Nonesuch Records

Szentségtörő, amivel kezdem mondandóm, de Robert Plant szólópályafutását mindig is fenntartással kezeltem. Mert ugyan időnként előállt egy-egy remek albummal (beleértve a Jimmy Page-dzsel 1998-ban alkotott ’Walking Into Clarksdale’-t), az esetek többségében olyan mezőkre tévedt, ahova én már nem akartam követni. 2010 óta pedig tart az a periódus, amiben semmi olyat nem produkált, ami számomra figyelemre méltó.

Sajnos ez az album sem kivétel ez alól, a kérdések szaporodnak. Hogyan? Miért? Minek? Kinek?

A lemez címe megegyezik a kísérőzenekar nevével. Egy alapjaiban akusztikus albummal nézünk szembe, elvétve közbeszól az elektromos gitár. Rockzenéhez nem sok köze van, inkább folkos beütésű az egész, Plant régóta kacérkodik a világzenével (lásd: ’Lullaby and the Ceaseless Roar’ 2014), az amerikai népzene válfajaival – country, bluegrass –, gondoljunk csak az Alison Krauss énekesnővel közösen készített két albumára! Nincs azzal baj, hogy már régóta ebbe a zenei irányba fordult, nekem a megközelítés jelenti a problémát. A Led Zeppelin is sok folkos beütésű dalt rögzített lemezre, ám azokban ott volt a karc, a misztikum, gondoljunk csak a harmadik albumról a szenzációs Gallows Pole-ra, ami egy régi dallam feldolgozása. Itt ilyet nem hallok, bár kétségtelen, a zenei alapokat nagyon aprólékosan kidolgozták, minden hangnak megvan a helye, csak szárazon, sematikusan és ami a legszomorúbb, ötletek hiányában, Plant énekéről nem is beszélve. Nem azt hiányolom, hogy 77 évesen nem hozza azokat az énektémákat, mint ötvenegynéhány esztendővel ezelőtt, hanem az eredetiséget. Rendkívül kicsi hangterjedelemben használja énektudását, nem hiszem, hogy csak erre a dödörgésre futja manapság és minden egyes felvételt ugyanebben a modorban ad elő.

Nem beszélhetünk dalírásról sem, feldolgozások kerültek felvételre, akadnak régi folkdalok, bluesok és kortárs alkotók alkotásai vegyesen. Összesen két szám az, mely eléri az ingerküszöböm. Az egyik Blind Wiilie Johnson örökzöldje, a Soul Of A Man, de erre is azt tudom mondani, hogy Eric Burdon változata – ez a 2006-os, ugyanezen a címen futó szólóalbumán hallható – lényegesen meggyőzőbb. A másik az Everybody’s Song, a Low indie-csapat műve, ők néhány éve fel is oszlottak. Az eredeti felvétel hangosan, dinamikusan szól, ezt ültették át akusztikus hangszerekre és az elektromos gitár is felerősíti a zene üzenetét. A többi felvétel sajnos elrepül mellettem. Pedig segítsége is akad Plant-nek Suzie Dian személyében, így akár színesebb is lehetne az énekrész, de nem ez történik.

Bár az énekes a mai napig játszik Led Zeppelin-dalokat a fellépésein, mégis azt mondom, Plant maga mögött hagyta egykori kultikus bandájának zenei világát, hiszen jelenlegi zenéje stílusjegyeihez igazítja a Zep-nótákat. Ezt még el is tudnám fogadni, csak helyette nem kapok semmi mást, olyat, ami megfog, ami zakatol bennem utána, is, amikor már lejárt a lemez.   

Nyolc évvel ezelőtt, a 2017-ben megjelent ’Carry Fire’ anyagáról azt írtam egy másik felületen, hogy zsinórban Robert Plant harmadik albuma, amit nehezen tudom értelmezni. Nos, a szám négyre módosult. Biztos, ő elégedett ezzel a zenei világgal, csak én, akinek a Led Zeppelin zenéje gyermekkorának egy darabja, keresem őt egy másik zenei világban, de ott sajnos nem lelem. Nekem ő most is az egyik legnagyobb rockand roll hősöm és biztos vagyok benne, ezen semmi nem változtat.

Dalcímek:

01, Chevrolet
02, As I Roved Out
03, It’s A Beautiful Day Today
04, Soul Of A Man
05, Ticket Taker
06, I Never Will Marry
07, Higher Rock
08, Too Far From You
09, Everybody’s Song
10, Gospel Plough

Zenészek:

Robert Plant – ének, szájharmonika
Suzi Dian – ének, harmonika
Oli Jefferson – dob
Tony Kelsey – bariton gitár, gitár
Matt Worley – latin-amerikai gitár (cuatro)
Barney Morse-Brown – cselló