A beszélgetés második részében megkíséreltük a lehetetlent, Gyuri ezernyi formációjának a negyedét megemlíteni. Hofi neve ugyanis ma már elválaszthatatlan a hazai motoros- és underground rockszíntértől, aki manapság ráadásul a Kugli frontembereként is viszi tovább a rock zászlaját. Életútinterjúnk folytatásában szó esik a popzenétől való elszakadásról, a motoros identitásról, Radics Béla megvillanásairól, és arról, hogy a munkásosztály problémái az újpesti lámpagyár után a mai akkumulátorgyárak korában sem változtak.

Hogyan kanyarodtál vissza az Erotik után a rockhoz?
Az Erotik vége felé Joós Pistiék bedobták az ötletet, hogy váltsunk egy nagyobb volumenű, elektro-boogie irányba: 15-20 táncos elöl, a zenekar meg hátul, a háttérben. Én ezt az irányt nem szerettem, és meg is mondtam, hogy ne tegyük tönkre azt, amit Pásztor Laciék zeneileg felépítettek. Vokáloztam Erika lemezein is, a szívemen viseltem a produkciót, de úgy éreztem, az a váltás már rangon aluli lenne. Mivel én fogalmaztam meg ezeket a kritikákat, Pisti hamarosan seggberúgott, és kikerültem a zenekarból.

De a rock and roll sosem hagyott el. Hirtelen rengeteg szabadidőm lett, és a régi barátok megtaláltak a rockzenei ötleteikkel. Így jött létre például a Red Vájling zenekar, amiben olyan emberek játszottak, mint Fodor Jenő „Kopi” és Sasvári Feri, aki az ős-P. Boxban is zenélt. Emberileg ma is jóban vagyunk, de a zenekar már vagy hat éve nem aktív, mert a gitárosunk elköltözött Budapestről.
Mi a helyzet a Drappsapka formációval?
Gömör Lacival, a Solaris dobosával sokat beszélgettünk régi ötletekről. Ő talált ki egy humorosabb, zeneileg sokszínű projektet – kicsit olyasmi volt, mint az Irigy Hónaljmirigy, de mégis más. Az első körben még Pócs Tamás és Rózsa Zoli volt benne, de az a kísérlet hamvába holt. Később Laci újraélesztette, akkor hoztam be a régi cimborámat, Molnár Ferit a Rockwellből basszusgitározni.


Itt azért már fonódtak össze a kuglis szálak…
Hát igen, de ez tényleg egy olyan kis piac, hogy csak a hegyek nem találkoznak.
Milyen zenekarokban játszol jelenleg, és melyek azok a barátságok, amelyek a mai napig meghatározzák a motoros rocker identitásod, a zenei életedet?
Szerencsére olyan alkat vagyok, aki nehezen engedi el a barátságokat, és ez a zenekaraimra is igaz. Van egy Old School nevezetű csapatom, amellyel már lassan tizenöt éve vagyunk együtt.

Kik a tagok?
Csapó Imre billentyűs, Müller László gitáros, Kende Gábor basszusgitáros, Barcsi Tibor dobos és jómagam. Ez a csapat eredetileg a Műkedvelők nevű formációból alakult át, ahol Sárkány Ferenc gitározott, Obora Tamás gitározott, Csapó Imre basszusgitározott, Kovács Tamás dobolt, és én énekeltem. Emellett ott van a Hippie Honders is, ami szintén egy régi baráti körre épül: Müller László gitár, Érsek Attila gitár, Széles Zoltán basszusgitár, Juhász Tamás billentyű, Horniák Nándi dob és én.


Ami viszont mostanában az egyik legfontosabb, az a Wasbeton, ahol már majdnem tíz éve énekelek. A mostani felállásban Major Jani gitározik, Vince Tomi dobos, Lukács Csilla pedig basszusgitározik – őelőtte a budakeszi Szűcs Kálmán volt ezen a poszton.
Érdekes a névválasztás. Miért duplavével írjátok, illetve ugye van köze a Beton együtteshez is?
Természetesen.
Major Jani alapító tag volt a régi Beton együttesben, ahol Tunyogi Peti is énekelt. Amikor bekerültem a zenekarba, javasoltam Janinak, hogy valahogy vigyük tovább a „Beton” örökségét. Így lettünk Wasbeton. A duplavének prózai, technikai oka van: van egy diszkós, aki levédte a Vasbeton nevet, és tele van vele az internet, mi pedig el akartuk kerülni az összetűzést. Semmi köze a Wastapshoz.

A Wasbeton repertoárja elég speciális, sokat játszotok motoros találkozókon is.
Így van. Én magam is motoros vagyok, a Magyar Vándor-Rock Baráti Társaság tagja. A Wasbeton dalainak 60-70 százalékának én írtam a szövegét, ezek nagyrészt motoros témájú szerzemények. Fellépünk a saját klubházunkban, szinte havi rendszerességgel, de játszottunk már a Geronimo MC születésnapi partiján is. Sok dalt rögzítettünk Lippényi Gábor stúdiójában, klipeket is készítettünk, de hivatalos önálló albumunk még nincs, ezek a felvételek egyelőre demónak minősülnek.

Valamint az Utolsó whisky című dalunk felkerült a Pardon CD újrakiadására is, Tunyó emlékére.
Mindezek között, mellett további tucatnyi produkcióban láthattunk, hallhattunk…
Igen, ott volt például a Pergőtűz együttes. 2000-ben Szávai Gergő gitáros, Hauserbauer Bottyán basszusgitáros, Markó Ádám dobos felállásban léptünk fel, és én énekeltem. Nagyon tehetséges banda volt: Ádám azóta világszerte elismert zenész lett a Special Providence zenekarával. Csináltunk két jó CD-anyagot, melyek végül nem kerültek kiadásra, de nagyon szerettem velük játszani. Azután 2002-ben Gergővel ketten megcsináltuk a Twister zenekart, és szintén felvettünk egy CD-nyi anyagot. Majd Gergő ezt továbbgondolta, és épített rá egy teljes zenekart, de én abban a felállásban már nem szerepeltem.


Garai Mátéval is énekeltél már korábban, talán épp egymást váltva a Kedélyes Urak kötelékében…
Annak idején volt egy soktagú Rekord együttes, melynek az alapzenekara a Kedélyes Urak volt. Szick Gergely kezdeményezése volt az egész: egy rekordkísérlet, hogy hány énekes fér el egyszerre a színpadon…
Ez eredetileg egy pótszilveszteri huncutság volt, talán három-négy bulit ért meg. Valójában ott énekeltem először együtt Garai Mátéval, valamint olyan nevek szerepeltek még az énekesek között, mint Takáts Tamás…

Valamint a másik Kugli-frontember, Nagy Viktor „Tüdőfej”, illetve Kurucz Béla és Gönczy Gabó az akkori Kugli felállásból.
Csak jóval később kerültem be hivatalosan is a Kedélyes Urakba, ahol 2021 és 2022 között nagyjából két évet töltöttem el. Abban az időszakban Hetsch Laci gitáros, Hardi Béla basszusgitáros, Zádor Dénes billentyűs és Mokány Csaba dobos mellett énekeltem a bandában.

Meg persze vannak még más formációk is, amelyekben időről időre felbukkansz…
Az Európa Dance Band a néhai Lukácsi Gabi dobossal – a Pikk, a Tűzkerék és a P. Mágnes egykori tagjával –, valamint a már szintén elhunyt Küronya Miki basszusgitárossal indult. Plusz Csernus Rita billentyűs-énekes és jómagam. Valójában ez egy alkalmi, baráti formáció volt, kimondottan vendéglátós projekt: nagy ritkán külföldön, vállalati bulikon, esküvőkön játszottunk. Néha van fellépésünk, de nem mindig aktív ez a formáció. Illetve Csillával közösen zenélünk Babus Lacinál is, a BLB-ben.

Többek között egy másik Kugli-muzsikus társaságában…
Igen, Szász Feri a szólógitárosunk. Bár a sorrend fordított volt: előbb játszottunk együtt a Babus Laci és Barátai, a Béta Block Blues Band és a Blues Trió kötelékében, aztán később Gabó meghívott engem, majd meghívta Ferit is a Kugliba.




Te magad mikor és hogyan kerültél a Kugli együttesbe?
Ez egy nagyon kedves történet. 2021-ben találkoztunk Gabóval a Big Bike Pubban – az egy ikonikus hely volt, G. Molnár Zsolti vezette, Isten nyugosztalja, mindenki nagyon szerette. Gabó ott kérdezte meg tőlem, hogy lenne-e kedvem a Kugliban énekelni. Én meg csak annyit mondtam neki: „Figyelj, Gabó, ezzel csak harmincöt évet késtél!” (nevet) Ugyanis legalább ennyi ideje vágytam arra, hogy a zenekarban énekelhessek, úgyhogy boldogan mondtam igent. Elmentem egy próbára, és szerintem pillanatok alatt egymásra hangolódtunk. Gabó pedig rábólintott: „Maradhatsz!” Így lett kerek a történet.
Jó sok idő eltelt azóta, hogy az előzenekarban énekelhettél előttük. Kikből állt a Kugli, amikor csatlakoztál, és hogyan alakult ki a jelenlegi felállás?
Amikor bekerültem, a dobos és zenekarvezető Gabó mellett Igaz Tibi már a posztján volt, és a mai napig ő az egyik szólógitárosunk. Akkoriban Pásztor Brigi volt a billentyűs-énekesnő. Basszusgitárosuk éppen nem volt, ezért én javasoltam Molnár Ferikét. Régi barátom, tudtam róla, hogy emberileg és szakmailag is egy rendkívül precíz figura. Eljött, és szerintem nem is volt kérdés, hogy ő a mi emberünk.

Milyen volt a felkészülés az első közös koncertre?
Húzós időszak volt, heti két próbát tartottunk. Brigi rengeteget segített nekem a dalok kidolgozásában és a vokálokban. Mivel ő maga is remek énekes, sokat finomított az előadásmódomon – hajlamos vagyok ugyanis elnagyolni a dallamokat, vagy a saját fejem után áttekerni őket. Itt viszont alkalmazkodnom kellett a megírt dalokhoz. Az első fellépésen persze akadt még hiba bőven, de a közönség szerencsére nagyon jól fogadott minket.
Milyen érzés volt először kiállni a Kugli színpadára? Hogy élted meg a rajongók fogadtatását?
Meglepő és megható volt.
Már az elején láttam, hogy vagy harmincan Kugli-pólóban jöttek be, a harmadik nótánál pedig odaálltak a színpad elé, és teli torokból énekeltek velem. Még ha el is felejtettem volna egy-egy sort, az ő szájukról leolvashattam volna. Pozitívan fogadtak, pedig előttem Garai Mátét is nagyon szerették a rajongók.
Ő családi és munkahelyi okokból szállt ki, de a mai napig jóban vagyunk, kijár a koncertjeinkre, néha beugrik énekelni is. A Kugli közönsége sokkal közvetlenebb és őszintébb, mint amit máshol tapasztaltam; ha hibázunk, megmondják, de közben elképesztő hangulatot csinálnak a koncerteken.
A Kugli híres a színpadi látványvilágáról. Mennyire tudtál azonosulni a díszletekkel és a kellékekkel?
Nekem ezek a külsőségek nagyon tetszettek. A ruhaszárító kötél, rajta a ruhákkal, vagy a golyós állvány, ami kicsit akasztófára emlékeztet… Ez a fajta teátrális, színházi megjelenítés sokat hozzáad a dalok mondanivalójához, amit a közönségünk nemcsak szeret, de igényel is.
Hogy érzed, van még érvényessége ma is a Kugli úgynevezett „proletár-rock” üzenetének?
Maximálisan. Bár ez a fajta szókimondó, munkásosztállyal foglalkozó szövegvilág mára szinte kikopott a köztudatból, de a Kugli töretlenül viszi tovább a zászlót. Emlékszem, régen az öreg Gyurma milyen hitelesen tudott azonosulni azzal a réteggel, akiknek és akikről a dalok szóltak. Én Óbudán nőttem fel, egy „lázadó kerületben”, a felmenőimtől is a békebeli, azaz a szocializmus előtti értékrendet hoztam, így könnyen azonosultam ezekkel a dalokkal. Lehet, hogy ma egy munkásember már nem az újpesti lámpagyárban, hanem egy koreai akkumulátorgyárban dolgozik, de a problémái és az életének sarokpontjai ugyanolyanok. A dalaink ma is róluk szólnak.
Mi a legkedvesebb emléked a csatlakozásod óta eltelt évekből?
A legmeghatározóbb az a baráti viszony, ami a közönséggel kialakult. Meglepő, de szinte minden koncerten ugyanazokat az arcokat látom. Már névről ismerem őket, és pontosan tudom, kik jönnek majd legelőre énekelni. Egy előadó életében ez a fajta állandó, szoros kapcsolat a rajongókkal nagyon ritka és becsülendő dolog.
Közben, már a könyv készítése idején ismét változott a formáció. Brigi távozott, majd egy új gitáros érkezett a zenekarba Szász Feri személyében. Vele már korábban is dolgoztál együtt, mint ahogy arról már szó volt.
Igen, a mai napig együtt játszunk a Babus Laci és Barátai formációban. Feri egy igazi blues-gitáros, zseniális és egyedi hangzásvilággal. Amikor Gabóban felmerült az ötlet, hogy bővítsük vele a bandát, rögtön támogattam. Ő látta már Ferit velem a színpadon, és pontosan tudta, hogy a tudása, illetve a hitelessége rengeteg pluszt tesz hozzá a Kuglihoz is.
Zárásként néhány kérdést még engedj meg a hőskorral kapcsolatban! Elsőként Radics Béláról kérdeznélek, akit tudom, hogy jól ismertél. De ellentétben a soha a közelében sem járt nagyokosokkal, szinte sosem szoktál nyilatkozni vele kapcsolatban.
Szabó Gyuri barátommal a KORVOL zenekarból sokat jártunk Radics Béla koncertjeire a kései Tűzkerék-korszakban, mert egy időben ő volt Béla mellett a másodgitáros.

Aki 1983-ban aztán Kugli-tag is lett.
Igen, ő az.
A Radics-mendemondákból annyi igaz, hogy Béla valóban piázott, mert el volt keseredve, de amikor a koncerteken megvillantotta magát – akár csak egy-két számra is –, az maga volt a csoda. Megdöbbentő előadásmódja volt, de sajnos ezekről szinte sosem készült felvétel. Ami ad hoc mégis megmaradt, az nagyrészt eltűnt, elkeveredett.
Bár végül az észak-pesti Kuglinak lettél az énekese, nyitott szemmel jártál a világban. Egyszer egy beszélgetés során érdekes megfejtést mondtál a dél-pesti rocklegenda, a HIT együttes korabeli koncertjei kapcsán…
Igen, persze, sokat láttam-hallottam őket is. A Bodnár Attila-féle váltás sokakat meglepett, de nyilván előtte, a klasszikus korszakban váltak igazán sikeressé. Mindennek pedig Puttony, alias Tóháty László volt a kulcsa. Ugyanis Basaryt ezer éve ismerem és szeretem, de ő egy csupaszív, békés, szelíd ember, egy végtelenül jóindulatú, befogadó személyiség. Puttony viszont maga volt a dzsunga. Akinek bár szerényebbek voltak a hangi adottságai, de a kinézete, kiállása, viselkedése olyan vad és kiszámíthatatlan volt, hogy nemcsak önmagát tette hitelessé, hanem az egész HitRock-jelenséget is. Nem lehetett nem komolyan venni az általa előadott és felvállalt dalszövegeket.
Hát igen, nem véletlen választották meg rocker királlyá.
Ami egy spontán közönségakció volt, a zenekar sem tudta, mire készülnek az estéről-estére előttük csápoló csepeli, soroksári, lőrinci srácok. Isten nyugosztalja!
Mi a legújabb zenekarod?
A Bluesjárat zenekar. 2025 tavasza óta játszunk együtt Bóta Zsolt gitár, Réső Gábor basszusgitár, Pleizer Attila dob és Hoffer György ének felállásban. Vendéggitárosunk pedig Kiss András szokott lenni.

Végezetül kérnék néhány összegző mondatot a pályafutásoddal kapcsolatban. Aminek az apropója egy a hazai fesztiválokról szóló cikksorozat, melyben a kellően felkészült és nagytudású firkász azt tudta leírni az InterPOP fesztiválok kapcsán, hogy senki sem tudja, mi lett Gyurival, pedig a hangja alapján még ma is énekelhetne… (röhögés)
Nézd, engem tényleg nem zavar, ha nem hozzám kötik a slágert. A popzene csak egy kis kitérő volt, rockot meg minden hétvégén énekelek. Persze értem, hogy a belvárosi irodaházakból nem látszanak a másod-harmadvonalbeli együttesek. De megnyugtathatok mindenkit, azóta is énekelek. (nevet)
Az sem zavar, hogy közel hatvan éve vagy a színpadokon, szinte minden mérföldkőnél ott voltál – és most sem érintettük még a pályafutásodnak a felét sem –, még sincs úgy a köztudatban a neved, mint nálad sokkal kevésbé szorgalmas és termékeny kollégáidé?
Tudod, engem mindig sokféle dolog érdekelt. Nagyon szeretem a zenét, és szeretek énekelni, de ugyanilyen fontos volt a sport és a motorozás is. Míg mások az egész életüket feltették a zenére, halálosan komolyan a „mindent vagy semmit” elvét játszva, addig én inkább mentem oda, ahová éppen jólesett. Sokféle stílust szeretek, mindig sokfelé énekeltem. Közben a sportban is, de megtaláltam a sikereket és a kiteljesedést. Ma is minden pénteken és szombaton énekelek, hétközben próbálunk, amikor pedig lehet, berúgjuk a motorokat, és jól érezzük magunkat. Nincs hiányérzetem.

Fotók: Hoffer György, Hofi archívuma, Szávai Gergő archívuma, Jozé – TTT Nemzeti Rockarchívum
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
