SoNo Recording Group
Albert Castiglia hangszertársával, barátjával, Mike Zitoval alkotott formációval, a Blood Brothers-szel tavaly adott ki albumot és ez bizony spontánra sikeredett, hiszen valamennyi dalt élőben vették fel a stúdióban. Új szólóalbumán ugyanezt a módszert követte Albert, kikötötte, hogy koncertbandájával élőben kívánja rögzíteni a dalokat. Be is vonultak a legendás londoni Abbey Road stúdióba, ahol nem volt nehéz dolga a felvételekkel a triónak, hiszen a koncerteken remekül összeszoktak, így nem okozott gondot a „live in the studio” munkamódszer. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár a gitár, a basszus a dob és az ének egy légtérben került felvételre, a vokál és a billentyűs részeket utólag keverték hozzá az amerikai New Jerseyben, a Fat Rabbit Studio-ban.
Ha párhuzamot vonok a tavalyi Blood Brothers-albummal akkor keménység és őserő szempontjából mindenképp az viszi a prímet, ebben lehet az is közrejátszik, ott „kétfejű” a gitárjáték. Viszont abban megegyezik mindkét alkotás, hogy műfajok szempontjából sokszínű.
A nyitás, az In My America a hendrixi örökséget viszi tovább, az Uncertainity a southern rock elemeit viseli – különösen az énekdallam. A Slumlord Billionaire egy lassú blues kemény alapokon, a When The Coin Came Callin‘ jazzes ízeket kínál, de ott is befigyel a blues. Hallunk kiváló hangszeres fantáziát: A Sack The Trigger egy igazi tekerős darab, bőven teret enged a virgázásnak, míg az Afro Blue egy gondosan megkomponált jazz-blues, melyben azonnal felismerhető a Colosseum hatása, de John Mayall-nál is hallhatunk ilyen hibrid bluesokat. A Michigan Avenue tempós bluesa nagy tekerésre ad lehetőséget, ez Stevie Ray Vaughan modorában szól. A szöveg pedig Chicago egyik legfontosabb főútvonaláról regél, mely sok történelmi hellyel is bír: itt működött a Chess Records az egyik legfontosabb blueslemez-kiadó az ötvenes és hatvanas években.
Albert Castigliának megvan a saját hangja, stílusa, remekül olvasztja eggyé ezt a sokszínűséget. Egyik fülével az ösapákra figyel, a másikkal pedig kagylózza a blues huszonegyedik századi üzenetét, mely annyi, hogy maradjunk alázatosak a műfaj iránt, segítségével mutassunk utat, legyünk önmagunk ebben az uniformizált világban. Albert kiváló gitáros és énekes egyszerre, ezek mellett, jó dalokat is alkot. Nem szabad elfelejteni, hogy a mögötte egy bombabiztos ritmusszekció áll Cliff Moore basszusgitáros és Ray Hangen dobos személyében.
Az album Beatles-szel zárul: A Yer Blues az 1968-as ‘White Album’-on hallható. Eredetileg egy blues paródia, John Lennon az akkori brit blues hullámot állította pellengérre szerzeményében. Albert Castiglia játéka nagyban gyökerezik az európai blueshullámban, nem valószínű, hogy neki baja van Nagy-Britannia fehér blueselőadóival. Számára a dal előadása tisztelet feléjük, és a Beatles felé is.
A korunk AI-rombolta Szép Új Világában jó üzenet egy olyan albumot hallgatni, mely élőben készült el. A dalokból árad az energia és a spontaneitás. Nem kalkulált, nem műanyag, hanem visszahozza a régi idők őszinte zeneiségét. Albert Castiglia szerencsére komolyan gondolja a bluest, eddigi pályafutása is észrevehető nyomot hagyott az utókor számára.
Dalcímek:
01. In My America
02. I’m Afraid to Fall Asleep
03. Uncertainty
04. Michigan Avenue
05. Sack The Juggler
06. Slumlord Billionaire
07. The Milk Is Still Good
08. Don’t Burn Down The Bridge
09. When The Coin Came Callin
10. Afro Blue
11. Yer Blues
Zenészek:
Albert Castiglia – ének és gitár
Cliff Moore – basszusgitár
Ray Hangen – dobok
David Gross – gitár, billentyűsök
Lewis Stephens – billentyűsök
Bruce Bears – billentyűsök
Deborah Michels – vokál
