Bmg Rights Management

Egy sok évvel ezelőtt megjelent album (főleg, ha az menetközben már klasszikussá érett) esetében mindig felmerül a kérdés, hogy érdemes-e hozzányúlni az eredeti szalagokhoz és egy frissebb, akár modernebb megközelítésben újragondolni a hangzását. Pláne egy olyan világban, ahol egyre kevesebb idő jut a minőségi zenehallgatásra, ahol egyre kevesebb a fizikai formában megjelenő zenei produktum és az emberek nagy része digitális platformokon és mindenféle kütyükkel hallgatják kedvenc zenéiket. Bruce Dickinson egyik legerősebb szólóalbumánál, az Accident Of Birth frissen megjelent, újrakevert változatánál is felmerül ez a kérdés és a válasz számomra nem egyértelmű…

Az egykori kedvenceink lemezeit akkor és úgy szerettük meg, ahogy akkor kiadták, ráadásul az Accident Of Birth Roy Z kezei alatt egy olyan friss, erőtől duzzadó hangzást kapott annak idején 1997-ben, amiben már akkor sem találtam hibát. Sőt, még titkon el is méláztam azon, hogy vajon milyen állat lenne, ha Steve Harris is engedne egy kicsit a gyeplőn és hagyná, hogy a Maiden is így megdörrenjen lemezen… Emlékszem akkoriban tettem szert egy új hang cuccra, amit a Road To Hell nótával teszteltem, mert akkor nekem az volt az etalon hangzás…

A mostani újrakiadás miértjének megértéséhez kicsit vissza kell mennünk az időben 2023-ig, amikor is Bruce 18 év kihagyás után ismét szólóalbum készítésére adta a fejét. A friss anyag (The Mandrake Project) felvételeit ismét Roy Z hathatós felügyelete mellett készítette Bruce, sőt hat közös daluk is felkerült a lemezre, szóval úgy tűnt, a bevált recept szerint készül az új mű, ám végül az album végső keverését nem Roy hanem egy Brendan Duffey nevű arc végezte. Bruce már az album elkészülte után úgy nyilatkozott, hogy nagyon elégedett a friss hangzással és lehet, hogy az életművet is újra kellene gondolnia. Ekkor történhetett valami közte és Roy Z között, mert az események egészen érdekesen kezdtek alakulni… Eredetileg úgy volt, hogy Roy Z-vel indul az aktuális turné, a Rain On The Graves klipjében is őt láthattuk még, közös zenekari kép is készült a turnéplakátra, ám az utolsó pillanatban Bruce bejelentette, hogy Roy még sem tart a zenekarral, mert a Dickinson életmű ráncfelvarráson esik át, amit Roy végez majd. Roy helyére rögtön két gitáros is került a turnécsapatba, Chris Declercq, aki már a Mandrake albumon is játszott egy szóló erejéig és Philip Naslund. Ezen a ponton még mindenki reménykedett benne, hogy Roy azért majd néhány bulin felbukkan, de nem és ami a nagyon különös, hogy a Dickinson életmű újragondolásán sem ő, hanem a Mandrake album keveréséért felelős Brendan Duffey kezdett el molyolni. Sajnos ez a hirtelen váltás nem nagyon tudatosult senkiben sem, azóta sem kérdezte meg senki Bruce-tól, hogy hova tűnt Roy, aki olyannyira eltűnt, hogy már a dobozban lévő, és 2027 elején megjelenő új Dickinson albumon sem dolgozott egy percet sem, és az egészet a turné csapat rögzítette – szintén Brendan felügyelete mellett. Roy olyannyira kiesett a pikszisből, hogy a menet közben megjelent a Balls To Picasso album újrakevert, újravett, átdolgozott verzióján (More Balls To Picasso) konkrétan a gitársávokat (a szólók kivételével) újra feljátszatták Philip Nuslandal…

Mivel, ahogy írtam, azóta sem jött válasz a különös őrségváltásra Bruce körül, így csak találgatni tudunk. Személy szerint azt gondolom, hogy Roy és Bruce között komoly feszkó keletkezett pont amiatt, hogy Bruce szeretett volna drasztikusan belenyúlni az életműbe, Roy pedig, aki konkrétan szinte az egészet összerakta és nagyrészt megírta ezt nem támogatta. Talán pont emiatt kellett újravenni a gitárrészeit a Balls albumhoz, mert nem járult hozzá, hogy az eredeti gitársávokat használják… Kapott is elég kritikát a More Balls To Picasso, de nekem nem volt vele gondom, azt hiszem a helyén kell kezelni a dolgot. Nem lett jobb vagy rosszabb, más lett. Jóval drasztikusabban kellett volna ahhoz hozzányúlni, hogy egy teljesen más dimenziót kapjanak az egykori dalok. Talán a kritikák hatására a Tattooeed Millionaire és a Skunkworks albumokhoz már nem nyúltak hozzá annyira, mint a Balls-hoz. Mindkét lemez csak egy sima Atmos Dolby hangzást kapott, és kiadványként sem jelentek meg. Az Atmos hangzás kapcsán megint csak azt tudom leírni, mint az elején, a mai világban nagyon kevesen rendelkeznek olyan cuccal, amin hallható az Atmos okozta térbeli hangzás élmény.

Így érkeztünk el jelen írás főhőséhez, az Accident Of Birth albumhoz, amibe zeneileg szintén nem nyúltak bele, de Brendan nulláról újrakeverte és a boltok polcaira is került digipack CD és a 2017-es Splatter dupla bakelit kiadáshoz kísértetiesen hasonlító LP verzióban. Csak ismételni tudom magam, aki csak simán háttérzeneként beteszi az új verziót, alig hall különbséget, fülesben odafigyelve viszont már más a helyzet. Az egészet nézve jóval levegősebb lett a friss keverés, mások lettek az arányok, jobban lehet hallani például a basszusgitár finomságait, de az apró, egykori finomságok is nagyobb hangsúlyt kaptak. Magyarán az egykori frankó hangzás után kaptunk egy kicsit más megközelítésű szintén frankó hangzást. Stúdió körülmények között, vagy high tech cuccon biztosan további különbségeket lehetne hallani, de ahogy írtam korábban, erre keveseknek van lehetősége. Ebből a szempontból teljesen felesleges újrakiadásnak gondolom ezt az anyagot, akkor lett volna igazán létjogosultsága egy ilyen belenyúlásnak, ha előásnak mindenféle extrákat az album kapcsán és egy limitált BOX verzióban, gazdagon felturbózva tolnak a piacra egy extra Accident Of Birth albumot. Mivel ez már 2005-ben megtörtént az akkori dupla CD-s sorozattal, a mostani esetében marad egy újabb bőr lehúzása egy fantasztikus albumról…

Up The Irons!