Mareczky István „Totó”, a P. Mobil és a Korong együttesek egykori dobosa évtizedek óra Ausztráliában él, mégis részese maradt a magyarországi rockéletnek. A világháló segítségével követi az eseményeket, az őt érdeklő, érintő témákhoz pedig hozzá is szól. Hazalátogatásai alkalmával sosem mulasztja el, hogy színpadra lépjen egykori zenésztársaival.
A karantén időszak alatt Jozé-val előásták a megsárgult képeket és a legendássá érett hanglemezeket, felidézve „Pistike” pályafutásának főbb állomásait. A beszélgetés első részében az iskolazenekartól az Operettszínházig tartó időszak került górcső alá.
Az első etapban 1978-ig jutottak, melyben az őrületes sztorik között említésre kerül Totó -szintén zenész- édesapja, Mareczky Ottó; valamint az Európa, a Szivárvány, a Syrius, a Tűzkerék, a Yo-Yo, a Shames, a Stop és a Korong együttesek, az Operettszínház, illetve egy picit már a P. Mobil is.
Az iskolazenekartól az Operettszínházig
1968-1978
– Kezdjük a legelején! Mikor és hol és születtél? Hol végezted az iskoláidat?
– 1953. június 18-án születtem Budapesten, az István kórházban, délután 2 óra 27 perckor, két kiló hetven dekával, pőrén. Az iskoláimat a Táncsics Mihály általános iskolában kezdtem el, a várban. Aztán folytattam az Arany Jánosról elnevezett tizenkét évfolyamos intézményben, mint bentlakásos -állami gondozott- tanuló. A gimiket – mert, hogy több is volt belőle, legalább öt…- a Toldyban kezdtem el. Majd öt év múltán, az Eötvösben fejeztem be, mint magántanuló. Igaz, ami igaz, az érettségi vizsgát nem tehettem le. No, nem a saját hibámból. Sőt! Dióhéjban ennyi…
– Tanultál zenét?
– Persze. Hiszen az édesapám dobos volt, aki annak idején elég híresnek számított a zenei szakmában. Játszott cirkuszi és vendéglátós együttesben, rádiózenekarban és a saját bandájában is. Emlékszem, Kovács Gyula rengetegszer járt nálunk. Ilyenkor leültek dobolni, majd egymást vigyorogva „lefakezűsítve”, borozni mentek a Fekete Hollóba.
– Édesapád volt a tanárod?
– Nos, a Fater kezdett el dobolásra tanítani. Először a három fiát vette kezelésbe. De mint kiderült, sem a bátyámnak, se az öcsémnek nincs, és nem is volt ritmusérzéke. Így maradtam én, akit lehetett szadizni… Emlékszem, először leültetett a dob mellé, és triolákat kellett ütni. Metronómmal… Fél órán keresztül, folyamatosan. Ha hibáztál, kiestél a tempóból, a dobverőjével ráütött a kézfejemre. De akkor sem hagyhattam abba. Aztán jött a pontozott tizenhatod, majd a függetlenítés. Jobb láb negyed, bal láb kétnegyed, jobb kéz nyolcad, majd a bal kéz triola. Aztán cserebere a kézzel. Nyolcad triola, tizenhatod, felváltva. De nem veszekedtünk. Állandóan… Sokszor. De jó lecke volt, be kell ismernem utólag. Mareczky Ottó akkoriban – többek között- az Európa együttesben játszott.
– Hol folytattad a zenei tanulmányaidat?
– Ezek után, mint magányos tanuló jelentkeztem a Bartók Béla konzira. Nem a jazz-re, hanem a klasszikusra. Ott lehetett megtanulni az ütőhangszerek kavalkádját. Például xilofon, vibrafon, cseleszta, timpani, zongora stb.
– Melyik volt az első együttesed?
– Az első zenekarom, egy suli-zenekar volt. Yo-Yo név alatt tartottuk a suli-bulikat. A legelső szám, amit megtanultam dobolni, a Shadowstól az „Apache”.
– Időben hol járunk?
– 1968 és 1970 között.
– Rajtad kívül kik játszottak még a suli-zenekarban?
– A Yo-Yo együttes tagjai között két testvérpár is volt. A Tasnádi fivérek, Csaba és Attila: az előbbi orgonán, a másik gitáron játszott. A Szíjártó testvérek közül Ernő szintén gitározott, János pedig basszusgitározott. Ha jól emlékszem, Tasnádi Csaba egy időben a Jam nevű jazz-rock együttesben is szerepelt Mándokival.
– Tudsz róluk valamit? Zenélnek még valahol?
– Azt hiszem, ma már nem zenélnek.
– Milyen emlékeket őrzöl azokból a suli-bulis időkből?
– Farsang, táncest, satöbbi. Még énekeltem is.
– Mit?
– Valamelyik Beatles számot. Nagy sikerünk volt, csakúgy, mint a saját iskolánkban. Életem első gázsija, kettő darab zsíros kenyér volt, hagymával!
– Minden kezdet nehéz…
– Emlékszem, felléptünk valami hajón is. Olyan „Ki mit tud?” alapon szerveződött. Verseny volt a javából, az amatőr zenekarok között. Minden fellépő együttes kapott száz jegyet eladásra. Az nyert a végén, aki több jegyet adott el. A Szivárvány együttes volt főzenekar Nemecsekkel, aki qrva jó dobos volt. A hajós bulin berúgtam, elszakítottam a nagydob bőrét, emiatt hónapokig járt fel hozzánk a jogos kártérítés reményében.
– Végül megkapta?
– Igen. Megkapta. Később elmentünk egy buliba valahová. Valami Tűzkerék nevű együttes játszott. Egy trió. Akkor még nem tudtam kik ezek. Persze hozzám is eljutottak a híresztelések, hogy a gitáros foggal játszik, a basszeros egy „kopasz isten”, a dobos pedig vadállati módon kegyetlen. Hát, Radics Béláék qrva jók voltak! Igaz, én végig a dobost figyeltem. Aztán abba is akartam hagyni a dobolást, mert úgy éreztem, hogy soha a büdös életben nem fogok úgy függetlenítve dobolni, mint Vadölő.
– Szerencse, hogy meggondoltad magad!
– Igen. De csak egy darabig… Később, 1972-ben, már a Stop együttessel léptünk fel a Syrius előtt. Már nem tudom hol. A függöny takarásában, a háta mögött egy méterrel végighallgatva Veszelinov dobjátékát, akkor tényleg arra gondoltam, hogy feladom, megyek megint vagont rakodni. Veszelinov András a legjobb magyar dobos volt. Nincs párja és kész!
– Tényleg pakoltál akkoriban vagont vagy ez csak amolyan nyelvi fordulat volt? Gondolom a zenélésből nem lehetett könnyen megélni.
– Összesen négyszer pakoltam, tojásbrikettet kellet kilapátolni. Majd a pénzosztás kapcsán kitört a tömegverekedés. De nem miattam. Többségében munkás cigányok mellett dolgoztam. Bivalyerősek és kitartóan rendes emberek voltak. A balhé inkább mások miatt tört ki, az alkalmi beugró lapátolókkal volt a gond. Meg ugye, mindig az újonc csapat kapta az olcsó és nehéz kirakodást.
– Hogyan bírta a kezed a strapát? Nem gátolt a dobolásban?
– Nehezen ment, kemény meló volt, mint fizikailag, mint szellemileg. De nem gátolt, inkább erősített.
– Melyik volt a következő formáció?
– A Shames együttes.
– Miért váltottál?
– 1970-ben láttam egy hirdetést, hogy dobost keresnek, fellépési lehetőséggel. Szerettem a Yo-Yo-t, de nem nagyon voltak bulik. Viszont a próbák frenetikusak voltak. Igaz tele hibákkal, de tudtunk fejlődni, tanulni. És már volt próbahelyünk is, a Keletinél.
– Fontos szempont.
– Az, bizony! Szóval, olvasva a hirdetést, jelentkeztem. Ez volt a Shames együttes. Adtak egy kazettát zenével, amit két hét alatt meg kellett tanulnom. Huszonvalahány szám, tele Grand Funk Railroad dalokkal. Addig nem is hallottam arról a bandáról. Nos, mikor meghallgattam a számokat, nagyon-nagyon megtetszett Don Brewer dobjátéka. Főleg a lábdob! Hát megtanultam qrva gyorsan játszani, rugdosni a lábgépet. Aztán megfeleltem, felvettek. Így a várból, majd minden nap, mentem a kerepestarcsai próbahelyre. Busszal, villamossal, majd HÉV-vel.
– Kik voltak akkor a zenésztársaid?
– Gyarmati Karcsi a billentyűs, Losó László basszusgitár-ének, Pintér Ferenc szólógitár és én…
– Beváltotta a Shames a reményeidet, sokasodtak a dátumok a koncert naptáradban?
– Nem. Nem volt sok buli, de a hangulat a zenekaron belül qrva jó volt!
– Meddig tartott ki ez a hangulat? Végül miért lett vége?
– Amíg Schuster el nem vitte Losót. Sejtettük, hogy ez lesz a vége, hiszen Losó kimagaslóan jó zenész és énekes volt.
– Megdöbbentem, mikor először hallottam vele a „Prézlidal” című Illés paródiát. Simán hozta Levente hangmagasságait. Losó veletek is énekelt hasonló feldolgozásokat?
– Olyat nem. A Shames-ben többségében Grand Funk Railroad számokat játszottunk. Abban is zseni volt.
– Losó távozásával azonnal vége is lett a Shames-nek? Ha jól tudom, Laci 1972-ben váltotta a Gesarolban Sándor Józsefet.
– Igen, Losó távozásával megszűnt a Shames.
– Ezt követte a már említett Stop?
– Igen. Amikor a Schuster elvitte Losót, Pepével (Pintér Ferenc) megalapítottuk a Stop együttest. Érdekesség, hogy a 2017-es hazalátogatásomkor a fiánál laktam, mint albérlő. Három hét után derült ki, hogy Pepe az apukája. Fel is hívta, jókat beszélgettünk, kacagtunk, vidáman nosztalgiáztunk.
– Milyen sztorikra emlékeztetek?
– Balaton, csajok, közös marhaságok. Például stoppal felmentünk Budapestre, a Moszkva térre cigi csikkeket gyűjteni tarisznyába. Aztán ugyancsak stoppal vissza Badacsonytomajra. Hétvégén összegyűjtöttük az üres üvegeket, hétfőn abból lakomáztunk. Téliszalámi, kakaó, sajt, satöbbi. Nagyon jó volt. Alkalmi tagként ott csapódott hozzánk Tisza József énekes. Jól és szépen énekelt. Később aztán az East együttesbe került valahogy.
– Tehát sokat stoppoltatok. De tudtatok koncertezni is a Stoppal? Elég vadul éltetek. Nem voltatok túl gyanús alakok? Nem volt baj a papírokkal? Nem gyűlt meg a baja a hatóságoknak veletek a rock and roll életmód miatt?
– Minden rendben volt. Voltak bulik, állandó klubok. Játszottunk a Postás klubban, a VIII. kerületi Pinceklubban, a Bergendy előtt a Ganz-ban, a Margitszigeti Casino színpadán, plusz vidéken is. Úgy rémlik, a Stop együttessel vizsga nélkül kaptuk meg az ORI engedélyt. Mint kiderült, a fater együtt zenélt egy barátjával, a Keszler Pál nevű igazgatóval, aki akkor az ORI-t vezette.
– Keszi bácsi az akkori zenei élet híres-hírhedt figurája volt. Ismerted őt személyesen? Őrzöl róla valamilyen emléket?
– Nem. Azt hiszem, csak egyszer találkoztunk gyermekkoromban, a várban. De akkor még nem volt zenéről szó.
– Kik játszottak még a Stop együttesben?
– Somhegyi Tamás basszusgitározott és Godán Sándor volt az orgonistánk. A Shames-től áthurcolt számokat játszottunk, meg az akkori slágereket. Cream, Santana, satöbbi, de a fő irányzat a Grand Funk volt!
– Első személyes találkozásunkat megelőzően – a Stopot leszámítva – a korai zenekaraid ismeretlenek voltak számomra, így értelemszerűen felvételeket sem ismerek. Maradt fenn valami bootleg-szerű hanganyag a korabeli koncertekből? Próbatermi csörömpölésekre, házi demófelvételekre gondolok. Vagy eljutottatok netán valamelyik formációval a rádiófelvételig?
– Sajnos nem.
– Mikor és miért lett vége a Stopnak?
– Az egyik Stop bulin megjelent Dancsák Gyula és Miklós Tibor. Elment az akkori dobosuk, a helyére kerestek valakit. Nos, ők képviselték a Korong együttest. A Korongban olyan nevek játszottak még, mint Csuha Lajos, Monos Attila, Cziránku Sándor, Miklóska Lajos és Bontovics Kati. Azt hiszem, egy darabig még Gallai Péter is vendégszerepelt.
– Melyik évben történt az újabb váltás?
– 1974-ben.
– Hogy érezted magad a Korongban? Milyen volt a hangulat? Ennyi kiválóság között nem ütötte fel a fejét „a sok dudás egy csárdában” jelenség?
– Számomra frenetikus hangulat volt. Kölyök voltam hozzájuk képest, de mellettem álltak, segítettek. Úgy zeneileg, mint emberileg. Nagy iskola volt, bedobtak a mélyvízbe.
– Milyen emlékeket őrzöl a Korongos időkből?
– A „Rongybaba” című előadásban, egy színpadra tolt zenekart alakítottunk. Az első alkalommal annyira be voltam rezelve, hogy dupla sebességgel kezdtem a számot. A táncos csajok pillanatok alatt billegve hagyták el a színpadot.
– Gondolom, nem röhögött mindenki szívből, felszabadultan…
– Lett is ebből ügyelői jelentés, de aztán megbocsátottak a fiúk. Ez volt az első és utolsó bakim a színházban. Aztán a Korong elkészítette „Az ellopott futár” című musicalt, amit – a Korong együttessel a zenekari árokban- az Operettszínház többször előadott. Mindezek után, a csapat szétszéledt, én meg maradtam az árokban…
– Még egy kicsit a Korongnál maradva: annak idején te is játszottál a „Jézus Krisztus szupersztár” magyar változatában?
– Nem. Csupán csak részleteket játszottunk belőle, mikor én ott voltam. Néha-néha. Ha volt valami buli: Zsámbék, Kapás utca, satöbbi.
– A Koronggal már készítettél hangfelvételeket?
– Igen. 1975-ben volt egy KISZ verseny.
– Amit megnyertetek. A „Magyarország 1945”, a Nemzetközi Koncertigazgatóság, „Szabadságunk 30 éves” pályázatának első díjas műve lett. Jófajta prog rock muzsika, Juhász Ferenc „Ének hazámról”, Zelk Zoltán „Mivégre” és Gellért Oszkár „Hazám, a neved” című verseinek felhasználásával. Honnét jött az ötlet, hogy ekkora fába vágjátok a fejszéteket?
– Gyula mondta, hogy van valami pályázat, komponáljunk valamit. Aztán összeült a Dancsák – Csuha – Miklóska trió, mint zeneszerző csapat, és megalkották a művet.
– Hol készültek a kislemez felvételei?
– A Fővárosi Operettszínház próbatermében. Emlékszem, a dob egy pici szobában volt eldugva, hogy ne zavarja a felvételt a csörömpöléssel. Így oldottuk meg, hogy a többi mikrofon ne vegye fel a dobot.
– Mennyire voltál elégedett a művel? Tetszett neked a kislemez zenei anyaga?
– Tetszett, mert éltem legelső hangrögzítése volt.
– Milyen érzés volt azt az első kislemezt a kezedben tartani, amin a játékod hallható?
– Nagyon jó érzés volt. Fogtam és néztem. Meg lett örökítve a zenei munkásságom. Fiatal voltam, tele optimizmussal.
– Milyen zenéket hallgattál fiatalkorodban? Kik hatottak rád akkoriban?
– Mindenfélét… Hétköznapokon rádióztam, például a Szabad Európa Rádión is csüngtem. A magyar előadók közül sokat hallgattam az Illés, az Omega és a Metro zenekarokat. Meg kell valljam, a Metro nem igazán tetszett.
– És a külföldiek?
A külföldiek közül a Cream, a Beatles és a Rolling Stones szólt gyakran. És minden más, ami elérhető volt. 1972-ben, Badacsonytomajon, kezembe adták a Grand Funk „Live Album” című dupla koncertlemezét. Na, máig azt hallgatom! Beszereztem aztán az albumot is – már itt, a világ végén, jó tíz évvel ezelőtt. Ja, meg állandóan pörgettem a Billy Cobham lemezeket. Mondhatni, majszoltam, habzsoltam a zenéket. Még a country zenét is! Persze, csak némelyiket… Ellenben az operettet utáltam. Cseppfolyós univerzális giccsnek tartottam. Egész addig, míg bele nem tenyereltem, szerves közreműködője nem lettem.
– Konkrétan mikor és hol játszottál operetteket?
-A Fővárosi Operettszínházban, 1974-1978 között. Szerettem csinálni. Belülről, ennek a zenei stílusnak is megvan a maga szépsége, zenei harmóniája.
– De mégis, hogy keveredtél a rockból az operett világába? Mi keltette fel az érdeklődésedet? A Korong hozta magával, vagy esetleg édesapád révén csöppentél bele?
– Nos, alapjaiban mindig is a zene érdekelt. Bármilyen zene, lehet klasszikus, operett, jazz, rock, country, satöbbi. Abban a zenei irányzatban, amelyben jól éreztem magam, és élveztem játszani, lubickolva bennmaradtam. De például, a vendéglátós, avagy a diszkós-nyálas műfajban képtelen voltam működni. Nem is tettem. Bár, 1976 nyarán, a szemesi Vigadóban popzenét is játszottunk a Korong együttessel. Igaz, Stevie Wondert és hasonló igényes dolgokat. Aztán onnan vittek, hurcoltak el katonának. Hétfőn még nyaralás, csajozás a Balatonon, aztán kedd reggel Ganz Művelődési Ház: „Jó reggelt elvtársak!”
– Durva váltás lehetett…
– Három hétig voltam katona. Aztán uzsgyi vissza a színházba, ahol véglegesítettek…
– Hogy úsztad meg a szolgálat többi részét?
– Velem született szívelégtelenség… Wolff–Parkinson–White szindróma…
– Na ne!
– Rásegítettem kicsit. Injekció. Rizikós. Harmadik este jött a mentő, irány a Honvédkórház, majd nemsokára leszerelés, nem volt veszélytelen történet. Aki adta az injekciót és a fecskendőt, mondta utána, akár bele is halhattam volna. De túléltem.
– Ez nagyon kemény. Te sem ijedsz meg a saját árnyékodtól…
– A családi háziorvos által átadott szer neve Tonogen volt. Nos, attól a szívem háromszázat vert percenként. Beadtam magamnak, lehúztam a vécén az ampullát és a fecskendőt, és mire kiértem az ütire (az ügyeletes tiszt szobája), már kétszáznyolcvanat vert a szívem. Este, a pihenő után…
– Tényleg egy állat vagy!
– Képzeld el! Rohamkocsi, mentők, katonai kórház, EKG és altatás. Reggelre kutya bajom, ám az orvosok szimatoltak. Majd egyöntetűen megállapították, hogy a további sorkatonai szolgálatra alkalmatlan vagyok. Ellenben előttem vitték katonai börtönbe azt a személyt, aki fekély gyanújával akarta leszereltetni magát.
– Nem babra ment a játék… Mégis bevállaltad.
– Utólag mondta a háziorvos, hogy ötven százalék esélyem volt a visszafordíthatatlanra.
– Nagyon nem akarhattad a sorkatonai szolgálatot…
– Muszáj volt ezt meglépnem. Az akkori zenei világban két év kiesés kész katasztrófának számított. De megérte! Jött helyette havonta huszonnyolc „civil” szolgálat. Ami azt jelentette, hogy huszonnyolcszor kellett bemenni a színházba. Próba, előadás, satöbbi. Aztán „Az ellopott futár” után az Operettszínház nem tartott igényt a zenekarra. Én maradtam, a Korong többi tagja szétszéledt.
– Tehát, akkor elmondható, hogy a Korong révén kerültél az Operettszínházba, majd ott ragadtál?
– Igen, a Korong révén kerültem a színházba. Akkor ismerkedtem meg közelebbről az operettel. De ezt érdemes megfordítani is, hogy előtte miért és hogyan is keveredtem a rockba…
– Hogyan, miért?
– Hát, a fiatalságom, és a szemtelen bohóságom révén. Mivel az „asztalosodó” vendéglátóipari nagyüzemet nem nagyon kedveltem – bár akkoriban ott volt a bevétel-, és ráadásul, azok a zenekarok, amelyekben részt vettem, alátámasztották a lázadó zenei igényeimet, meghatározták a jövőbeli elképzeléseimet is. Nos, ebben döntő szerepe volt a Stop együttesnek. Majd később a P. Mobilnak is.
– Mennyire érezted erős váltásnak az Operettszínház zenekari árkában folyó munkát a rock and roll bulik után?
– Inkább zenei kihívásnak nevezném ezt a váltást. Az operett, számomra akkor hallgathatatlan zenei giccsnek tűnt. De a zenekari árokban ülve, Strauss kottát olvasva, közben hallgatva ott lent, a nagyzenekari zenét, megragadott. Persze, csak az éneken kívül szólamok! A nézőtérre soha nem ültem le az énekeseket hallgatni. Egyetlen kivétel volt, Latinovits Zoltán. De rá sem az ének miatt voltam kíváncsi, hanem a lenyűgöző játéka miatt. Azóta is örök kedvencem „A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak”. Milyen érdekes véletlen, hogy 1976-ban lent, Balatonszemesen, a Vigadóban, a Koronggal zenéltem, amikor elszáguldott egy mentőautó; akkor még nem tudtuk, hogy kit is szállított. Csak később esett le, hogy az ország egyik legnagyobb színészét épp mellettünk vitték el.
– Mikortól zenéltél az Operettszínházban, mikor már nem a Korongban doboltál, hanem a színházi zenekarban?
– Ha jól emlékszem, 1976 körül, de akkor még játszottunk az árokban „A két veronai nemes” című musicalben. Azt hiszem, akkor még ott volt Cziránku, Csuha és Dancsák. Aztán szétszakadtunk.
– Milyen volt a színházi zenekar? Velük is jól érezted magad?
– Igen, jó volt. Mind emberileg, mind szakmailag, mind zeneileg. A színházban furcsa volt, hogy engem Pubinak nevezett a karmester, Gyulai Gál Ferenc, és tegeződtünk. Pedig én csak huszonéves voltam.
– Majd 1978-ban teljesen vége szakadt az operettszínházi karrierednek. Jött egy bajszos ember…
– Igen, jött „a Schuster”, az öreg Csoszoghy. Lóránt először telefonon keresett meg, és egyből azt kérdezte, hogy: „Ráérsz-e?” Mondtam néki: „Reá.” A következő kérdése, hogy: „Útlevélképes vagy-e?” Mondtam, hogy igen. Nos, akkor nyomulunk! Kedden kaptam egy kazettát, valami harminc-negyven számmal, hogy péntekre, a Metro klubos bulira, tanuljam meg!
– Nem sokat lacafacáztatok…
– Én gyorsírással lekottáztam a dalokat, majd pénteken megjelentem a koncerten. Vért, verejtékkel párosítva ledoboltam a bulit. De azért jól esett, hogy valaki egy cetlit tett a pergőre, amire az volt írva, hogy: „Radetzky-induló helyett Mareczky-indulót!”
– Megvan még az a papír?
– Sajnos már nincs meg.
– Nem sajnáltad, hogy fel kellett adni a színházi állásod? Nem hiányzott az operett?
– Nem, nem hiányzott. Azt hiszem, bár, lehet, hogy hazudok… Viszont az, hogy lecseréltem a biztos állásnak számító Operettszínházat a P. Mobilra, elég necces, kockázatos választás volt. Mikor beadtam a felmondásom, az egykori zenei igazgató figyelmeztetett is, hogy alaposan gondoljam át! Átgondoltam, és mentem a P. Mobilba. Aztán jóval később, az események után hónapokkal tudtam csak meg, hogy Pálmai leszerelését követően szavazás volt a zenekaron belül, hogy ki doboljon, Pálmai Zoli, vagy én? Nos, ha akkor kidobnak, kiszavaznak, hát bizony maradtam volna a jól megérdemelt kloákában… Ideiglenesen.
Folytatjuk!
