A miskolci székhelyű, és közel negyven éve a pályán lévő Atomic zenekar nemrégiben jelentette meg harmadik, „Hate Transplant” című nagylemezét a Metal Or Die kiadó szárnyai alatt. A 90-es évek eleje óta közel ugyanabban a felállásban működő speed/thrash metal csapat (Tomi – ének/gitár, Deni – gitár, Szabi – basszusgitár, valamint Zolcsi-dob) karrierjében volt egy majd két évtizedes leállás, ám a 2017-es újraindulás óta ismét felpörögtek az események. Végre hivatalosan megjelenhetett az eredetileg 1996-ban rögzített „Separate Races” nagylemez, majd pedig a tavalyi év végén az aktuális korong, a csapat kirobbanó formáját hűen prezentáló thrash metal bomba, a „Hate Transplant” is. Az új anyag apropóján beszélgettünk a zenekarvezető Szilágyi Tamással, akivel természetesen az elmúlt évtizedek legfontosabb történéseit is körbejártuk.
– 1996 óta nem készült új Atomic lemez, sőt az ominózus „Separate Races” is csak bő két évtizeddel a rögzítése után kapott hivatalos megjelenést. Mindezt hogyan éltétek meg?
Tomi:- Az akkoriban a metalzenei trendekben bekövetkezett változások, mint a grunge térnyerése nem kedveztek egy olyan anyagnak, mint az 1996-ban felvett, és hivatalosan csak 2018-ban megjelent „Separate Races”. Kiindulva a Ministry vagy a Fear Factory sikereiből, a tengerentúlon talán lett volna piaca a másodiklemezünknek. Ahol elfért volna ez a kemény, riff centrikus, modernebb hangzású zene. De az akkori magyar közeg nem volt annyira befogadó rá. És mivel nem éreztük a keresletet erre a fajta muzsikára, nem is akartunk szenvedni vele. Még úgy sem, hogy az 1994-ben kiadott debütáló lemezünknek, a „Slashing Victory”-nak a fogadtatása összességében jónak volt mondható.
– Azzal tisztában vagy, hogy az általad is említett „Slashing Victory” lemez elég későn érett be, és rengetegen csak 15-20 évvel a megjelenését követően fedezték fel maguknak idehaza is?
Tomi:- Persze, megszoktam ezt a tendenciát. De jobb későn mint soha! És elképzelhető, hogy a „Hate Transplant” is ebben a cipőben fog járni. De így is elégedettséggel tölt el, hogy még életemben megérhetem azt, hogy vannak hallgatók és újságírók, akik ha évekkel később is, de elismerik a munkánkat. Egyszóval örülünk annak, hogy a „Slashing Victory” utólag kult státuszba került. Persze még boldogabbak lettünk volna, ha már a megjelenése idején jobban a helyén kezelik. És persze jó lett volna már akkoriban megkapni azokat a lehetőségeket, amiket mások megkaptak idehaza.
Jártunkban-keltünkben találkoztunk olyan véleményekkel is, hogy nektek Svájcban (a svájci Undertone Records adta ki az anyagot) jelent meg a lemezetek, így nem szorultok külső segítségre. Akkoriban ugyanis még nem volt megszokott, hogy egy magyar banda anyaga külföldön jelenjen meg. Még Nagy Feró, aki sokat segített az anyag hírverésében, is megjegyezte viccesen, hogy nekem még CD-m sem jelent meg, nektek pedig egyből Svájcban. Akár művészi, akár tudományos szinten, idehaza valamiért későn érnek csak be a dolgok.
– Az a tény, hogy az első kiadótok svájci székhelyű volt, az előnyök mellett azért járt hátrányokkal is? Gondolok itt például a lemez magyarországi hírverésére.
Tomi:- Miután a kis svájci cég segítségével elkészültek a felvételek és a CD, mi beszállítottuk azokat az országba. Kaptunk némi pénzt a hirdetésekre, amiből tellett is néhány hirdetési felületre az akkori szaklapokban. A fő gondot nem is a promócióban és a financiális lehetőségekben láttuk, hanem abban, hogy a hirdetések megjelenését követően nem voltunk kellően a tűzben tartva, így az Atomic név nem került be kellő súllyal a köztudatba. Ezzel kapcsolatosan mindig eszembe jut az aranytojást tojó tyúk esete. Ahelyett, hogy gondoznák, hogy még több javat szolgáltasson a későbbiekben, vagy hasznot termeljen, inkább levágják és megeszik.
– Ezek szerint úgy érzed, hogy az akkori hazai metal közeg mostohán bánt veletek?
Tomi:- Ezzel kapcsolatosan egyetlen példát említenék most meg, ez pedig a „Slashing Victory“ CD terjesztése. Akkoriban még nem volt annyira kiépült a terjesztői hálózat Magyarországon, azok a kevesek, akik meg voltak, nem vállaltak oroszlánrészt a korong rendes forgalmazásában. Denivel (Perényi Dénes-gitár) együtt rohangáltunk az ország lemezboltjaiba szétszórni a cd-ket. Aztán rendes elszámolás hiányában, nekünk kellett még azt is monitorozni, hol mennyi fogyott belőle, mivel bizományi értékesítésbe voltak adva. És ez azért is volt fájó a számunkra, mivel a mindenkori a ars poeticánk lényege az, hogy a zenénket minél szélesebb körben megismerjék.
– A „Separate Races” viszont hangzásában és irányvonalában is más, modernebb stílusjegyeket vonultatott fel a debüt albumhoz képest. Minek volt köszönhető ez a markánsnak mondható stílusváltás?
Tomi- Ezt az irányváltást és fejlődésként értelmezném. A Fear Factory akkoriban tört be a köztudatba, vagy a Ministry és Nine Inch Nails is már topon voltak. Ezek hatottak is rám. Ezért gondoltam azt, hogy újítanunk kellene és valami mást kellene csinálnunk, mint korábban. De ilyenek vagyunk, soha nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. A „Slashing Victory”-tól, az akkoriban kitaposott zenei ösvényen haladva már nem tudtunk volna jobbat csinálni. Másolni meg nem akartuk magunkat. A „Slashing Victory“ az akkori ízlésemet és a tradicionálisabb speed/thrash metalos zenei miliőt tükrözte vissza. Mai füllel is egy nagyon jó lemeznek tartom.
A kettes „Separate Races” irányvonala viszont már azokból a hatásokból építkeztek, amik aktuálisan inspiráltak engem. Megújuláson gondolkodtam. A vasgyár révén a miskolci környezet is adta magát ahhoz, hogy egy nyersebb, zajosabb, modernebb lemezt készítsünk. A vasgyárban voltam ipari tanuló, szóval még a személyes indíttatás is megvolt ehhez a nyersebb, indusztriálisabb vonalhoz. Batyu (Liquid Limbs) barátom jóvoltából -akivel akkor öttagúra is bővültünk-, megjelentek a samplerek, a kísérletezős hangok, és zajosabb témák is. Minket ez az új vonal feltöltött, ebben leltük örömünket, és szerettük is ezeket a dalokat élőben játszani.
– Az Atomic a „Separate Races” lemez felvétele után több mint húsz évnyi parkoló pályára kényszerült. Mik voltak a hosszú kihagyás okai?
Tomi: Hivatalosan sosem oszlottunk fel. Mivel a motor kissé lemerült, így nem volt folytatás. És onnantól indult útjára megint a történet, amikor újra feltöltődtünk. Emberileg is elfáradtam, hogy küzdeni kell. Abban fáradtam el, hogy bárhogyan is próbálkoztunk, falakba ütköztünk. Sajnos annyira beszűkültek a lehetőségeink, hogy idehaza lehetetlenség volt továbblépni, pláne egy olyan modernebb szemléletű anyaggal, mint amilyen a „Separate Races”. Nekünk nem voltak meg azok a kapcsolataink, összeköttetéseink, amik feljebb repíthették volna a zenekart. Mindenért magunknak kellett megharcolni. És ezért döntöttünk a zenekar szüneteltetése mellett, illetve határoztuk el azt is, hogy a „Separate Races” lemez legyártását és kiadását adott körülmények között nem forszírozzuk.
Hiába éreztem magunkat hitelesnek, ha már nem láttam a perspektívákat és a reményt, hogy kiszolgáljuk a célközönséget. Hiányzott az a körítés, hírverés, támogatás, ami a zenénket kiszolgálta volna. Ez így volt a debütáló lemezünk, a „Slashing Victory” idején is, és még egyszer nem akartuk vállalni a szélmalomharcot. Pedig az itthoni szakma jobban elismerhetné az underground fontosságát, illetve azt, hogy simán ki lehetne termelni ebből a közegből és nemzetközi szintűvé tenni egy zenekart. Akiknek a hátán további tehetségek tudnának felkapaszkodni. Erre jó példa a Sepultura Brazíliából.
– Szerinted idehaza még nem termelődött ki az a fajta hungarikum az undergrounból, ami felfelé húzná az egész közeget?
Tomi:- Tudatos munkával a magyar szakma még nem termelt ki ilyen hungarikumot, amiket bármilyen népszerűbb német fesztiválra rendszeresen be lehetne tolni. És nem tudok mondani olyan magyar bandát, akit a hazai kiadók tudatosan a nemzetközi piacra palléroztak volna, a szélesebb nyilvánosságnak szánva. Természetesen működnek itthon lemezkiadók, akik metal spektrumon mozognak, de nincs meg az abbéli szándék, hogy a megannyi csapatból kiemelni egy zászlóshajót, majd egyengetni az utat egy nyugati karrier felé. És ehhez a zászlóshajóhoz még felfuttatni néhányat. Pedig ez a minta sok országban sikeresen működik, hogy kitermelnek egy headliner zenekart, majd hozzátesznek még néhány kisebbet, akiknek ezen a farvízen haladva már eleve könnyebb dolguk van. Nincs itthon egy olyan iroda, kiadó, közeg, aki bátran áldozna erre. Idehaza valahogyan nincs törekvés arra, hogy profi hozzáállással kitermeljenek és nemzetközi sikerre vigyenek egy produkciót. Pedig sok a tehetséges zenekar az országban. De menetközben miért kell belehalniuk abba, hogy egyről a kettőre jussanak?
– A visszatérést koncertek formájában képzeltétek el, vagy eleve új lemezben gondolkodtatok?
Tomi:- Eleve nagylemezben. Addig is, amíg nem foglalkoztam az Atomic dolgaival, akadt számos projectem, miként a többiek is dolgoztak a maguk zenekaraival. De az Atomicot sosem engedtük el.
– Amikor nekiálltatok a harmadik és aktuális lemezanyag megírásának, milyen irányban gondolkodtatok?
Tomi:- Ennél a harmadik albumnál az volt a törekvés, hogy az első kettőnek egyfajta szimbiózisát, keresztezését alkossuk meg. Nem akartuk teljesen félredobni az első lemez klasszikusabb speed/thrash vonalát, de bele akartuk építeni a kettes anyag modernebb és maibb élét is. A „Hate Transplant”-ot hívhajuk a „Slashing Victory“ és a „Separate Races“ szerelemgyerekének is. De az új lemez is követi azt a sormintát, hogy egy az egyben ez sem hasonlít egyik korábbi Atomic anyagra sem.
Mind a három lemez más. Én ezt egyfajta természetes evolúcióként élem meg. A kezdetekben szándékosan írtam dalokat a Metallica vagy Kreator stílusában, egyszerűen így akartam magamat szórakoztatni. Ezek voltak a tanulóidők, a fejlődésünk első mérföldkövei, hogy hasonló riffeket írtunk, mint akikre felnéztünk. Mindez kellett ahhoz, hogy jobbakká válhassunk. Viszont ma már nincs bennünk semmi indíttatás, hogy felüljünk valamilyen divatosabb trendre, vagy ismételgessük magunkat.
– A Metal Or Die kiadó hogy került a képbe?
Tomi:- Teljesen természetes folyamat eredményeként. A kiadó mindenesét, Stauderer Janit ismerem már vagy húsz éve. Az első közös munkánk a Lepillantóküllő CD megjelenése volt, és annak az anyagnak a kiadása nagyban az ő lelkesedésének is volt köszönhető. De mind a „Separate Races” piacra kerüléséhez, mind pedig az új Atomic anyag kiadásához is nagyban kellett az ő segítsége, támogatása.
– A tagság minimális változtatással, de vagy harminc éve állandónak mondható. Azért ez is megkönnyíthette a visszatérést. Ez az összetartás a baráti szálnak köszönhető vagy a közös szakmai céloknak?
Tomi:- A barátság nagyon fontos nálunk, és garancia a hosszú távú működésre. Akkor mennek jól a dolgok, ha egy tagságon belül szoros emberi kötelékek is vannak. Be-becsúszhatnak külső tényezők, amik esetleg nehezíthetik a karriert, de nem olyan mértékben, mintha eleve konfliktusos légkörben dolgoznál másokkal, vagy hozzáállásban más típusú emberekkel. itt mindenki akarja csinálni a dolgokat, és ezzel soha nem is volt probléma. Ez a hitelesség egyik alapja nálam. Nem a pénzről szól ma sem az egész, hanem arról, hogy öröm zenéljünk, hogy együtt legyünk, és hogy ki tudjuk vinni a produkciót élőben is azok elé, akik szeretnek minket. Rólunk el lehet mondani, hogy ugyanazok az arcok tolják a metalt, akik már harminc éve is letették a névjegyüket. Sőt, ha nem jön közbe semmi, hosszútávra tervezünk. Az meg nagyívben nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólunk.
-Az új lemez megírása hozzád fűződik, vagy közös munka zajlott?
Tomi:- Nagyrészt az én szüleményem. De az Atomic kapcsán sokan tudják is, hogy én vagyok a főkolompos. Illetve én teszem bele a gerincet, aztán később közösen finomítgatjuk a dalszerkezeteket. Ez az album már jó előre elkészült, mert amióta annak idején leálltunk, folyamatosan voltak ötleteim, írtam a riffeket. Tehát mondhatni kész dalvázak voltak a tarsolyomban, és a próbateremben közösen csiszolgattuk azokat. Már nem szalagos magnóra készülnek a felvételek, így a tempó is nyugodt volt, és ahol úgy éreztük, utólag is bele tudtunk babrálni a kész anyagba is. Egy jó lemezt akartunk csinálni, nem pedig egy alibi, megúszós cuccot. Az új lemez nem annak apropóján készült el, hogy mondjuk harminc év után is legyen már egy újabb Atomic lemez.
– Mekkora példányszámban jelent meg a „Hate Transplant”?
Tomi:- – Első körben, amolyan kísérlet képen 500 darab CD lett belőle legyártva. Stauderer Janin, a kiadó főnökén nem múlik semmi, de anyagilag neki is korlátozottak a lehetőségei. Jani egyébként azon kevés emberek egyike, akik nem csak nézik, de értik is az undergroudot. Sajnos nem tudom ugyanezt elmondani azokról az emberekről, akik a tűz közelében vannak, és nagyobb tőkével, lehetőségekkel rendelkeznek.
– Koncertezés terén is sikerült begyújtanotok a rakétákat…
Tomi:- Eléggé pörgünk mostanában. Hatalmas motiváló erővel bír számunkra, hogy koncertezhetünk, és azok előtt játszhatunk, akik kíváncsiak a munkánkra. Pont ez a lényeg, hogy mehessünk! Mert hiába adunk ki új lemezt, ha nem tudunk elmenni élőben játszani és találkozni azokkal, akiknek bejön a muzsikánk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már korábban is ráfeküdtünk volna a koncertezésre, de pont beszívtuk a járványt. Akeláékkal volt is egy országos turné, 10-12 koncert le is ment. Mi mentünk volna tovább is, de akkor húzták le a függönyt a tömegrendezvények előtt.
– A koncertműsorban mindegyik lemezről játszotok dalokat?
Tomi: – Igen, és az általában a koncerteket nyitó Inquisition képében egy régebbi nóta is felcsendül az 1991-es „Who Hasnt Been Back” demorol. Mivel sokáig nem voltunk aktívak, a koncert menűben törekedtünk arra, hogy az Atomic összes korszaka képviselve legyen. Aztán a későbbiekben lesznek majd változtatások, az új album dalai is dominánsabban lesznek jelen. Ha a műsort sikerülne külföldre is kivinni, a program gerincét természetesen az új album nótái adnák.
A koncertprogram váza követ egyfajta kronológiát is, hiszen a demos nyitás után jönnek a „Slashing Victory” dalai, majd adunk ízelítőt a „Separate Races”-ből is, és persze az új számok sem maradhatnak el. Illetve beékeltünk a menübe egy speciális, eredetileg Lepillantóküllő blokkot is.
– Te személy szerint melyik polcra helyeznéd az Atomic zenekart ebben a magyar metal univerzumban?
Tomi:- Hát mindenképpen magasabbra, ahol most tartunk. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, de nagyképűnek sem akarok tűnni. A köztudatban mindenképpen többet kellene forognia az Atomic névnek. De ne érts félre, itthon is méltó helyen vagyunk azoknál, akik kíváncsiak ránk és eljönnek a bulikra.
Ha valaki objektíven meghallgatja az új lemezt, fel fogja tenni a kérdést magában, hogy mit keres ez a zenekar a magyar univerzum peremvidékén? Lehet persze azért, mert rendszerint rossz időben, rossz helyen bukkanunk fel. Meg nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az underground nagyon alulértékelt idehaza, ami jelentősen befolyásolja az Atomic megítélését is. Szerencsére nem vagyunk egyedül, és azért szép számmal akadnak olyan sorstársak , akik szembeszéllel szemben tolják a szekeret, és akik hozzánk hasonlóan talán nagyobb elismerést érdemelnének.
– Hogyan ítéled meg a zenekar jövőjét? Mik a tervek?
Tomi:- Reményteljesen. Ütjük a vasat, tesszük a dolgunkat. Egyfajta kikapcsolódás, hobbi is nekünk valamennyire ez az egész. Örülnénk persze, ha nyílnának további lehetőségek, akár egy külföldi turné képében, mert szívesen élnénk ezekkel.
Nem akarok nagyon előreszaladni, de már egy újabb lemez kontúrjai is kezdenek körvonalazódni, folyamatosan dolgozunk a friss dalokon. A tervek között szerepel még a „Slashing Victory” újrakiadása is, ami időközben teljesen elfogyott és a külföldi aukciós oldalakon aranyáron mennek a használt példányok is. Az új verziónak az lesz a pikantériája, hogy az eredeti vinyl verziónak lesz a CD kiadása, és ez a régi CD-s hangzáson mindenképpen dobni fog. És az eredeti színes borítóval is jönne ki, azzal a festménnyel, ami a HUNUG Records által kiadott vinyl verzión is látható. A kitartásunkkal nem lesz gond. És ha már boldoggá tudjuk tenni a közönségünket és magunkat azzal, amit csinálunk, az nekünk mindent fáradozást megér.
