„Szégyellte magát, hogy ilyen gyönyörűen tehetséges volt.” (Mick Fleetwood)

Peter Green, a Fleetwood Mac alapító gitárosa és énekese 2020. július 25-én hunyt el, 73 évesen, csendesen, a birtokán. Az olyan örökzöld rock klasszikusok, mint az Albatross, az Oh Well és a Black Magic Woman szerzője tiszteletére még életében tartottak egy nagyszabású koncertet Londonban, tavaly februárban, parádés szereposztással. Ez a koncertfelvétel, mindenféle igényes verziókban, nem oly régen jelent meg világszerte. Írásunkban, a sokak által kora legjobb gitárosának tartott zenész igazán érdekes személyiségéről próbálunk minél többet megmutatni.

Személyes vallomás – Love That Burns

Peter Green, csak néhány éve kezdett el érdekelni, midőn a brit blues boom megragadta a fantáziámat, és próbáltam megérteni az akkori társadalmi és zenei folyamatokat, ami az amerikai blues zene kifordított logikájú brit re-exportjához vezetett az őshazában. Történt mindez – természetesen- a nagy klasszikus fekete énekes-gitárosok (szájharmonikások, zongoristák stb.) angliai közreműködésével. Nem volt nehéz felfigyelni a korai Fleetwood Mac albumokra, amelyek taroltak a lemezlistákon, pályatársaik közül kiemelkedve és a legsikeresebb zenekarrá téve őket. Ez a klasszikus korszak egyébként mindössze 2 év 8 (!) hónapig tartott, de ez akkoriban, az évtized fordulóján nem volt meglepő.

A Man of the World dal kapcsán kezdett el igazán érdekelni, ki is az a zseniális zeneszerző-zenekarvezető-gitáros-énekes, aki a sikerek mozgatórugója. Már az Albatross nagyon rendhagyó instrumentális lebegése is jelzett valamit, de ebben a szerzeményben ért össze csodálatos harmóniában a fájdalom ilyen érzékeny megjelenítése a gitáron és az énekben. Gyanús volt, hogy ez az érzékenység nem csak a dal kedvéért mutatkozik meg, hanem mindenen átívelő és nagyon is hiteles volt.

Green életének megfejtésében nagy segítségemre volt Ian Charles professzor barátom Londonból, akivel 2017-ben kezdődött a barátságunk Leeds-ben, ezzel a mondatával: „Képzeld, én láttam Jimi Hendrixet játszani a Who előzenekaraként…”

A karrier kezdete – Rambling Pony

Green, Peter Allen Greenbaumként született 1946. október 29-én, London East End negyedében, egy lengyel-ukrán zsidó családba. Gitározni, 11 éves korától, a bátyja tanította, akin gyorsan túl is nőtt. 15 évesen már rendszeresen fellépett, majd hamarosan kislemez felvételi lehetőséghez is jutott különböző formációkban, ahol Mick Fleetwoddal és Rod Stewarttal is együtt játszott. Hiába no, London kicsi város…

Ilyen előélettel került az Eric Clapton által, sikerei csúcsán elhagyott John Mayall’s Bluesbreakers-be. Mayall elmondása alapján, mivel minden nap felléptek, az akkori Isten (ti. ”Clapton is God!” graffitik ) helyére, a koncertekre keresték az utódot. Az egyik ilyen koncert után szólt fel neki a fiatal Green a közönségből, hogy ezeket a dalokat ő sokkal jobban is tudja gitározni. Mayall hitte is, meg nem is, ezt a vagány dumát, de az elve az volt, hogy majd’ mindenkit kipróbál, pláne a szorult helyzetben. John kipróbálta Greent, és az után már rögtön elhitte ezt a „nagyképű szövegelést”! Sőt nyert egy remek énekest is a gitáros személyében, ami Claptonról akkoriban távolról sem volt elmondható. Ez persze nem zavarta a Keresztapát abban, hogy kitegye az újdonsült gitáros szűrét néhány hét múlva, midőn Clapton visszatért kéthetes görög lelki pihenőjéről (1965. augusztus 25-ét írjuk ekkor). Ez mondjuk érzékenyen érintette Petert, de mégis ismételten igent mondott, midőn Clapton újra (1966. június 17-én), immár végleg búcsút mondotta Bluesbreakersnek.

A gitáros-énekesnek innentől azzal kellett megbirkóznia a koncerteken, hogy a közönség az ifjú gitáros Istent akarta látni („Get off Big Nose!”- azaz: Tűnés a színpadról Nagyorrú! – kiabálták Greennek, nem túl bátorító módon Clapton hívei). Mindezt ráadásul az akkor néhány napja megjelent, minden idők legjobb brit blues lemezének választott, korszakos jelentőségű, John Mayall’s Bluesbreakers – with Eric Clapton megjelenése után. Csakhogy mire az album megjelent, a gitár Isten már odébbállt! Green mindenesetre jól viselte a megpróbáltatásokat, és bizonyította tehetségét, noha világos volt mindenkinek, hogy egész más karakter az új gitáros.

Mike Vernon, a korszak híres producere is csak a stúdióban értesült – midőn a Bluesbreakers új csapata ismét stúdióba vonult a Hard Road album felvételeire-, hogy új gitárosa van a bandának, aki ráadásul Mayall bejelentése szerint „jobb, mint Clapton”. Ezt ő, hitte is, meg nem is… Aztán Green egyetlen szerzeménye, a The Supernatural hallatán rögtön elfogadta az új jövevényt. Ráadásul vele, sokkal könnyebb volt dolgozni, mint elődjével.

Főnök a háttérben – No Place to Go

Peter zeneileg állandóan új utakat keresett, ezért is érezte viszonylag hamar, hogy szűk neki John Mayall egyébként nagyon sikeres csapata, mivel a bluest nagyon tágan értelmezte…

1967. április 14-e lett, a Fleetwood Mac zenekar első fellépése, ahol már világosan látszott, hogy Green a főnök, zeneileg egész biztosan. De érzékelhető, hogy nincs ínyére a dolog, nagyon mérges, amikor itt-ott Peter Green’s Fleetwood Mac-ként címkézik a zenekart.  Mivel nagylelkű volt egész életében, ezért nem magáról, hanem társairól nevezte el a zenekart, és rögtön másik gitárost is hozott, Jeremy Spencert, hogy kevesebb reflektorfény jusson rá.  

Stan Webb, a Chicken Shack gitárosa mesélt egy, a hősünkre nagyon jellemző sztorit, ebből az időből: „…épp a sör áráról beszélgettünk Peterrel, aki farmerben és fehér pólóban álldogált, midőn Clapton akkori hajkölteményével, minden ujján gyűrűvel és nagymintás ingében odajött hozzánk, és azt mondta Green-nek: Ha így öltözöl, sosem leszel sztár! Peter csak csendesen elmosolyodott… És ez, mindent elmondott róla.”

Még egyszer érzéssel! – Just The Blues

Green rajongói, akik még mindig sokan vannak, ugyanúgy hitkérdést csinálnak a: „ki volt a legjobb gitáros” dilemmából, mint korszakos társainak követői.  A nagy triászban, ti.  Eric Clapton – Jimmy Page – Jeff Beck nincs benne Green, pedig sokak szerint jobb volt náluk. Az előbb említett farmer-fehér pólós hozzáállással valóban nem igazán született sztárnak és nem is viselkedett akként. Személyes imázsát, ellentétben az előbb említett zenészekkel, nem építgette. Az sem tett jót természetesen a népszerűségének, hogy a hetvenes évtizedre teljesen eltűnt a nyilvánosság elől (Lásd később!), illetve ha felbukkant, abban sem mindig volt köszönet.

De had hívjam ide segítségül nagy rajongóját, bizonyos BB. Kinget, aki 1969-es angliai diadalmenetekor mondta róla, hogy „a legfeketébben játszik, eggyé válva a gitárjával, amitől tetőtől-talpig megborzongok.” Ő meg csak tudott valamit a blues-ról.

Green nagyon kevés hangot, nagyon sok érzéssel játszott, ebben talán valóban kiemelkedett a kortárs sztárok közül (Man of the World, Need Your Love So Bad). A hangzás, hangkép sokkal jobban érdekelte, mint egy aktuális szóló technikai bravúrjai. Hogy hangzásbéli kísérletezéseinek hódolhasson – melyet legerősebben a Fleetwood Mac Then Play On lemezen lehet hallani-, egy újabb gitárost, a tizenéves Danni Kirwant is bevette a csapatba. Így ő nyugodtan akkordozhatott, a háttérben maradva. A banda Brian Wilson-jává vált, aki inkább zenei karmester lett, nem színpadi vezér.

Zenekari pályája vége felé, hangzáskísérletei és romló lelkiállapota eredményeként írt még két heavy metal előfutárnak tekintett klasszikus dalt is, az Oh Well-t és a Green Manalishi-t. Utóbbit a Judas Priest is előszeretettel játszotta, még koncerteken is!

Híres, 1959-es Les Paul gitárja először Gary Moore tulajdonába került, akinek előbb kölcsön, majd eladta, mikor kilépett a Fleetwood Mac-ből. Ezt a hangszert végül Kirk Hammett (Metallica) vette meg, egy jótékonysági árverésen. Mindketten nagy rajongói voltak Green-nek, Moore egy teljes albumot szentelt dalainak – Blues for Greeny címmel, 1995-ben. A szintén nagy gitáros, Santana is egy Green szerzeménnyel, a Black Magic Woman-nel alkotott igazán nagyot, azt tágabb, latinos zenei kontextusba helyezve. Egyébiránt Green-nek is nagyon tetszett ez a feldolgozás, előre mutatónak tartotta a latinos-jazz-es verziót.

A müncheni incidens – In The Skies

Green instabil lelki állapota nem volt nyilvánvaló még társai előtt sem. Nem tett jót neki, mikor első amerikai turnéjukon, az addigi angol népszokásként gyakorolt mértéktelen alkoholfogyasztás kiegészítőjeként megjelentek a drogok is. Ekkoriban adta ki a Beatles a Sgt. Pepper lemezét, a Fleetwood Mac meg szerencsétlenségére épp a Grateful Deaddel turnézott, akik nem éppen a fitness mozgalom előfutárai voltak… Közben pont, az addigi legelszállósabb szerzeményük, az instrumentális (!) Albatross futott be No. 1-ként a slágerlistákon.

1970 márciusában Münchenbe érkezett a csapat turnéja, amit a legtöbb szemtanú Green lejtőn való elindulásának kezdeteként tart számon. Zenésztársai visszaemlékezései szerint néhány furcsa német figura már a reptéren levadászta Greent, mint valami gurut, hogy a koncert után elvigyék egy közeli kommunába, ahol több LSD fogyott, mint ásványvíz. Amikor három nap múlva Peter előkerült, világosan látszott zavart viselkedésén, hogy valami nagyon rossz anyagot kapott. Ezt tovább erősíti Jeremy Spencer, volt gitárosuk beszámolója is, aki szerint Danny Kirwan gitáros is ugyanott szerzett maradandó szellemi sérüléseket. (Azt most ne firtassuk, hogy Spencer meg néhány év múlva, egy könyvesboltba ment el, egy amerikai turnén, ahonnan aztán soha nem tért vissza, mert belépett egy szektába…)

Ezt a turnét még végig csinálta Green, de egyre több szellemi kihagyással, a színpadon csak fizikailag jelenlevőként.

Az átkozott hetvenes évek – The Green Manalishi (with the Two Pronges)

Innentől Green hosszú évekig hangokat vélt hallani, és irtózni kezdett a zenei biznisz pénzközpontúságától is. Próbálta meggyőzni zenésztársait, hogy igencsak növekvő, teljes (!) bevételüket ajánlják fel az éhező gyermekeknek, sőt, inkább maguk is segédkezzenek, és hogy a pénz ne átláthatatlan szervezeteknél kössön ki, inkább általuk készített szendvicsekkel segítsenek… Mondani sem kell, a többiek nem szavazták meg nagyvonalú ajánlatát. A pénzbőség annyira zavarta, hogy hamarosan kivált a csapatból, majd lemondott jogdíjairól, végül még a gitárját is eladta! Elméje nyilvánvalóan megbomlott, erre jó példa első szólólemeze, az 1970-ben megjelent The End of the Game, ami sokak szerint egyfajta zenei ördögűzés. Ezután mintegy tíz évig nem jelent meg albuma.

Az LSD és más anyagok hatása alatt kivonult a társadalomból, ismerősei gyakran azt sem tudták melyik országban él. Skizofréniája elhatalmasodott rajta, egyszer pisztollyal támadt könyvelőjére, többször letartóztatták és került börtönbe is.

Családja, főleg bátyjai, végig támogatták és menedéket nyújtottak neki, ha hagyta.  Szintén ők voltak azok, akik végül kihozták a pszichiátriai kezelésről, ahol részben, az akkori módszereknek köszönhetően, csak romlott az állapota.

Mick Fleetwood mint barát – Looking for Somebody

Nagyon érdekes Mick Fleetwood szerepe a zenekar és Peter Green történetében is. Először (még amatőr korukban) ő nem látta Greenben a zsenialitást, miközben akkori zenekarvezetője már igen. Majd Green volt az, aki a zeneileg nem igazán képzett Fleetwood-ot (aki nagyon támogató, biztos családi háttérből jött) megnyugtatta első lemezeik idején, hogy nem minden zenéhez illik Aynsley Dunbar (John Mayall Bluesbreakers-ében követte) komplex technikai tudása, pont jó lesz ide az ő ösztönösebb shuffle alapú dobolása is.

Green tudatos háttérbe vonulásával egyre inkább Fleetwood kezébe csúszott át a zenekarvezetői pálca, bár ez nála inkább az emberi viszonyok harmóniában tartását jelentette. A dobos egész életében próbálta meg-megfogni Green egyre reszketegebb kezét. Szólópályája során volt a menedzsere is, tanúként jelen meg volt barátja jellegzetesen elhibázott esküvőjén is, midőn egy helyi bárokból ismert éjszakai hölgyet választott párjául.

Az is köztudott, hogy amikor Mick beivott (és ez gyakran fordult elő) a turnékon, akkor a csapat új tagjainak állandóan a Peter Green-es sztorijait és „régi szép idők” kesergését kellett hallgatnia…

A Man of the World BBC dokumentumfilmben a dobos lelkiismeret furdalással vall szerepéről, szerepükről, hogy nem vették észre, nem hallották meg Green segélykiáltását, például a Man of the World című dalban. Persze akkor huszonévesen, az amerikai siker és a drogok ködében ez sajnos nem volt annyira szembetűnő. Ráadásul Fleetwood szerint Green east-endi zsidó származása, ami gyermekkorában számos utcai verést eredményezett, szintén forrása lehetett érzékenységének és önbizalomhiányának. Ilyen bizonytalan helyzetekben ez fokozottan került elő.

Végső tisztesség – Albatross is  Coming Home 

Nem véletlen, hogy a gitáros kissé torz életművét egykori zenésztársa megpróbálta kerekké tenni. 2020. február 25-én, néhány nappal a karantén előtt, a londoni Palladiumban igazán méltó emlékkoncertet rendeztek a zseniális gitáros tiszteletére. Mick Fleetwood máig tartó szeretetét barátja és mentora iránt nem csak az jelzi, hogy a koncertet megelőzően hosszú hónapokig próbáltak a dobos hawaii házában, hanem, hogy az általa válogatott – koncerten résztvevő- zenészek névsora is patinás lett – megspékelve azzal, hogy alázatot tükröző felkészültségük is megható. A sztárok névsora a teljesség igénye nélkül: David Gilmour (Pink Floyd), Pete Townshend (The Who), Steven Tyler (Aerosmith), Billy Gibbons (ZZ Top), Kirk Hammett (Metallica) és John Mayall, a Keresztapa. A régi csapatból meglepetésre Jeremy Spencer és Christine McVie is színpadra lépett.

A koncerten a Man of the World-öt, a Fleetwood Mac zenekar – Lindsay Buckingham helyére behívott- jelenlegi énekese, Neil Finn (Crowded House) értelmezi hasonló érzékenységgel, gyönyörűen.

A koncerten – noha egyesek várták-, jellemzően, az ünneplést elkerülve, Green sem zenészként, sem nézőként nem jelent meg. Fél évvel a koncert után hunyt el, 73 évesen, Canvay szigetén, ahol viszonylagos békében élt. Főleg horgászott és festett az utolsó évtizedeiben, miután a Splinter Group 2000-es évek eleji leállása után visszavonult.

Sohasem tudjuk meg, mire lett volna képes Green, ha elméjét nem mérgezi LSD-vel. Csodálatos tehetsége azonban időtlenül, a jelenben is megragadó. Az utóbbi időkben megjelent korai Fleetwood Mac koncertalbumok és a tribute koncert is erről tanúskodnak. Talán így volt elrendelve a sorsa. De így is nagyon lehet szeretni, ezt a törékeny zsenit.