Pados István Berklee-diplomás dobtanár, jazzmuzsikus. A múlt század ‘70-es éveiben számos magyar rockzenekarban játszott hosszabb-rövidebb ideig, oszlopos tagja volt az önálló műsorral újrainduló Korálnak. 1979-től külföldön él és zenél.
Az interjú első részében az 1968-tól 1977-ig terjedő időszakot beszéltük át. Többek között a Syconor, a Recorder, a Szinkron és a Wastaps együttesek történeteivel. De felmerült egy Mini próbajáték is, valamint azt is megtudhatjuk mi lett a sorsa a Brunner Győző által adott igazolásnak.
– Kezdjük akkor a legelején! Mikor és hol születtél? Volt valamilyen előzménye a zenész-pályának a családodban? Gyerekkorodban tanultál zenét?
– 1955-ben születtem, Budapesten. Tulajdonképpen csak annyi előzmény volt, hogy apám tudott egy kicsit szájharmonikázni. Erre emlékszem gyerekkoromból, de a konkrét zenei tanulmányokat 1970-től kezdtem el.
– Hol és mit tanultál?
– 1970-től 1978-ig a Vasutas Szakszervezet Zeneiskolájában, az OSZK Stúdióban dob,
zeneelmélet, tangóharmonika és ének volt terítéken.
– Kik voltak a dobtanáraid?
– Bányai Lajos, Lakatos Pecek Géza, Jávori Vili, Köszegi Imre, Brunner Győző és Kiss József.
– Nem semmi, ez így együtt! Honnét jött az indíttatás?
– Fokozatosan jot minden. Először csak doboktatás és tangóharmonika volt. Kicsit később lett zeneelmélet és ének a programba bevéve. Az indíttatás az spontán jött, belülről. Mivel, hogy a ‘60-as évek zenéi nagy hatással voltak rám.
– Például kik? Melyik együttesek, milyen előadók?
-A legelején az Illés, az Omega és a Metró. A külföldiek közül pedig a Beatles, a Rolling Stones, a Monkees, a Kinks és a Bee Gees. Majd később a Syrius, a Mini, a Ten Years After, a Taste, a Cream, a Vanilla Fudge, Jimi Hendrix, a Led Zeppelin, a Chicago, a Blood, Sweat & Tears, a Colosseum, a Chase, Frank Zappa, Johnny Winter, az Emerson, Lake & Palmer, Billy Cobham, John McLaughlin, Chick Corea, Herbie Hancock, a Weather Report és Jean-Luc Ponty.
– Hol találkoztál ezekkel a zenékkel? Rádióban? Szalagon?
– A hazai zenéket a rádióból hallottam, a Syrius kivételével. Azt szalagról és élőben… Valamint a Minit is élőben. A külföldieket pedig szalagról vagy lemezről.
– Térjünk vissza egy kicsit a tanáraidra! Csupa dobos legenda oktatott. Miként emlékszel, milyen volt őket testközelből figyelni? Mennyire érezted át akkor, hogy kivételes tehetségű, nagy tudású művészek társaságában ismerkedhetsz a hangszerrel?
– Természetesen nagy élmény volt testközelből látni őket, mert addigra már kivétel nélkül az összes tanáromnak komoly előadói karrierje volt. Egy teljesen más világot éltem át velük. Ez alatt azt értem, hogy lett egy szabadság-érzésem, amit annak előtte soha nem tapasztaltam még.
Tudod ez nem olyan dolog, mint amikor veszel egy zongoraórát egy tanárnénitől és eljátszod a “Für Elise”-t. Alapból volt egy vagányság és ott éltem meg először azt, hogy van egy másik világ is, ahol pozitívan értve, mindenki örült, akiknek a dobolás volt az életük. Ezek a tanárok már akkor sokat utaztak külföldre és meséltek is erről. Például, hogy milyen volt Nyugaton. Kiket láttak élőben játszani, akiket mi csak lemezről hallhattunk… Meg egyáltalán ők maguk is csak odakinn ismertek meg újabb neveket a zenészvilágból, és róluk is beszámoltak nekünk. Mindegyik tanárom inspiráló volt, mert különböző módon tanítottak.
– Van valami jellemző történeted valamelyik óráról?
– Az első órámat Bányai Lajos tartotta, és nagyon sok tanuló volt egyszerre egy kis szobában. Bányai egy íróasztal mögött foglalt helyet, amivel szemben volt a dobfelszerelés, a tanulók meg körben a székeken ültek. Mikor én kerültem sorra, beültem a dob mögé, az első, amit próbált nekem tanítani, hogy hogyan fogjam a verőt a bal kézben. Az íróasztal mögül próbálta magyarázni a tradicionális verő-fogást, mert én marokra fogtam azt először. Valahogy ez nem jött össze nekem távkommunikációs formában. Mivel, hogy közben cigarettázott is és kiabált rám… Mondván, hogy nem lehet ezt megérteni? Egy pár perc elteltével aztán felállt az íróasztal mögül és cigarettával a kezében odajött a dobhoz, idézem: ”Ne úgy fogd, mint egy buzi!” Erre óriási nevetés tört ki. Az összes dobos, akik már régebb óta oda jártak, jól kinevettek. Ez volt az első dob-órám sztorija. Képzelheted a többit! Nagyon szerettem Bányait, mert a szívét adta a tanulókért. Jó ember volt. Részemről az egyetlen paradox talán csak az volt vele kapcsolatban, hogy a rockzenéről mindig le akart beszélni. De hát akkoriban az ő korosztályának általánosságban fogva volt negatív véleménye a rockról.
– Mikor kezdtél zenekarban játszani?
– Tulajdonképpen először egy gitáros barátommal, az általános iskolából kezdtünk el a zenélést 1968-ban, duóban. Tóth Barnával később több zenekarban is játszottam. 1971-től kibővültünk egy basszusgitárossal, Rácz Janóval, onnantól hárman gyakorolgattunk. 1972-ben fel is léptünk valamelyik zenekari vetélkedőn. A csapatot Sonkafejnek hivták!
– Érdekes név. Megvan még honnan jot ez?
– A nevet korábban hallottam valahol, már nem tudom pontosan hol. Abból a gimnáziumi közegből jöhetett, ahol a többi amatőr zenekart láttam, hallottam. Talán valami korábbi gimnáziumi zenekar neve lehetett, amikor én még csak fakanállal probálkoztam dobolgatni a székeken.
– Milyen zenét játszottatok? Csak hangszerek voltak, vagy énekeltetek is hozzá?
– Blues, groove és swing-szerű dolgokat próbáltunk előadni, saját számok formájában. Ének nem volt.
– Készült rádió- vagy egyéb stúdió-felvételetek? Maradt fenn Sonkafej koncertről magnószalag?
– Nem. Ez inkább egy kezdeti próbálkozás volt, csak amolyan jam-szerű dolog… Visszagondolva, egy nagyon kezdetleges programmal.
– Milyen eredménnyel szerepeltetek a tehetségkutatón?
– Úgy emlékszem, hogy harmadikok lettünk. De mi nem énekeltünk, talán nem volt elég populáris a zenénk, most úgy gondolom…
– Miért ért véget a Sonkafej?
– A zenészek fejlődésének természetes része, hogy valaki valahol elkezd játszani, valamilyen szinten, majd idővel továbblép.
– Utána melyik együttesekben játszottál még a Korál előtt?
– 1973 és ’75 között a Recorder együttesben játszottam, kisebb megszakításokkal különbözö felállásokban. Berthóty Istvan – énekes, Csaba Attila – gitáros, Karvaly Lajos – basszusgitáros, Fábián Tibor – billentyűs, Tóth Barna – gitáros és Torontáli István – énekes voltak a társaim.
– Komoly névsor, mai szemmel visszatekintve szinte már egy szupergroupként is felfogható. Milyen zenéket játszottatok és miért voltak a megszakítások?
-Többek között Grand Funk Railroad, The Eagles, Creedence Clearwater Revival slágereket játszottunk. Meg saját számokat is, amire már nem emlékszem pontosan, blues, rock dolgok. A megszakításoknak több oka is volt. Például nem volt elég fellépésünk. Meg a tagcserék is közbeszóltak, ezért le-leállt a zenekar időközönként.
– Karvaly Lajos hatalmas fazon volt, a legelkötelezettebb rocker, akit valaha is ismertem. Te, hogy emlékszel rá, milyen volt ő akkoriban?
– A Lajos energikus volt és nagyon lelkes. Nagyon meggyőzően tudta prezentálni az álláspontjait. Egy módon lehetett neki hinni, mert tényleg ügyesen szervezte a dolgokat. Nagyon sajnálom, hogy korán elhunyt.
– Én is nagyon sajnálom őt. Sokat lehetett volna még tanulni tőle… A Recorder szünetekben kikkel zenéltél?
– Alkalmi beugrások voltak, kisebb bandákba. Már nem emlékszem pontosan.
– A Syconorban biztosan… Elég népszerű formációnak számított a maga idejében.
– A Syconor – Hello együttesben körülbelül két hónapot játszottam 1974-ben, ahol Paczári Károly gitáros, Pelles Péter billentyűs, Váradi Béla basszusgitáros és Tarján Pál énekes-szaxofonos voltak a zenésztársaim.
– Jó erős felállás volt. Viszont oldd fel kérlek a kettős zenekarnév rejtélyét!
– Amikor bekerültem az együttesbe, akkor a MOM kultúrházban játszottunk Syconor néven. Viszont, mikor vidékre mentünk, akkor már Hello lett a zenekar neve. Már nem emlékszem, miért.
– Velük készült valamilyen felvételed?
– Igen, egy rádiófelvétel. Ha jól emlékszem vissza, 1974 novembere körül lehetett ez. A szám címe “Nagyanyám öreg órája”. Jó dob groove volt, amire mai napig emlékszem, hiszen az volt az első rádiófelvételem, tizennyolc évesen!
– Bizonyos visszaemlékezések szerint volt szó kislemezről is.
– Igen. Most hogy, így emlited, valami rémlik!
– Miért ért olyan gyorsan véget számodra a Syconor? Zsenikkel játszhattál együtt…
– Nem volt meg az érettségem akkor még, tizennyolc évesen. Így túl sok kreatív, oda nem illő dolgot játszottam. Teljesen érthető, hogy másik dobost alkalmaztak.
– Következett a Szinkron.
– A Szinkron együttesben 1974-1975 telén voltam. Nagyjából négy hónapot játszottam ott, Tusai Péter gitáros, Németh János basszusgitáros és Gyenes László billentyűs társaságában. A zenekar felbomlott, mert már nem volt elég fellépése.
– Az sem tartott túl sokáig. Közben meg ugye volt még néha a Recorder és a másik vissza-visszatérő zenekarod, a Karaván…
– A Karaván együttesben 1974-77-ig játszottam megszakitásokkal, különbözö felállásokban: Tóth Barna gitár, Szakács Gábor ének, Fazekas György basszusgitár, Heiter László ének, Krajcsik Frigyes keyboard, Fazekas Béla szaxofon. Közben az Androméda együttessel is játszottam.
– Az Androméda mikor volt?
– 1976-ban. Tóth Barna gitározott és Elek István fújta a szaxofont. A többiek nevére sajnos már nem emlekszem.
– Mivel magyarázod ezt a rövid epizódot?
– Erre már nem emlékszem. Sőt, már a zenekarra se emlékeztem. Csak valaki küldött nekem a Facebookon egy képet egy balatoni fellépésről, arról jutott eszembe, hogy velük is játszottam.
– Karvaly Lajos vagy a karavános fiúk nem nehezteltek rád, hogy időnként lelépsz másokkal játszani, majd vissza-visszatérsz?
– A Recordernek is az volt a problémája, hogy nem volt elég munka. Ezért Lajos maga tartott szüneteket. Majd, amikor megint lett elég fellépési lehetőség, akkor újra megkerestük egymást. Jó volt a kapcsolatunk. A Karavánnal részben ugyanaz volt a helyzet, kivéve 1977-ben, mikor a Wastaps miatt léptem ki a zenekarból. De Fazekas Gyuri is megértést tanúsított, amikor a Wastapsot választottam.
– Valahol régebben azt olvastam, hogy akkoriban a Mininél is voltál próbajátékon. Lehet tudni, az vajon miért nem jött össze? Abszolút neked való közeg lett volna.
– Igen, a Mini tényleg passzolt volna, mert a zenei ízlésemhez jobban megfelelt. Ádáméknál szabadabban tudtam volna használni a kreativitásomat, mint az addigi formációkban, mivel abban a zenekarban nagyfokú szabadság volt és lehetőség arra, hogy a zenészek más szintre tudják vinni a kommunikálást egymással.
– Időben hol járunk?
– 1976-ban, amikor is Balogh “Szivacs” Jenőt és engem hallgattak meg. Legalábbis, amiről én tudok. Mivel jól sikerült, egy kis időre rá felhívtam Török Ádámot, hogy egyeztessünk időpontot, hogy felvegyem a zenei anyagot a repertoár betanulására. Ádi mondta, hogy várjunk még egy kicsit, mert nem biztos, hogy összejön… Később találkoztam Németh Alajossal, akitől kérdeztem, hogy mi volt az oka, hogy végül nem engem választottak? Lojzi azt felelte, hogy ő és Ádám engem szerettek volna, de Németh Karcsi Szivacsot akarta. Majd még azt is hozzátette, hogy jó voltál, ne törődj vele, menj tovább! Megfogadtam a tanácsát és továbbléptem. Utólag értékelve: ez nem sport. Különböznek az ízlések a zenészek között is.
– Viszont a Wastapsba felvételt nyertél.
– A Wastaps együttesben circa két hónapot játszottam 1977-ben, Szép Károly énekes, Hetényi Kálmán billentyűs, Keres Tibor gitáros, Pártos Bandi szaxofonos, Kincses György trombitás, és Nagy István basszusgitáros mellett.
– Az egy nagyon jó korszak volt. Készült valamilyen felvételetek?
– Nem tudok róla, hogy lett volna.
– Nagy kár. A Wastaps egyik legerősebb felállásába csöppentél bele. Milyen emlékeid vannak az ereje teljében nyomuló Szép Karcsiról?
– Amire emlékszem, hogy egy jó kiállású frontember volt. Erős előadói attitűddel és speciális orgánummal. Sajnálatosan csak 2015-ben, röviddel az elhunyta előtt lettünk ismerősök a Facebookon, így már nem tudtunk mélyebben kommunikálni.
– A Wastaps is hamar véget ért. Mi történt?
– Az egy nagyon jó zenekar volt szakmailag, emberileg viszont nem. Sajnos az akkori tagjai erősen individualisták voltak és nem volt köztünk meg az a közösségi szellem, amit utána a Korálban átélhettem.
– Visszatérve a tanulmányaidra, Brunner Győző volt az egyik dobtanárod. Hol ismerkedtetek meg? Hogy kerültél hozzá?
– Ha jól emlékszem, akkor Győző nem sok időt taníthatott a Vasutasban. Úgy kerülhettem hozzá, hogy valamelyik tanáromat helyettesítette, aki külföldre kapott szerződést.
– Győzőről eléggé felemás, időnként vad sztorik terjedtek annakidején. Te milyen embernek ismerted meg őt? Milyen viszonyt ápoltatok?
– Magabiztosnak ismertem. Megvolt benne a szükséges tartás, de mellette lezser és cool is volt, barátságos és segítőkész. Akkoriban egy panelházban laktam a Zöldfa étterem fölött, a helyiek mindig panaszkodtak a dobolásom miatt. Szükségem volt egy igazolásra, hogy naponta négy órát gyakorolnom kell. Győző pedig adott nekem az aláírásával egy igazolást.
– Jó fej dolog volt tőle. És bevált?
– Igen, az igazolás működött, de csak részben. A házmesterrel, meg a ház lakóival feltétlen. Viszont az alattunk lévő Zöldfa étteremmel kapcsolatban már nem. Sajnos egy alkalommal az étterem vezetője dühösen felrohant, verte az ajtónkat. Majd közölte velem, hogy abba kell hagynom a dobolást, ugyanis a vendégek nem tudnak ebédelni, mert a tányérok mozognak és a leves kifolyik. Én meg azt feletem, hogy nekem viszont igazolásom van arról, hogy napi négy órát kell gyakorolnom. Oda is adtam neki az igazolást, amit összetépett.
– Később kaptál helyette másikat?
– Arra nem emlékszem, hogy újabb igazolást kaptam volna Győzőtől. De az egész helyzet paradox volt.Ugyanis én nappal gyakoroltam. A Zöldfában meg késő este volt élőzene, ami viszont engem zavart az alvásban.
– Az emberi együttélés örömei… Győző mesélt neked a korábbi időkről? Például a Metro együttesben töltött időszak kalandjairól, kulisszatitkairól, tapasztalatairól, tanulságairól?
– Tulajdonképpen nem, mert a dobolással voltunk elfoglalva. De azzal kapcsolatban emlékszem egy jellemző momentumra. Miközben tanított, egyszer csak azt mondta, idézem: “még az a paraszt Mitch Mitchell is így fogja a dobverőt”. Ezt úgy értette, hogy, mint egy jazzdobos. Ezt a mondatát mindenképpen pozitívan közölte, természetessen őszintén. Egyébként lehet is hallani Győző dobolásán, hogy sokat hallgathatta Mitch Mitchellt, aki mint ismeretes, Hendrix-szel játszott évekig.
– Meddig tanultál Győzőnél?
– Nagyjából fél évet. Aztán letelt az időszak, biztos, hogy Győzőnek nem volt ideje a továbbiakban tanítani az iskolában, hiszen ő már akkor is egy elfoglalt, ismert zenész volt.
– Később hol folytattad a zenei tanulmányaid?
– 1977-ben felvettek a Jazz Konziba, de oda aztán mégsem kezdtem el járni, mert akkor készültem az OSZK vizsgára és már a Korálba is bekerültem. Így átgondoltam a lehetőségeket, és beláttam, hogy a konzira nem lesz időm. 1978-ban, már mint korálos tettem le az OSZK vizsgámat.
Folytatjuk…
