2LP / CD, Ear / Edel / Eagle 2005
2025. augusztus 29-én ismét megjelent a Rapture Of The Deep, a Deep Purple valaha készült egyik legjobb albuma. A bónusz LP-vel, illetve CD-vel kiegészített új változat legalább annyira figyelemreméltó, mint az eredeti kiadás. Ugyanis jól hallhatóan már a törzsanyag is alaposan megújult, miként az extrák is érdekesek, ezúttal valóban komolyan vehető, érdemi munka történt az újrakeverés és újraszerkesztés alkalmával.
Második menetben a kibővített album dalainak tartalmát boncolgatjuk, méghozzá az új dalsorrend figyelembevételével, a szövegíró Ian Gillan gondolataira, korabeli ismertetőire, illetve visszaemlékezéseire támaszkodva.
A Rapture Of The Deep dalszövegeinek költői mélysége, illetve fanyar humora már önmagában emlékezetessé teszi a kompozíciókat. Ian Gillan ugyanis amolyan asztalmenti, sörözés közbeni megfejtéseket oszt meg velünk, a józan paraszti ész nevében megfogalmazott földön járó megállapításokat a veszett világ egyre vadabb dolgaival kapcsolatban. Néhol kissé cinikus, nemritkán humoros és még mindig sziporkázóan szellemes formában. Nyilván kell hozzá némi angoltudás, bár a mai fordítókkal már egész jól el lehet boldogulni, viszont a banda történetének ismeretét nem lehet megspórolni Ian finom utalásainak dekódolásához.
Mindenesetre a Money Talk egyből megadja az alaphangot, hiszen a pénzimádókat egyfajta drogfüggőként mutatja be, mely egyben az egész albumra és persze az egész társadalmunkra is érvényes megállapítás. Az új verzión másodikként érkező Things I Never Said régóta komoly koncertfavorit. Amihez a bulis zene mellett a pletykálódásról és a mások túlságosan is könnyedén történő megítéléséről szóló szöveg is hozzájárul. Egy hangulat, melyre szinte mindenki azonnal rá tud csatlakozni.
A címadó Rapture Of The Deep ezúttal harmadikként hangzik el. A mélységi mámor pedig egy boldog kapcsolat metaforájaként funkcionál, melynek személye bárki lehet, aki kielégítő élő kapcsolatot jelent egy ember életében. Barát, szerelem, testvér vagy akár Isten is, akinek a kezében az ember békét, elfogadást és biztonságot lel.
I’ll meet you in the sky tonight, and we will trace some undiscovered stars
We’ll go beyond the universe beyond all understanding, hey, it’s not that far
But if s alright, I feel safe in your hands
Majd a Clearly Quite Absurd balladája gyakorlatilag ott folytatja a gondolatmenetet, ahol az előző dalokkal Ian abbahagyta. Az immáron harmadik változatban felhangzó líra a kommunikáció fontosságáról, illetve a káros, felesleges beszéd elhagyásáról, az elfogadó békés csend értékéről értekezik.
How many words you waste
Before you’re understood
Or simply sow some seeds
You’d do it if you could
Let me take a moment of your time
Inside your mind
„Egész jól megértjük egymást, nem gondolod? Úgy értem, ha egy kicsit lazábbak és sebezhetőbbek lennénk azokkal, akiket ismerünk és megbízunk bennük, akkor talán tovább haladhatnánk az empátiától a telepátiáig vezető úton. Nem, nem, ez nevetséges; nem tudom, mi ütött belém.” – Ian Gillan
Éles hangulatváltás következik. Majd megkapjuk a másik egykori bónusz dalt, az MTV-t. Mely a címével ellentétben nemcsak a zenetévéről, hanem a rockzenei rádiók fafejű munkatársairól és a múltban ragadt, nem kevésbé fafejű rajongókról is szól. Azoknak, akik még mindig úgy ragaszkodnak az 1972-es esztendőhöz, a Zappa koncerten kigyulladt montreuxi épülethez, mintha maguk is ott lettek volna. Pedig dehogy, csak utólag csatlakoztak rá a világsikerre és kapaszkodnak úgy belé, mintha más nem is létezne. Mindeközben mások a slágerlistákat manipulálják, a saját önző üzleti érdekeikből, illetve a rockzenével szembeni zsigeri gyűlöletből. Megint mások úgy írogatnak a zenekarról és készítenek bugyuta interjúkat, idióta kérdésekkel, hogy akkor sem vennék észre magukat, ha maga Gillan mondaná, hogy kapjatok már a fejetekhez, nem úgy volt… Arról nem is beszélve, hogy közben le sem tojják az éppen aktuális lemezt, aminek kapcsán a meghívást kapták a zabálással felturbózott sajtótájékoztatóra… Vagy melynek kapcsán abban a szerencsében részesülhetnek, hogy vendégül láthatják a veterán rocklegendákat. Ismerős metódus? Pedig ezt sem cirill betűkkel írták…
Mr Grover ‘n’ Mr Gillian
You must have made a million
The night that Frank Zappa caught on fire
Could you tell us all about it
Keep it short and use my version
Or everyone out there’ll think I’m a liar
We can speak about Bananas for one second
Érdemes ezzel kapcsolatban bővebben is megismerkedni Ian Gillan személyes élményeivel, hogy aztán ismét nyugtázhassuk, hogy nem új a Nap alatt semmi sem…
„Az MTV – hang nélkül – volt a mozgó háttérképem Michael Bradford Los Angeles-i stúdiójában. Rájöttem, hogy minden klipben ugyanaz a forgatókönyv, amit vetítettek. Ugyanaz a jelenet minden videóban – gesztusok, lányok, csillogás, kastélyok, pénzkötegek, autók, gúnyolódások, én gazdag vagyok, nézz rám, tisztelj, amiért zseni vagyok, vagy átmászom ennek a kamerának a lencséjén és megöllek. A legszórakoztatóbb volt és végtelenül felvidított minden nap.
Miközben ezzel a témával játszadoztam az egyik új dalunkhoz, átlebegtem a tátongó szakadékon, amely elválasztja az MTV banális régióját a klasszikus rock rádió megkövült zónájától.
A második versszak a zseniális kalózrádió-adókra utal – különösen Londonra és Caroline-ra –, valamint olyan DJ-kre, mint Kenny Everett és Dave Cash, és másokra, akik közé nem tudtam beilleszkedni. Egy másik korban ezek felforgatták a rendszert és így természetesen elpusztultak. Végül a BBC verziójánál maradtunk, ami jónak tűnt számunkra – a Radio One-nál, ó, Istenem! Nos, ezzel vége is volt, és jött „a Playlist”.
Azóta a zene formálódik. Egy jó barátom egy nagy független rádióállomás zenei igazgatója. Amikor tavaly meglátogattam, megkért, hogy válasszak ki egy órát egy hónap múlva egy általam választott napon. Amikor ezt megtettem, pontosan meg tudta mondani, hogy melyik dal fog szólni abban az időben; ezt nevezem én tervezett spontaneitásnak.
„…Üdvözlünk a WSNAW-n, Irony ringatózó városában, New York állam északi részén!!! Sally „Azt hiszem, fingok az orromon keresztül” Cohent hallgatjátok. Most pedig üdvözlünk titeket, Ijen Gillian a Deep Puuuuuurple-ből!!!! Iyen, nagyszerű, hogy a műsorban vagytok, és te is, Roger Grover a szólógitáros! Hé srácok, megvolt az a hatalmas slágerlemezetek, a „Smokey Water” annyi évvel ezelőtt – meséljetek el róla mindent!”
Tíz perccel később – miután mindent elmagyaráztunk az új Bananas című lemezünkről – elbocsátottak minket azzal a kéréssel, hogy rögzítsünk huszonöt „állomásazonosítót”. Szia, Ian Gillan vagyok, és te egy rakás hülyeséget hallgatsz a WSNAW-n Silicone Sallyvel – ilyesmik. Amint elhagyjuk a stúdiót, azt halljuk… Deep Purple: Hű, nem is tudtam, hogy még mindig játszanak; mindegy, itt van Smokey: Waaaaaaaterrrr!!! Igen!! Dan dan dan…” – Ian Gillan
Mindez persze nem igényelne különösebb kommentárt. De sajnos napjainkban már világszerte tapasztalható a selejt diadala, hiszen a gyorsan amerikanizálódó országok legnagyobb, legkomolyabb rádióadóiban, valamint a pénzosztó kuratóriumokban, a szakmai szervezeteknél, a zenei kiadóknál, a popmúzeumokban és a rocktanítóknál is nagyon hasonló a színvonal. A bányászbéka alatt húsz emelettel. Mert ma már egyáltalán nem baj, ha butaságokat beszélsz, elég, ha jó helyen ülsz, és már dől a lóvé. Kifelé és befelé. Mély tisztelet a kevéske kivételnek!
A Back To Back egy újabb ironikus elmélkedés a média által terjesztett idiotizmusról. Az ihletett ezúttal is egy ritka elmés bulvárcikk adta, mely arról értekezett, hogy egy átlagos férfinak naponta vajon hány erekciója van. Amire az énekes szarkasztikusan úgy reagált, hogy zavarban van, mert ő mindig izgatott. Nem is érti, vajon mi vonja el annak az átlagos férfinak a figyelmét.
„Tényleg csináltak egy felmérést Angliában, hogy megállapítsák, naponta hányszor gondol egy átlagos férfi a szexre – tényleg! Nem tudom, milyen fókuszcsoportot használtak, vagy hogy néztek ki a csipesszel a táblákon lévő emberek – vajon a szponzoroknak jutott ez eszükbe? De kiderült – és arra a kétes következtetésre jutottak –, hogy az átlagember naponta egy bizonyos számú alkalommal gondol a szexre – ennek a dalnak a szempontjából ez igazából nem számít, ezért önkényesen ötöt választottam; miért magyarázom ezt? Szóval azt mondtam a konyhaasztalom körül ülő fókuszcsoportnak: „Nem értem, hogy veszítheti el az átlagember a koncentrációját.” – Ian Gillan
A Wrong Man a Wayne Williams ügy kapcsán született. A benne foglalt DSF kódszó pedig az amerikai rendőrök körében használatos. Azt jelenti, hogy szívességet tenni a társadalomnak (Doing Society a Favour.). No comment!
A bugis-bulis Girls Like That szintén egy hasonlóan fontos társadalmi kérdésről elmélkedik, méghozzá arról, hogy Dr. Desmond Morris, a híres zoológus, azon a véleményen van, hogy mióta két lábon járunk, a csábítás tekintetében a nők mellei felváltották a feneküket. Kétségkívül éles meglátás, mely, mint téma, szinte ordított a megzenésítésért…
A Kiss Tomorrow Goodbye a tudomány és a természet oda-visszahatásáról szól, ami a gyakorlatban sajnos egy erőltetett menetelést jelent a kipusztulásunk felé. Nincs az a jóindulatú találmány, melyet az ember ne tudna rövid időn belül a visszájára fordítani. Ne feledjük a lemez felütését, minden rossznak gyökere a pénz imádata!
I did a bad thing
I did a bad thing
I did a bad thing
I did a bad thing
Well hallelujah
And holy mackerel
All we got left
Is a thief and a jackal
The writing is big
And it’s there on the wall
Oh how
The mighty empires fall
There’s nothing to fix
It’s much too late
Sit down and prepare
To meet your fate
You have run out of time
Kiss tomorrow goodbye
Put it out of your mind
Kiss tomorrow goodbye
A Don’t Let Go látszólag a kapcsolatok elengedéséről szól, ám ha kissé jobban elmélyedünk Ian képeiben, sokkal inkább a piás álmok, az éberálmok és az éjszakai álmodozások emlékei feslenek fel a felszín alól.
„Ó, azok a megfoghatatlan álmok és a felejthetetlen öröm múlandó pillanatai.” – Ian Gillan
A Junkyard Blues is egy hétköznapi városi hangulatot hoz. Mindannyian láttunk már szemétdombot, roncstelepet, mindannyiunkban keletkeztek már a sajátos látvánnyal kapcsolatos érzések, gondolatok is. Steve pedig zseniálisan fogja meg gitárszólójával a lényeget. Azt, a szavakkal kifejezhetetlen hangulatot, mellyel piszkosul ráerősít Gillan szövegére.
„Roger Glover találta ki a címet. Van valami érdekes a roncstelepekben. A régi White City stadion közelében, Nyugat-Londonban volt egy roncstelep, ahol sokszor töltöttem éjszakákat elhagyott autókban rejtőzve, amikor lekéstem az utolsó vonatot, vagy kifogytam a pénzemből és a lendületemből. Még mindig lenyűgöznek az elhagyott, csoportokba rendezett tárgyak, amelyek elrothadhatnak és kibocsáthatják a gázaikat, vagy találhatnak egy másik hasznos gazdát.” – Ian Gillan
A Before Time Began pedig egy különösen mély filozófiai fejtegetés, mely nemcsak, hogy megkoronázza az addigiakat, de olyan mélységet ad az albumnak, hogy újrahallgatva már a többi téma is tovább mélyül.
Gyakorlatilag ez az egyetlen felvétel, aminek jobban állt az eredeti keverés. Az albumzáró leheletfinom gitárhangok abban ugyanis jobban érvényesültek, így szinte éteri lebegést kölcsönöztek a zárótételnek. Az új mixben ez a tétel is telítettebb lett, így inkább már, mint egy ima teljesen gondolkodó barokk kamaramű zárja le a művet, minthogy pszichedelikus rockként andalítana belső utazásra. Mert bizony néha az ilyesmi is szükséges a Deep Purple művészetének teljes körű értékeléséhez.
Ian Gillan ugyanis valóban egy mélyen érző, gondolkodó emberi lény, aki az éleslátó, laza kocsmai dumák mellett komoly üzeneteket is meg kíván osztani a közönségével. Zárásul, íme, teljes és csonkítatlan formában Ian a Before Time Began szövegét kommentáló írása:
„Életem minden napján felfedezem, hogy valaki meggyilkolja a nővéreimet és a testvéreimet valamilyen isten nevében. Mit tudsz te?
Nem szokatlan, hogy az ellentétes erők harcosai azt állítják, hogy: „Isten az én oldalamon áll”. Ugyanezek a hadviselő felek, és talán még fontosabb, hogy parancsnokaik is kijelentik, hogy: „csak egy Isten van”. A legnagyobb „tisztelet” mellett mindannyiuk iránt, nem tudom összeegyeztetni ezeket az ellentmondásos és önző kifejezéseket.
Spirituális értelemben két dologra van szükségem a boldogsághoz, a létezéshez. Szükségem van céltudatosságra és valahová tartozás érzésére. Hogy ez mindenkire igaz-e, azt nem tudom, mert az emberi természet összetettsége minden értelmet meghalad, de ha ez a koncepció igaz lenne, akkor talán megmagyarázná az élet néhány rejtélyét.
Sok időt töltünk az ismeretlen tanulmányozásával, és viszonylag kevés időt azokkal a dolgokkal, amiket magától értetődőnek veszünk. Hogyan lehetséges, hogy egy anya a szívéhez kap, amikor fia holtan esik össze egy távoli csatatéren? Honnan tudom, mire gondolsz? Hogyan érezhetjük a veszélyt? Elkerülhetetlenek-e a megérzések – ha van egy helyes tipp esélye?
Milyen keveset tudunk az ilyen dolgokról, és milyen ritkán beszélünk róluk konstruktív módon.
A „spiritualistát” általában különcökkel és furcsa szektákkal hozzák összefüggésbe. Bár számomra az emberi lélek csodálatos bonyolultságainak feltárása csupán azt jelenti, hogy ugyanazt a gondolkodásmódot követjük, amelyet minden vallás követ, bár az egyéni gondolkodást ezen a területen évezredek során démonizálták.
Tudomásom szerint egyetlen sebész sem – miközben mélyen az agyba vagy a szívbe hatol vágóeszközzel – kiáltotta fel soha: „Heuréka, felfedeztem az emberi lelket!” Nem, ezt a felfedezést réges-régen vallási vezetők tették, és azóta a kíváncsi elménket elfojtották vagy más irányba terelték.
Egy részem – az a részem, amely egyre dominánsabbá válik, ahogy racionalizálom a hipotézist – az emberi mutáció metafizikai állapotba kerülésének koncepcióját kutatja. Elképzelem, ahogy néhányan közülünk érző energiaerővé változunk – ezek nélkül a furcsa dolgok nélkül, amiket testnek nevezünk. Mint ahogy a hernyók pillangókká mutálódnak, mert a hernyók nem tudnak repülni.
Lehet, hogy egy ideig a hagyományos otthonunk körül ólálkodunk, amíg meg nem tanuljuk, hogyan bánjunk magunkkal, aztán elsuhanunk az új legelőkre.
Nincs elég időnk arra, hogy más módon beutazzuk az Univerzumot. Persze azok a kis bádoggépek – űrhajók – egyre távolabb kerülnek a kis sziklánktól, de ó, milyen lassan. Mégis egy pillanat alatt el tudom képzelni magam távoli galaxisokba. Ott mégiscsak lehet fénysebességnél gyorsabban utazni, de le kell dobni a terhet.
Egy másik irányba mutat az ősrobbanás, és az „elméleti” fizikusok összes érdekes beszéde arról a „tényről”, hogy a teremtés pillanata előtt semmi sem létezett. Ha képes vagyok felfogni valami olyasmit, mint a végtelenség és az örökkévalóság igazi jelentése, majd megvizsgálni bárminek a kezdetét, akkor tudni fogom, hogy valami megelőzte azt.
A Világegyetemünk véges fogalmakkal való értelmezése olyan, mintha azt mondanánk, hogy a Föld lapos. A végtelen örökkévalóságot jelent, nem pedig a földhöz kötött párhuzamos egyeneseket (olyan, hogy párhuzamos egyenesek, nincsenek), amelyek – gyakorlati célokra – létezhetnek – amennyire az oldal megengedi; vagy amennyire tudjuk, és egy kicsit azon is túl.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy a Világegyetemünk nem egyetlen esemény.
Ha testetlenné válnánk, könnyedén utaznánk, friss és közös céltudatossággal, vajon beszélgetnénk-e egymással új spirituális közösségeinkben az univerzumon túli utazásunkon, vagy továbbra is meglennének a kis veszekedéseink és gyilkosságaink a hatalomért folytatott állandó küzdelemben?
Végül is ez az emberi természet.” – Ian Gillan
Fotó: kiadói archívum
