A beszélgetés ötödik részében a Kugli 1984 és 1986 közötti felállásai, a Pusztavacsi Békefesztivál közönségének szétverése, valamint Gabó korai stúdiós-hangmérnöki-produceri-kiadói munkája került szóba. Már csak azért is, mert a Studio Garden tulajdonosaként, valamint Muter Klub és Fekete Lyuk egykori stúdiósaként és hangtechnikusaként Gönczy Gábor egy komplett zenésznemzedék első lépéseit egyengette – hovatartozástól, világlátástól és stílustól függetlenül mindenkit egyforma lelkesedéssel segítve és mentorálva. Az általa felvett, kevert, producelt és kiadott tengernyi kazetta önmagában is könyvnyi terjedelmet igényelne, így a Kugli kacifántos története mellett egy villanásnyi időre azon is érdemes elidőzni, milyen elkötelezettséggel segítette a hazai rock, punk, metal és alternatív színteret.
Majd elérkezett 1984. augusztus 4-e, a hírhedt III. Pusztavacsi Békefesztivál, mely minden idők legnagyobb létszámú magyarországi rockbulija, illetve rendőrattakja volt. Mikor is a Kádár-rendszer pribékjei a béke jegyében módszeresen végigverték a magyar ifjúságot.
A zenekar utolsó időszakában történt, amikor már kicsit átalakult a csapat. Mivel a lemezszerződés csak nem akart megérkezni és éreztük a politika szelét a háttérben, elkezdtünk másfajta zenét játszani. Új műsort állítottunk össze: Noé bárkájáról, a Vasálarcosról, a Senki fiáról énekeltünk – ezekben már nem direkt politika volt, hanem inkább egyfajta ókori, középkori, lovagkori hangulat. Az első ilyen bemutatkozó bulink pontosan a harmadik pusztavacsi nagy békefesztiválra esett. Azt hiszem, a Képes Újság vagy a Nők Lapja szervezte, és bátran mondhatom: ez volt Magyarország addigi legnagyobb tömegrendezvénye. Mikor mi színpadra léptünk, már körülbelül kétszázezer ember vett részt rajta. Nem tudom, a Szigeten mennyien vannak mostanság, de ez a létszám akkoriban elképesztő volt.
A fennmaradt videó szerint ti még aránylag korán, napfényben léptetek színpadra, de úgy tűnik, ez mindegy volt, mert a balhé már jó előre elő volt készítve.
Aki kicsit is foglalkozott a korral, tudja, mekkora botrány kerekedett. Pont mi voltunk a színpadon, amikor kitört a balhé. Mai fejjel – mivel a zenélés mellett színpadtechnikával is foglalkozom – pontosan látom, mi volt a probléma. Előttünk is ment a műsor, utánunk is több fellépő következett volna. Amikor elkezdtünk játszani, a tömeg megindult előre a színpadhoz. A pódiumot okosan megépítették vagy két méter magasra, stabil állványzattal, csak egy dologról feledkeztek meg: a kordonról. Magyarul a tömeg egészen a színpadig jöhetett. Ahol pedig százezer vagy még több ember megindul, ott nincs megállás. Aki legelöl volt, azt egyszerűen nekinyomták az állványzatnak; így ők már nem a zenekart látták, csak a kék eget. Hogy mentsék magukat, a srácok elkezdtek felmászni a színpadra, egymás nyakába állva jutottak föl és felültek a szélére.
A rendezők egy darabig csak annyit tettek, hogy ledobálták a srácokat, mit sem törődve azzal, ki hol sérül meg. Ezzel már eleve felpaprikázták a hangulatot. Aztán kétszer is volt áramszünet. A mai napig nem tudom, hogy véletlenül vagy szándékosan, de leállt a műsor. Ami persze megintcsak a közönség nemtetszését vonta maga után. Végül harmadjára feljött az őrkényi rendőrkapitány – „okos” ember volt –, majd bemondta a mikrofonba: „Rosszul viselkedtetek, a koncertet berekesztjük!”
Márpedig egy rockkoncerten ez az utolsó dolog, amit szabad…
Pontosan. Én a dobtól csak annyit láttam, hogy elsötétül az ég a repülő sörösüvegektől. Akkoriban a büfések üvegben árulták a sört, nem voltak még műanyag poharak. Mi pedig igyekeztünk bebújni a Marshall-hangfalak és Köves Pinyó központi dobcucca mögé a szilánkok elől.
A kapitány akkor teljesen bepöccent és bevezényelte a lovasrendőrséget a közönség közé. Bevonultak ék alakban, majd elkezdték kardlappal verni az embereket. Ettől persze a tömeg is ideges lett, repült minden, ami kézbe akadt. Aztán jött a bekészített vízágyú, ami a történet legironikusabb része volt. Elkezdték brutálisan locsolni a közönséget, de az emberek nem elmenekültek, hanem élvezték! 38 fokos hőség volt, a csapoknál órákat kellett sorba állni vízért, így mindenki előkapta a szappant meg a sampont, vagy csak simán élvezte a slagolást és elkezdtek zuhanyozni a vízágyú alatt. Az egész helyzet közröhejbe fordult.
Persze nem sokáig, mert a valódi szemtanúk emlékei szerint utána indult csak az igazán kemény ütközet: ifjúgárdisták, könnygázgránátok, majd kézitusa, törő végtagok, repedő csontok…
Igen, aztán bevetették a könnygázt. Ez úgy nézett ki, hogy belőtték a gránátot, majd valaki a tömegben elkapta, és visszadobta. Ott álltunk a színpadon, és a fejünk felett repkedtek a gránátok oda-vissza, miközben marta a szemünket a gáz. Az egészet úgy, ahogy van, el is tusolták volna. Volt azonban egy szerencsés körülmény: erről a buliról készült egy videófelvétel. Akkoriban, talán ha négy videókamera volt egész Budapesten magánkézben – ha jól emlékszem valamelyik postaigazgatóé volt az egyik. Aki kezelte, hétvégeken, ünnepnapokon kivette, mert esküvői videózásból élt. Aznap fizettem neki egy komolyabb összeget, hogy vegye fel a mi bulinkat is. Amikor kitört a balhé, neki pont indulnia kellett egy esküvőre, így gyorsan beugrott a kocsijába a hátsó parkolóban, és elhajtott. Ennek köszönhető, hogy a felvételt nem foglalták le a rendőrök, és az anyag megmaradt. Pedig aztán persze kiszálltak hozzá is az ügynökök, de mikor belenéztek abba a szalagba, pont az esküvői rész látszott. Később a Magyar Televíziónak és másoknak is átadtam, le is adták, majd azóta is sugározták egyszer-kétszer.
Úgy tudom, helyben is komolyan razziáztak a belügyesek, összeszedtek minden magnót és fényképezőgépet és még ott helyben, azonnal zúztak össze mindent…
Úgy képzeld el, hogy pillanatok alatt, mintha a földből nőttek volna ki az ügynökök, ellepték az egész környéket. Lőrincz Lajos szerint egyébként erre rákészültek, nem véletlenül voltak ott ilyen létszámban. Nagy Feró mondta egyszer, hogy abban az időben, akinek jó minőségű magnója és komoly mikrofonja volt a közönségben, arról tudni lehetett, hogy nem „magánzó”, mert az átlagember nem engedhetett meg magának olyan komoly cuccot. Pusztavacson az volt a taktika, hogy akinek fényképezőgépet láttak a kezében, abból azonnal kihúzgálták a filmet. A fiatalabbak kedvéért mondom, hogy akkor még nem memóriakártyát formáztak, hanem a fizikai filmet tették tönkre, hogy ne maradjon nyoma a történteknek. De volt még egy érdekes technikai vonatkozás. A színpad hátulján két oszlopra forgatható kamerákat szerelt a rendőrség.
Vagyis, akitől nem vették el a gépeket, az az ő téglájuk volt. Másrészt pedig ez a gyorsaság is arra mutat, hogy masszívan rákészülhettek a népnevelésre…
Képzeld el, estére már el is fogták azokat a srácokat, akiket a felvételeken beazonosítottak, hogy sörösüvegeket dobáltak! Szóval technikailag fel voltak készülve a megfigyelésre, csak épp a kordont felejtették el megépíteni.
Hacsak nem direkt hagyták úgy, hogy legyen ürügy a népnevelésre… Kádár-kolbász rulez! Több öreg rockerrel is beszéltem, akik ott voltak; a többségük szerint ez egy alaposan megtervezett provokáció volt, vagy legalábbis tudatosan készültek a balhéra, mert gyanúsan gyorsan és szervezetten reagáltak. Ráadásul tele volt állig beöltözött egyenruhással a környező erdő.
Nézd, én ott álltam a színpadon. Az az őrkényi rendőrfőnök egy „jól nevelt” rendőrcsávó volt, aki bejött, és bemondta azt a szöveget… Teljesen azt hitte, hogy ő a király. Szerintem nem provokáció volt, egyszerűen csak mérhetetlen butaság. Ha annyit mond: „Gyerekek, szálljatok le a színpadról, mert addig nem tudjuk folytatni!”, valószínűleg megteszik és megy tovább a buli. Vagy ha beküldik a rendezőket, hogy tolják hátrébb a tömeget öt méterrel… De nem. Egyszerűen ostoba volt a vezetés, nem kell ebbe többet belelátni. Kiküldték a rendőröket, hogy vigyázzanak, ők meg úgy vigyáztak, ahogy értettek hozzá. Ennyi.
A felvételnek azonban talán még ennél is érdekesebb utóélete van…
Hát igen, eredetileg arra szántam, azért fizettem a videós embert is, hogy be tudjuk mutatni a kosztümös új műsort. Meg persze siker esetén az őrjöngő nagy tömeget. Ehhez képest vagy tíz évig ültem a felvételen, hogy el ne kobozzák, le ne töröljék. Majd mikor újabb hosszú évek múltán odaadtam a tévének, illetve te később feltetted az internetre, elég furcsa interpretációkat is láthattunk. Először is, mutatták a pusztavacsi közönséget, de minket végig módszeresen kivágtak. Majd elkezd valaki a stúdióban beszélni, hogy az ő bulijukon tört ki a balhé…
Mintha ez valami dicsőség volna…
Hát igen. De az is legalább ennyire furcsa volt, mikor Schuster Lóri a tévében arról beszélt, hogy valami „breki-zenekar” vagy „breki-show” volt a színpadon, közben megint csak ment a pusztavacsi közönség a bevágott képsorokon, pedig pontosan tudja, kik vagyunk. Ismeri a zenekart, többször is játszottunk együtt. Ő maga is ott volt, talán az öltözősátorban, mikor a Kugli koncertje zajlott, majd többször is leállítottak minket…
Nemrég ezt egy podcastben még azzal is megtoldotta, hogy szerinte „a közönség azért hőbörgött, hogy elég volt a breki-showból, most már jöjjenek a zenekarok”…
Ezt magolta be, ez ragadt be neki…
Miközben annakidején együtt néztük meg a pusztavacsi videót, amit aztán a P. Mobil hivatalos honlapjára is feltettem, mint „gépház”, illetve „médiakommandós”. Sőt, miután felpakoltam a netre, online még meg is köszönte neked a felvételt. Ami közleményt persze szintén én raktam fel a régi Mobil honlapra, mint a banda akkori stábtagja, webmestere…
Én már elengedtem ezeket a dolgokat. Aki ott volt, pontosan tudja, mi történt.
Tudod, azért mégiscsak nagyon furcsa ez az egész. Mikor eljött a webkettő, lassan eltűntek az olyan régi felületek, mint a freeweb vagy az ultraweb, majd mikor végleg besokkaltam és a Mobilnak is felmondtam, hirtelen elkezdtek mindenfelé terjedni az általunk megőrzött és közzétett régi felvételek – így a pusztavacsi Kugli koncertfilm is. Amivel persze önmagában nem lenne gond, de aztán fű-fa kikiáltotta magát archívátornak, szakértőnek, meg a felvétel tulajdonosának. Majd, mikor haladva a korral pár éve hivatalos Kugli YouTube csatornára is feltöltöttem ezt-azt az archívumból, megjelent kommentben pár jóképességű, hogy tőlük loptuk a felvételt… (nevetés)
Nincs ma már ennek jelentősége. Különösen úgy nem, hogy az esetlegesen fennmaradt belügyi felvételeket és archívumokat leszámítva csak és kizárólag a Kuglinak készült és maradt fenn pusztavacsi videóanyaga. Akárhogy is kommentálják, tisztán látszik, hogy a színpadon mi játszunk, a közönség pedig a mi dalainkra bulizik és rúgja a port. Majd előkerülnek a rendezők és elkezdik ledobálni a gyerekeket…
De például egy olyanra is emlékszem, mikor az egyik nagy, országos kereskedelmi tévé kérte el tőlünk a felvételt, természetesen odaadtuk. Majd kijöttek a Kugli koncertre forgatni, előtte mindkettőnkkel interjút is készítettek, de mikor leültünk a tévé elé, a műsorban már mások nyilatkoztak és megint csak kivágott részek mentek le a pusztavacsi videóból, szigorúan a zenekar nélkül, kizárólag a közönségről. Amit egyébként fel is javítottam és át is konvertáltam a kívánt minőségre a kedvükért…
Hát, ilyen ez. Úgy látszik, bizonyos dolgok nem változnak.
Akkor lépjünk kettőt előre! Beszéljünk arról az eseményről, amikor a feloszlás után nyolc-tíz évvel megpróbáltatok összehozni az addigi felállások tagjaival egy nosztalgiakoncertet. Bár, ahogy tudom, az sem egy túl vidám történet…
Pusztavacs volt az utolsó szeg a koporsóban. Utána egy darabig még próbálkoztunk, de a zenészeknél már nem kopogtatott a siker. A háttérben pedig ott voltak az asszonyok, a feleségek, akik lebeszélték a tagokat: azt mondogatták, ebből soha nem lesz semmi. Így aztán szétment a zenekar.
Az asszony nagy úr… Én mondtam is az egyiküknek: „Úgy is el fogsz válni tőle!”, és ez egy idő után be is igazolódott.
Ami persze sosem öröm…
Lényeg a lényeg: hosszú ideig állt a projekt, mindenki máshol próbálkozott. Én persze nem hagytam abba a zenélést, csináltam egy rock ’n’ roll bandát, ami inkább az autentikus vonalat vitte: Bill Haley és Chuck Berry stílusában. Az volt a Cadillac zenekar, amiből később a Brillantin lett – ez a csapat a mai napig működik. Nagyon szeretem ezt a rockabilly jellegű zenét, a rock mellett ez a másik szívügyem, de a Kugli mégiscsak más, ott a saját dalainkat játsszuk. Szóval próbáltam összehozni egy koncertet a régi tagokkal, de sajnos nem sikerült.
Lehet tudni miért?
Mert az egyik tag az utolsó pillanatban visszalépett. Majd nem sokkal később pedig meghalt az énekesünk, Bíró Gyuri, így akkor teljes csend telepedett a zenekar köré.
Csak a rend kedvéért rögzítsük itt is, hogy melyik volt az utolsó aktív felállás, amelyik az ókori, lovagkori kosztümös Kugli programot nyomta 1984-ben, Pusztavacson vagy a Budai Ifiparkban.
Egy vegyes felállás volt. A régiek közül viszatért Major Laci és Gönczy Laci, utóbbi ezúttal billentyűsként. Az újabb felállásokból meg velünk maradt Győri Sándor „Sama” basszusgitáros és Szabó György „Richie” gitáros. Jómagam a dobok mögött, középkori háttérvásznat festettünk, jelmezeket öltöttünk és mindannyian kivettük a részünket az énekből, vokálból, konferálásból. Elég interaktív, mégis színházszerű volt a program, ahol igyekeztünk a közönséget is bevonni egy kis skandálásra, közös éneklésre a történelmi témák kapcsán.
Akkor ugorjunk még egyet előre! Én ugyan soha nem láttam ilyet, de a rend kedvéért megkérdezem, mert bizonyos rajongói visszaemlékezések szerint 1984-’85 környékén volt egy olyan Kugli felállás is, ahol egy dögös csajjal léptetek fel. Szóval, mi történt, mi az igazság ezügyben?
Álmodták! (nevet) Az persze előfordult, hogy buliból feljött a színpadra egy-egy lány, majd ott táncolt, rángatózott. Olyan is volt, hogy a Kertészeti Egyetemen felmászott egy csaj a színpadra, lezseren bedobta a dzsekijét a lábdobba, bemondott valamit a mikrofonba, majd nekiállt vonaglani a zenére és az énekelte, hogy „ájtitő, ájtitő”.
I try to? Eye to eye? I’m talkin’ to you?
Fogalmam sincs. (nevet) De ez nem volt megbeszélve, spontán jött, mi is meglepődtük, miközben a közönség és a rendezőség is azt hitte, hogy direkt van. Mivel azt az előadást is felvettük, utána hetekig röhögtünk, mert nem tudtuk értelmezni, mit is akart énekelni.
Megvan még az a felvétel?
Sajnos már nincs. Ezek csak belső használatra készültek és már rég elkallódtak. Viszont vannak olyan, a közönség által készített amatőr koncertfelvételek, amiket viszont hiába kértünk többször, azóta sem kaptunk meg. Mondjuk ez már inkább a később csatlakozott közönségre jellemző, mert a korai bandával, a legelső rajongókkal a Dallos Idából máig úgy vagyunk, olyan segítőkész és közvetlen viszonyban, mint a testvérek.
A következő évből is van egy-két hasonló érdekes találat. Mi a helyzet az úgynevezett Csillagfény demóval?
Mikor megnyílt a Petőfi Csarnok, talán a következő évben lehetőség volt fellépni a Csillagfény diszkó műsorában. Ez akkor még nem jelentett csak és kizárólag szó szerinti diszkót, hanem egy olyan playback műsort, melyben egy-két dal erejéig minden együttes beutatkozhatott.
Egyfajta kötetlen vegyes esztrádműsor volt: az előadók egymást váltották, közben a fiatalok buliztak, táncoltak, ismerkedtek. Mivel éppen volt lehetőség egy stúdiófelvételre, Samával elkészítettünk két demót, a Jeanne d’Arc és a Napfiú legendája számokra. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy ki gitározott vagy kik gitároztak, de vendégként felkértük Molnár Mikit billentyűzni, meg egy énekesnőt.
Kit?
Már nem emlékszem pontosan a vezetéknevre, valamilyen Ildikó, aki aztán nem sokkal később Olszországba költözött.
Kovács Balázs szervező szerint a Dopping énekesnője, Czakó ildikó Gombóc hallható az 1986-os felvételeken.
Lehetséges, bár van, aki szerint meg valamilyen Csilla is volt akkoriban a vendégünk. Mindenesetre a felvételek elkészültek és fel is léptünk vele a Pecsában, ez egy jó alakalom volt, de csak egyszeri dolog.
A gitárosok ügyében is van némi kavalkád…
Igen, a felvételeket, illetve a szintén előkerült alapokat tekintve Major Laci stílusa érződik. Sőt, az egyik take esetében az induláskor el is hangzik a neve.
Viszont te is ott ültél velünk, mikor az életútinterjúja készült és kategorikusan kizárt minden ’84 utáni felvételt vagy fellépést a Kuglival. Közben azóta Balogh Janival is megvolt a visszaemlékezés, aki felismerte magát a felvételeken, viszont nem emlékszik Lacival közös Kugli felvételre vagy felállásra. Na, erre varrjunk gombot…
Nekem akkor is Laci ugrik be, akárhányszor is hallgatom. Ő játszott így, legalább az egyik gitárt ő játszhatta fel.
Létezik még egy „fantom” Kugli koncertfelvétel is, mely az első 666 fesztiválon készült, a Ganz kultúrtermében, amire mindenki másképp emlékszik. Leginkább úgy, hogy nem emlékszik. Szóval elvileg ott volt egy későbbi Kugli felállás, valamint szinte mindenki más, aki akkor a hazai hard rock, heavy metal színtéren számított, élt és mozgott: Ossian, Missió, Fókusz, Jaguár, Tormentor, Árkádok, Stáció, Sámán, satöbbi, valamint Pokolgép dedikálás, de máig nem sikerült egyöntetűen rekonstruálni, ki volt Kugli színekben azon a színpadon 1986. december 7-én.
Egy próbát azért megér… (nevet )
A csapat egy időre elhallgatott, de aztán egy rajongóból lett gitáros, az előbb már említett Balogh Jani, aki szinte minden Kugli dalt kívülről tudott, megkeresett, hogy élesszük fel a Kuglit. Van egy jóhangú barátja, Simon Attila, aki szívesen jönne énekelni. Éppen akkor futottam össze egy Debrecenből ismert tehetséges zenésszel, Szűcs Janóval. Aki akkor került föl Pestre és csatlakozott hozzánk basszusgitározni. Valamint talán volt még rövid ideig egy gitáros is velünk, de sajnos már nem emlékszem a nevére. Miként arra sem, hogy színpadra került-e az akkori ötfős Kugli, vagy csak négyen koncerteztünk.
Ez mikor történt?
Valamikor 1986-ban, esetleg ’85-ben. Majd összeraktunk egy műsort és volt néhány buli. Például egy tévészereplés a Családi kör sorozatban.
Mennyire éreztétek tipikusnak, hogy a Családi kör sorozatban „természetesen” a rosszfiú szerepét osztották rátok, rockerekre a pártállam által támogatott tévések, filmkészítők?
A Családi körben tulajdonképpen a Szűcs Janó-féle felállással léptünk föl. Mikor felkértek a filmszerepre, örömmel elvállaltuk, azt mondtuk, hogy persze, megyünk. Aztán, amikor kiderült, hogy igazából csak annyiról van szó, hogy zenekar közönségét állították be negatív szerepbe, az már kevésbé tetszett. Jött a sztereotípia, hogy a rockzene közönsége szipusokból, meg ilyen lecsúszott alakokból áll. Viszont már nem tudtunk kihátrálni, mert addigra már aláírtuk a szerződéseket. Az akkori kornak a szelleméből fakadt, hogyha rockzene, csak valami negatív dolog tapadhat hozzá. De igazából azért sem törődtünk vele, mert nem éreztük olyan nagy súlyát ennek az egésznek. Aztán meghívtak a 666 fesztiválra a Ganz Művelődéi Központba, de sajnos nem sütött eléggé a formáció, nem volt elég hiteles, vége is lett.
Magyarán az volt az utolsó koncertetek?
Igen, azzal a felállással soha többé nem játszottunk, ha jól emlékszem.
Ha már Ganz, aminek a pincéjében nem sokkal később beindult a Fekete Lyuk, beszéljünk néhány szót a stúdiós munkásságodról is!
Mint már mondtam, mindig érdekelt a stúdiózás és a hangosítás. Erről néhány emlék: első érdembeli hely a Studio Garden volt. Ott készült sok underground felvétel, amiket kazettára másoltuk és fű alatt ment a terjesztése.
Mondj néhány jellemző zenekarnevet, kérlek!
Leukémia, Valhalla, Műcsarnok, Frappáns Marhaságok, Onix, SKAnzelizé, Kretens, Hecatomb, Fehér virágok, csak ami így hirtelen eszembe jut. Büszkén mondom, hogy ott készült a nemzeti rock zenekarok egyik himnuszává nőtt Ó, Magyarország dal első stúdiófelvétele is. Aztán a Fekete Lyukban kaptam Nagy Gyulától lehetőséget, hogy kialakítsunk egy stúdiófélét. Működött is kábé két évig. Akkor és ott készültek például Waszlavik Gazember Laci lyukas kazettájának utómunkái. Aztán a Sex Action eredeti koncert intrója, továbbá az Oi-Kor, a Független Adó és a Rés akkori dalai.
Említetted a Leukémiát, az egyik legnagyobb kedvenc együttesem. Mit szólsz, hogy nemrég, 2020-ban, ’22-ben és ’23-ban újra kiadásra kerültek az általad készített Apokalypsis és Kívül demók veled készített hanganyagai, már, mint klasszikus felvételek?
Semmit, mert nem tudtam róla.
Tiszteletpéldányt se küldtek a kiadótól, kiadóktól?
Nem, most hallok tőled erről először.
Hm… Tudod ebben az egészben az a furcsa, hogy egy csomóan ott voltunk anno a Fekete Lyukban és a többi kult helyen, te dolgoztál is ott, de a múltat végleg eltörlő, meg ide-oda hajlítgató utódok és történelemhamisítók szinte soha meg nem emlékeznek rólad, miként másokról sem. Megkérdeztek például a Fekete Lyuk kiállítás vagy az elvileg még mindig készülő dokumentumfilm kapcsán?
Nem. De ezt én már megszoktam. Nem is tartok rá igényt, mert szeretetből csináltam, nem pedig az önfényezés kedvéért.
Nyilván, de mégis, ha belegondolok, hogy mindent odaadtál, hangcuccot, szaktudást, hogy a kezdő zenekaroknak felvételeik és kazettáik legyenek, elég elkeserítő mindennek a nagyjából száz albumnyi anyagnak az utóélete…
Mivel a srácoknak sok esetben nem volt pénze sem stúdiózásra, keverésre, kazettagyártásra, az egyetlen megoldás kínálkozott, hogy az ingyen elkészült felvételek a tulajdonomban maradnak, majd a kazettákat ők is és én is árusítjuk. Ha innen nézem, szinte kényszerből lettem kiadó.
Aztán elteltek az évek és közben sokan elfelejtették, honnan és hogyan is indultak el. Ha szólnék, egyből rám sütnék, hogy balhés alak vagyok, a felvételeim tulajdonjogát viszont ugyanúgy nem vennék figyelembe… Viszont továbbra is fenntartom, hogy a zene szeretete és a fiatalok segítése volt a lényeg, a cél, ami tökéletesen megvalósult.
Tényleg bírom a szerény búrádat, de azért ez akkor is egy kifordított dolog. Akkoriban ugyanis már sokakat ismertem az akkori bandák tagjai közül. Iskolás voltam még, de lejártam a koncertekre, klubokba, sőt a próbatermekbe is. Pontosan tudom, mert ott voltam, hogy sokuknak annyi pénze sem volt, hogy ne Éva vermouthtól rúgjanak be. Egy csaj nem bírtak meghívni egy moziba. A használt gitárhúromat kunyerálták le a gitáromról, ha húrszakadás volt. Most meg vannak olyan hiénák, akik tízezrekért árusítják azokat a felvételeket, melyek a te tulajdonaid, mert te készítetted, ingyen és szeretetből.
Nézd, ismertem őket, mert a klubokban én hangosítottam a punk, rock, hardcore, metal koncerteket. Sokuknak tetszett a zenéje vagy a szövege. Voltak, akikkel kifejezetten szimpatizáltam. Jó érzéssel töltött el, ha egy-egy profi felvétellel segíthettem őket a pálya elején. Ki gondolt akkor arra, hogy harminc-negyven év után újrakiadások lesznek…
Azért vannak kivételek. Nemrég például előkerült a Kretens együttes, hogy a 45-ös jubileumi koncertjükre szeretnék kiadni CD-n is az egyik régi kazettát. Korrekten szóltak, kultúráltan el lett intézve a dolog, így is lehet.
A mesterszalagokat előkerestem, vettem egy új magnót hozzájuk, aztán felfűztem az elsőt és szépen bedigiztem, majd jöhetett az utómunka. Ilyenből lehet jó lemezt csinálni, nem az agyonnyújott kazettákból, meg m3-ból.
Aki ezt nem érti, annak meg úgyis felesleges magyarázni, hogy önmagának árt a rossz minőséggel…
Visszatérve még a hangtechnikára, ugyanez volt a koncerthangosításon is. Nem mindenki értette vagy értékelte, hogy milyen sokat jelent egy-egy koncerten, mondjuk a Fekete Lyukban, ha értik is a gyerekek, mit játszik és miről énekel az előttük álló zenekar. Vagy egy iskolai buliban, ahol a kásás megszólalástól szinte mindegy volt, ki és mit játszik.
Ugyanide tartozik a legendás Muter Klub is, amiről mindenki mesél mindent, ha megivott ott egyszer egy sört vagy egy kólát, vagyha még a közelében sem járt. Viszont rólad, aki a hangosítást és a zenét szolgáltatta, néma csönd.
A Muter Klubban szinte mindenki fellépett, aki a Lyukban nálam stúdiózott. Volt Auróra, Qss, Technős Bika, meg még egy rakat együttes. Kiss Lacával csináltuk a hangosítást, Aranka „muter” vezetésével. Mekkora bulik voltak! Egy Skoda busszal vittük a motyót, éjjel hazafelé a Westend udvarban csúcs kajálások voltak a koncertek után. Nagyot dobban a szívem a feltörő emlékek kapcsán…
Például?
Mondjuk, mikor hangmérnökösködtem a Kampec Dolores-nél vagy a Trottel-nél. Utóbbi bandával együtt mentünk Franciaországba. Ott készült Montpellier városában a Borderline Syndrome című zenei anyaguk, melyből az első nagylemezük lett. Segíteni kértek föl, bár nem volt szükség rá. Profi srácok voltak a stúdióban, így inkább csak tanultam ott.
Milyen volt Kádár-rendszerben szocializálódott, partvonalra szorított, kelet-európai rockerként megélni egy ilyen hosszú utat a hőn áhított nyugatra?
Képzelheted. Már az első nyugati benzinkútnál leesett az állam. Az én kocsimmal mentünk. Kalandos út volt, a franciák megcsodálták a Skoda 100-ast a tetőcsomagtartón a lábdobbal. Egyszer teletankoltuk a csomagtartót egy hiba miatt benzinnel, de a gondviselés vigyázott ránk és nem robbantunk fel.
Odakinn találkoztam először és utoljára az életemben droggal. Nagyon nem jött be… A német a határon szét is szedtek bennünket, még a hátsónkba is bekukucskáltak. Néha még ma is elmerengek azon, hogy vajon honnan a francból tudták, hogy Kaktusznál van egy adag…? Szóval kalandos út volt, de legalább láttam a Riviérát és az Eiffel-tornyot.
Folytatjuk!
Fotók: Gönczy Gabó archívuma, Major Laci archívuma, Fortepan, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
