Ismét előkerült egy idióta videó, majd gyors ütemben még kettő, amelyek nemcsak a légből kapott, eszement állításaikkal verték ki a biztosítékot az omegásoknál, hanem sajnos mellette még újból felszínre hoztak néhány évtizedes, meddő vitát is. Ráadásul részben az általam készített fényképekkel illusztrálták a blődségeket… Bár pontosan tudom, hogy nem lehet mindenkit meggyőzni – különösen azokat a magabiztos, szemellenzős embereket, akik bár az események közelében sem jártak, sőt többségükben még csak nem is éltek akkor, mégis mindig mindent jobban tudnak –, ennek ellenére igyekszem összegezni, amit a szemtanúktól és legfőképpen a főszereplőktől, a zenekar egykori tagjaitól forrásokkal alátámaszthatóan tudni lehet.
Az biztos, hogy az Omega együttes, mely az 1963-as Ki Mit Tud?-dal, a KISZ Amatőr Tánczenekarok Versenyével és a híres ’64-es rádiófelvétellel országos ismertséget szerzett, két korábbi zenekar összeolvadásával jött létre.
Az egyik valamikor 1959-ben alakult, és a Vasútgépészeti Technikum tanulói adták a magját. Bánkúti Győző piszton, furulya, ének, Benkő László „Benci” zongora, ének, Kiss Zoltán dob, Láng Péter szaxofon és Tornóczky Ferenc „Öcsi” szólógitár felállásban játszottak céges és iskolai rendezvényeken, valamint a Dália Presszóban, a Hangulat Bárban, a Fiatal Művészek Klubjában és hasonló helyszíneken. Továbbá időnként csatlakozott még hozzájuk a korábbi trombitásuk, Somorjai László „Muki”, aki szükség szerint bőgőn vagy fúvós hangszerekkel segített be a plusz hangszerelést igénylő dalokban.
Ez a csapat 1961-ben felkérést kapott a Műegyetem Hess András téri diákotthonának klubjába, hogy legyen a kollégium állandó együttese. A Műszaki Egyetem Központi Diákbizottságának kultúrosa meghívta Láng Pétert a részletek lebeszélésére, aki magával vitte az osztálytársát, Szabó Lajost is. Amikor a felek mindenben megegyeztek, és már csak a papírok kitöltésére és aláírására került volna sor Patkó Márton kultúros, Fekete Ottó igazgató és a zenekart képviselő Láng Péter részéről, hirtelen felmerült a kérdés, hogy milyen zenekarnevet írjanak be a szerződésbe. Péter és Lajos tanakodtak kicsit, majd az Omega mellett döntöttek, mert a műszaki irányhoz jól illett, amit akkoriban a körmozgás szögsebességéről tanultak.
Az egyezség megköttetett, majd a banda 1961 szeptemberétől fogva a Pénzügyminisztérium egykori palotájának egy épen maradt, kisebb termében játszott, heti – illetve bizonyos egyéb visszaemlékezések szerint kétheti – rendszerességgel. Mivel a téma az évek során többször is felmerült, rákérdeztem Benkő Lacira, aki azt mondta, hogy nem tudta, milyen szöveg és zenekarnév került be a zenekari szerződésbe. Így joggal gondolhatta később, amikor a következő évadban a kollégium egyik ajtaján meglátta az Omega-feliratot, hogy azt azért készítette a portás, a gondnok vagy az igazgató, mert ők, a felnőttek találták ki a nevet.
Az akkori csapatból főként Benkő Laci és Láng Péter szervezte az előadásokat, utóbbi a hangfelszerelés megépítésével is elévülhetetlen érdemeket szerzett az együttes életében. Az első korszakban a harmadik főszereplő Tornóczky Feri volt, aki a hangszereléseket készítette a zenekarnak.
A másik szálon a József Attila gimnázium tanulói alakítottak zenekart, amely a Ciklon nevet vette fel. Az 1958-1959 környékétől rendszeresen fellépő csapatban a következők játszottak, illetve fordultak meg: Deseő László piszton, Farkas János „Cupi” szaxofon, Fraknói Pál „Koszán” zongora, Kóbor János „Mecky” ritmusgitár, Kovacsics András „Öcsi” szólógitár, Laux József „Blöró” dob, Simon János „Jancsi” dob, Varsányi István „Gergely” elektromos bőgő.
Mivel a sulizenekar magját jelentő három osztálytárs, Mecky, Blöró és Gergely 1961-ben érettségizett, azon a nyáron a József Attila Gimnáziummal együtt a fix iskolai hátteret is elvesztették. Laux már korábban a Benkó Dixieland Band tagja lett, így a végső időszakban Simon Jancsi helyettesítette. Az, hogy vendégként vagy tagként, máig eldöntetlen, miként Cupi akkori zenekari státusza is bizonytalan.
A gimi után Kóbor, Kovacsics és Varsányi eldöntötték, hogy úgymond „beszivárognak” a Hess András téren játszó zenekarba, hogy nekik is legyen fix játszóhelyük. Varsányi bevétele sima ügy volt, hiszen ott addig nem volt bőgős. Gergely magával vitte Meckyt is, aki szintén belefért a csapatba, hiszen ritmusgitárosuk sem volt korábban. A kicsit később megvalósuló Tornóczky–Kovacsics váltást sem kellett nagyon erőltetni, mert Feri akkor már jóval inkább a jazz iránt érdeklődött, míg a Ciklonból érkezőkkel felerősödő új vonal – a populáris slágerekből álló program, illetve a boogie-, twist- és beatirány – kifejezetten untatta.
A két zenekar magjának közeledése persze nem volt véletlen és előzmény nélküli sem, mert amikor Benkő Laci felkérést kapott, hogy a zenekarával lépjen fel az Amerikai Nagykövetség nyári rezidenciáján, inkább a Ciklon tagjait kérte fel, mint a saját együttesét. A vélhetően a július 4-i ünnepségen fellépő alkalmi társulat legvalószínűbb összetétele a következő: Benkő Laci ének, zongora, Koszán zongora, Öcsi szólógitár, Mecky ritmusgitár, Gergely bőgő és Blöró dob. Ez az ismeretség adta meg az alapját a későbbi fúziónak, illetve Laci és Laux barátsága, akik a Műszaki Egyetem Közlekedésmérnöki Karán szőtték a zenekari terveiket.
A dátumot a korabeli meteorológiai jelentések is alátámasztják, mivel a muzsikusok egybehangzó visszaemlékezése szerint nagy hőség volt aznap Budán.
A „beszivárgás” valamikor 1961 őszén kezdődött, és 1962 tavaszán elvileg már mindhárom egykori Ciklon-tag a zenekar tagságát erősítette, bár erről máig megoszlanak a visszaemlékezések. Ami biztos, hogy az Omega név első nyilvános és hivatalos megjelenése 1962 novemberében volt, amikor a november 7-ei koncertről írt legalább két újság. Az apropó nyilván adta magát: akkor nemzeti ünnep volt az úgynevezett nagy októberi szovjet szocialista forradalom kirobbanásának időpontja, mégpedig a helyi naptár szerinti időponthoz kötve.
Az illetékes elvtársak ugyanis erre a dátumra tették a Műegyetem felújított klubjának, konkrétan a nagytermének, dísztermének az átadását is, ami „felújítás” valójában egy súlyos barbárság volt. Hiszen bár az ostromkor az épület valóban súlyos belövéseket kapott a Vörös Hadseregtől, korábban talán még amerikai bombákat is, de építészetileg biztosan nem volt indokolt a két torony ilyen mértékű visszabontása. Sokkal inkább a kommunista ideológia idegenkedett a neogótikus stílus hivalkodásától, így kéjes örömmel töröltek el mindent, amit csak tudtak, az előző korokra jellemző dolgokból. A teremcserével a klub korábbi intimitása is odaveszett, de nem volt mit tenni, az óra forgott tovább.
Az Omega „megalakulása”, illetve hivatalos névadása minden valószínűséggel szintén egy választott időpont. Hiszen a híres-nevezetes szeptember 23-ai dátum már a negyedik vasárnap volt abban a szezonban, és nyilván előtte is játszottak már ott a fiataloknak a fiúk, mint ahogy – némileg más felállásban – az előző évadban is. Így aztán annak a vasárnapnak a kiemelésében valami más játszhatott szerepet. Sokáig kerestem, kutattam, mi lehet a megfejtés. Az őszi napéjegyenlőség ugye azonnal adja magát, de ez megint csak egy könnyen megjegyezhető, utólag ráaggatott apropónak tűnik.
Mivel olyanra, hogy megalakuló vagy névadó koncert, senki sem emlékszik vagy emlékezett, így vagy marad az utólagos „karóleszúrás” (hogy na, akkor mostantól, onnantól számítjuk a kezdetet), vagy volt valami konkrét oka is a dátum megjelölésének.
A legvalószínűbb megfejtést, és egyben az időrendet egy 1962-es kölcsönszerződési megállapodás adja, amelyben Kiss Zoltán, az Omega dobosa 1962. augusztus 22-én az aláírásával vállalta, hogy szeptember 22-éig visszafizeti Benkő Lászlónak azt az ötszáz forintot, amivel a csapatnak tartozik. Tanúként két további zenész, Somorjai László és Láng Péter írta alá a dokumentumot. Nagy valószínűséggel a zenekari kölcsön visszaadására a megadott időpontig nem került sor, ezért kellhetett új dobos a csapatba, Künstler Tamás „Próféta” személyében, akinek érkezésével valóban új időszámítás kezdődött a banda életében.
1962. szeptember 23-ai fellépésükön így a legnagyobb valószínűséggel Bánkúti Győző piszton, ének, Benkő László zongora, ének, Kóbor János „Mecky” ritmusgitár, ének, Kovacsics András „Öcsi” szólógitár, Künstler Tamás „Próféta” dob, Láng Péter szaxofon, ének és Varsányi István „Gergely” bőgő felállásban léptek színpadra a fiúk. Hozzátéve, hogy Kovacsics Öcsi feljegyzései szerint ő csak később, 1962. november 1-jén játszott először a Hess András téren. Így az sem zárható ki – amit néhány szemtanú és akkori tag állít –, hogy szeptember 23-án még Tornóczky Ferenc gitározott Mecky mellett.
A lényeg, hogy Künstler hozta magával a haveri körét, akik úgy indultak a kollégium klubjába és a többi helyszínre, hogy „megyünk rázni a Prófétáékra” – számukra Tomi volt a név, a hívószó, a sztár. Részben ez magyarázhatja a „Próféta együttes” mint fiktív név utólagos elterjedését az Omegával kapcsolatban.
Összességében egy rendkívül erős szeptett alakult ki. Benkő, Kovacsics és Láng egyaránt szervezett bulikat az együttesnek. Varsányi és Láng a hangszereket és a felszerelést építette és fejlesztette. Ráadásul ismertségük és színpadi karizmájuk alapján négy-öt szólistát, illetve frontembert, helyi sztárt is ki lehet emelni. Szinte minden adott volt, hogy a társaság kilőjön, és az Omega egy nagy ívű karrier kezdő lépcsőfokaira lépjen.
Majd Láng Péter leszólította Koncz Zsuzsa kezdő énekesnőt a műjégen, aki egy bő fél évig állandó vendégként énekelte velük a csajos dalokat – mígnem az 1963-as fesztivál után átpártolt az Illés zenekarhoz.
1963-ban sorkatonai behívó miatt elveszítették Győzőt is. Mivel addigra a piszton és a trombita egyre inkább kikopott az akkori ifjúsági zenéből, nem vettek be a helyére új tagot, így hatan maradtak.
1964 elején Láng Péter betegsége miatt előbb ideiglenesen, majd tartósan kikerült az együttesből. Helyére Harmath László érkezett, aki nélkül szintén nem létezhetett volna a mai formájában ismert Omega. Ugyanis abban az évben változott a szabályozás, és immáron csak OSZK-vizsgával lehetett színpadra lépni, így az Omega is kénytelen volt a vizsgabizottság elé járulni. Mivel Laci édesapja vezető beosztásban dolgozott az OSZK-nál, a zsűri a szokottnál elnézőbb volt a fiúkkal, így meglett az áhított engedély.
Az 1964-es évben szintén fontos mérföldkő volt, hogy Künstler Tamást egy negyedik egykori Ciklon-tag, Laux József váltotta, aki viszont nemcsak dobosként volt jelen a formációban, de később a szervezésben is egyre inkább jeleskedett. Benkő Laci visszaemlékezése szerint Blöró már addig is rendszeresen besegített külsősként.
Kirúgása után Próféta Vates néven alakított új zenekart, amelyet a közönség egy része szintén vele azonosított, és így ismét lett egyfajta alapja az amúgy továbbra sem létező „Próféta együttes” utólagos legendáriumának.
1964 novemberében visszatért Láng Péter, de csak nagyjából egy hónapig volt ismét tag, mert katonai behívója miatt ismét át kellett adnia a stafétát. Az akkortájt a Rózsa Művelődési Házban próbáló, illetve tánckíséretet adó Omega kettős hirdetés alapján hallgatta meg Somló Tamás artistát, aki nemcsak Péter szaxofonját örökölte meg, hanem hamar a frontemberi szerep is az övé lett. Koncz Zsuzsa helyére pedig Wittek Mária énekesnő érkezett, aki a következő öt évben jóban-rosszban kitartott az együttes mellett. Ezzel négyre emelkedett az Omega énekeseinek száma, akik szépen el is osztották egymás között az újabb és újabb műsorokban a vokális részeket.
Akkor és ott alakult ki az Omega első hosszabb távon is tartós formációja: az a Benkő László „Benci” vagy „Laci” zongora, orgona, trombita, furulya, ének, vokál, Kóbor János „Mecky” ritmusgitár, ének, vokál, Kovacsics András „Öcsi” szólógitár, Laux József „Doki” vagy „Blöró” dob, Somló Tamás „Tomi” szaxofon, ének, vokál, Varsányi István „Gergely” bőgő, basszusgitár és Wittek Mária „Mari” ének, vokál alkotta hetes, amely 1964 és 1967 között sikert sikerre halmozott.
Az akkori fiatalok ezt tartották az első klasszikus felállásnak, hiszen a fesztiválsikerek mellett ez a formáció készítette az Omega első filmzenéit és lemezfelvételeit, illetve küzdötte fel magát kitartó munkával az élvonalba.
Aztán az 1967-es, ’68-as változásokat két fő ok indokolta. Egyrészt a technikai fejlődés: mivel akkorra már szinte mindent készen lehetett kapni, lassanként szükségtelenné vált Gergely műszaki háttérmunkája. Másrészt a magyar nyelvű Szörényi–Bródy dalok átütő erejű sikerei után minden hazai banda kényszerhelyzetbe került: vagy elő kellett rukkolniuk kitűnő saját magyar dalokkal, vagy tartósan beleragadtak az utánjátszó zenekarok második-harmadik vonalába. Mihály Tamás „Misi”, Molnár György „Elefánt” és Presser Gábor „Pici” érkezésével három erős dalszerzővel, illetve hangszerelővel erősödött a banda. Nagyjából így történhetett.
Már csak azért is, mert mindannyian pontosan tudjuk, hogy az omegás ködösítések és zenekari legendák gyártása mögött a legtöbb esetben maga Mecky volt a fő mozgatórugó. Gondoljunk csak az olyan nyilvánvaló dolgokra, mint az Élő Omega, a 200 évvel az utolsó háború után, az Omega Szvit, az Omega Rhapsody vagy az Omega Testamentum albumok körüli korabeli kapitális kavarodások. Kóbor János ugyanis volt olyan intelligens, hogy tisztában volt vele: abban a státuszban, ahová nagy nehézségek árán felküzdötték magukat, a közönség már igényli a legendáriumot. Mindezek a kiadványok, történetek és évfordulók, vagy mondjuk az úgynevezett „jubileumi év” egyaránt magukon viselik Mecky zseniális, tudatos imázsépítő és misztifikáló kézjegyét. Mert ő aztán valóban értette, hogy a valódi rockzene nemcsak hangokból, hanem identitásból és legendákból is áll.
Így aztán az Omega vérprofi módon ezt az igényt is maximálisan kiszolgálta, néhol pragmatikusan összekötve a szükségest a hasznossal, megadva a szükséges sarokpontokat, valamint a bulvárnak a pletykaszintű rágcsálnivalókat, illetve a rajongói kemény magnak is az évtizedekig elveszettnek hitt szent grálokat.
Magyarán Kóbor János zseniális, intelligens imázsépítése és a közönség mítoszigénye együttesen hozta létre a legendáriumot. Ezért is ragaszkodnak hozzá néhányan máig oly lelkesen. Mások esetében sem volt ez másként: csak ott kisebb hullámokat vert egy-egy kisebb-nagyobb részlet felszínre kerülése.
Mindezt persze nem kell, sőt nem is szabad a végső nagy igazságnak tekinteni. Az olyasmit hagyjuk meg a gittegyletekbe tömörödött önjelölt rockszakíróknak, meg a mesterséges intelligenciát szemétgyártásra használó alávaló gagyistáknak! Ez a rövid összefoglaló csupán a zenekari archívumok eddigi összefésülésének egyik lehetséges eredménye, az elmúlt huszonkét év forráskutatásának, forrásellemzésének és forráskritikájának egyik lehetséges összegzése. A jelenleg legvalószínűbbnek tűnő történetváltozat. Annál mindenesetre biztosan pontosabb, mint az online keringő videós baromságok, meg az azok forrásául szolgáló cikkek és nyilvánvaló idétlenségeket közlő könyvek. Gondolkodni ér!
Illusztrációk: Bánkúti Győző, Benkő László, Kovacsics András, Láng Péter, Varsányi István és Wittek Mária archívuma, valamint a TTT Nemzeti Rockarchívum Omega-gyűjteménye (Minden jog fenntartva! A korábban nem publikált képek, illetve dokumentumok újraközlése csak írásos engedéllyel lehetséges!)
