Ezt az írást, pontosabban ennek az eredetijét eredetileg, a Csiga Sanyi /1955. június 22. – 2022. április 9./ halála utáni héten szerettem volna leközölni. Paya, a Rockinform főszerkesztője nyitott is lett volna rá, sőt, az eredeti vázlatok átolvasása alapján kifejezetten bátorított, hogy minél hamarább csiszoljam készre a visszaemlékezéssé alakított fejezeteket. Mivel azonban az anyag eredetileg egy interjúsorozatnak indult, elég sok olyan történet szerepel, szerepelt benne, melyekre nem biztos, hogy mindenki egyforma büszkeséggel tekint vissza. Sanyi idejekorán elérkezett távozása azonban nem csak az interjúk folytatását, a tervezett szerzői lemeze mellé csomagolt könyv befejezését, de az azokban szereplő pontos és precíz információk megerősítését, további adatokkal való alátámasztását is megakadályozta. Főleg, hogy a történetek főszereplőinek jó része szintén elhuny már, így sajnos sok esetben már nincs, aki a 2020-as években is tanúsíthatná a sztorijaik igaz voltát.
Súlyos dilemma elé kerültem. Mi legyen? Lesz, ami lesz alapon, csak azért is lehozni a közel kész dolgozat első három-négy fejezetét? Vagy inkább szépen csendben, békében hagyni mindenki gyászmunkáját? Magyarán, kegyeleti okokból vajon Sanyi testamentumát is pihentetni kell, mint oly sok egyéb elkészült, de valamilyen okból mégsem publikált életműinterjút? Így hát végül, több szem többet lát alapon, elküldtem egy-egy fejezetet a Sanyi visszaemlékezéseiben szereplők jó részéhez, valamint a hozzá közelálló személyekhez is eljuttattam a már eleve finomított, sok helyütt anonimizált változatot. Majd a papírformának megfelelően rekordgyorsasággal meg is érkeztek a mindenféle kifogások, kívánságok és parancsolatok, az anyag további megvágásával, kilúgozásával kapcsolatban. Mely kérések többségét normál esetben meg se hallottam volna, de a friss gyászhír napjaiban nyitott maradtam, bárki is akart ezt-azt átíratni, kiszerkesztetni. Természetesen továbbra is a valóság talaján maradva, ami a gyakorlatban jobbára csak sok-sok radírt jelentett, mert még a legnehezebb órákban sem kívántam hazugságokhoz asszisztálni.
Miután mindenki siralmait meghallgattam, fájót és álságosat, megalapozottat és felfújtat, majd minden szerkesztési kérésnek eleget tettem, már eltelt néhány nap. Kezdtek megjelenni az ilyenkor szokásos sablonszövegek, mint gyásziratok, visszaemlékezések. Pironkodtam is, szégyenkeztem is. Nem volt egy sem, amelyik Sanyihoz méltó, részletekre kiterjedő lett volna…
De a hozzá legközelebb álló személyek közül még mindig volt, aki ellenkezett a megjelenéssel kapcsolatban. Pedig minden változtatási kérelmét figyelembe vettem és minden kérését teljesítettem. Mégis, volt, aki továbbra is úgy vélte, mégsem kéne lehozni, mert szerinte a sokszorosan átdolgozott anyag túlságosan is rólam szól… De mégis, kiről szólt volna? Ha Csiga sztorijainak és a nagyközönség által kevésbé ismert szerepvállalásainak nagy részét kihúzatják, mert egyesek számára annyira kínos a saját múltjuk, hogy még Sanyi halálában sem szabad világosságra hozni a közös múltunk bizonyos részeit…
Ki másról, mi másról szólt volna? Mikor Sanyi épp velem osztotta meg a visszaemlékezéseit és egy velem közös könyv-mellékletében kívánta ország-világ elé tárni a valódi életművét. Ha az utolsó tíz-tizenöt év szinte minden komolyabb zenei projektjében egymást segítve lépkedtünk előre. Csiga azon maroknyi kevés bizalmasa közé választott, akinek mindenről, így a betegségéről is beszámolt. Sőt, pont a miatt kérte, hogy segítsek elrendezni és kiadásra alkalmassá tenni a zenei életművét, mert tudta, hogy ezen a világon már csak véges idő áll rendelkezésére…
Mindenesetre, most hogy eltelt a gyászév, a Rockinform szép sorban le fogja közölni a rekviemmé alakított visszaemlékezések első három fejezetét. Pontosabban azok sokszorosan finomított, alaposan megvágott változatát. Így alakult… Ezért erősen ajánlott mindezeket a háttér-információkat szem előtt tartani, miközben az egy évvel korábbi sorokat olvassuk, újraolvassuk. Talán ez így nincs is túl messze annak a korszaknak a sajtónyilvánosságától, melyben Csiga Sanyi elkezdte a nagyrészt fű alatt zajló szerzői, szervezői és arculattervezői tevékenységét…
jozé 2023. 03. 31.
Rendhagyó rekviem egy rendkívüli rockerért – 1. rész
Néhány napja már, hogy Csiga Sanyi előrement, sőt előrerohant, mikor végre le tudtam ülni a billentyűzet és a monitor elé, de még mindig nem tértem magamhoz a sokktól. Persze tudtuk páran, hogy beteg, nagybeteg. De diszkréció ide, együttérzés oda, senki halandó nem gondolta volna, hogy ez egy ilyen gyors lefolyású, tragikus történet lesz. Ő maga sem. Még tele volt tervekkel és tennivalókkal a hátralévő időre.
Most, mikor a könnyeimmel küszködve e sorokat fogalmazom, épp a „fehér házban” lett volna találkozónk. Részint a Nemzeti Rockarchívum és a Rocktörténeti Intézet előkészítésének jelenlegi szakaszával, szakaszaival kapcsolatos anyagok megfogalmazásával és gyors célba juttatásával kapcsolatban; részint pedig Sanyi tavaly eldöntött és elkezdett életmű interjújának folytatása, felvétele céljával. Utóbbival jól megcsúsztunk, és sajnos e világon már nem is fogjuk tudni befejezni… Mert őszinte hazafiként a kampány és a többi közérdekű intéznivalója – mint egész életében mindig, mindenkor- prioritást élvezett a saját dolgaival szemben, így már sem a Csiga-életmű letisztázására, sem szerzői lemezének befejezésére, sem az emlékei rögzítésére nem maradt ideje…
Az, hogy valaha valaki be fogja-e fejezni, mint a későbbiekből egyértelműen ki fog derülni, erősen kétséges. Az, hogy engem hagynak-e, legalább csak annyiban tovább dolgozni, hogy a szerzeményei ki-licencelése, CD-re és LP-re szerkesztése befejeződjön, szintén erősen kétséges. A mellé szánt könyvvel kapcsolatban aztán meg végképp nincsenek illúzióim. Főleg, hogy mire a benne szereplők is eltávoznak e világból, már a téma iránt érdeklődő olvasóból sem lesz túl sok…
Csiga Sándor 1955-ben született, a legkeményebb diktatúrában, egy túlszabályzott, túlszigorított, istentelen rendszerben, egy, -a szó szoros értelmében- halálos korszakban. Kamasz- és ifjúkorát már egy fokkal szabadabb légkörben tölthette, mikor is egy életre elkötelezte magát négy szenvedélye: a csajok, a haza, a repülés és a rockzene mellett. Mint abban a korszakban mindenki, ő maga is próbálkozott zenéléssel. Szíve szerint már fiatalon orgonista lett volna, de ezt az álmát anyagi okokból nem valósíthatta meg. Ettől függetlenül részt vett néhány amatőr formáció produkciójában.
A Sikátor együttesben például gitárt pengetett. De közben már elég korán, a múlt század ’70-es éveinek elején kitűnt a valódi tehetsége, mely a szövegírásban, illetve a koncert-designban és úgy általában a zenekari, előadóművészi arculatok kidolgozásában nyilvánult meg.
Csiga Sándor a legnagyobb magyar dalszövegírók egyike volt. Aki annak ellenére vált hamar közismertté és közkedveltté, hogy visszahúzódó természete és a sokrétű háttérmunkájának a jellege okán csak ritkán, kivételes esetekben került reflektorfénybe. Szövegíróként a Pandora’s Box együttesnek szerzett dalai a legismertebbek. Közülük is kiemelkedik, a Sáfár József és Cserháti István zeneszerzőkkel közösen alkotott, eredetileg Radics Béla emlékére írt, -majd a Schuster Lóránt és a P. Mobil felkérésére, egy Bencsik Sándorra emlékező- plusz versszakkal kibővített- A zöld, a bíbor és a fekete című dala, mely a magyar nyelvű rock egyetemes himnuszává vált. Melynek mára már jóval több, mint ötvenféle hivatalos felvétele ismert, az ezerféle amatőr verzió és kalózkiadás mellett.
Az elmúlt évtizedekben A zöld, a bíbor és a fekete különféle változatait lemezre vette a magyar rockzene színe-java. A P. Boxon és a P. Mobilon túl, például még Deák Bill Gyula, Rudán Joe, a Zöld Csillag zenekar, Torma Emese és Tóth Attila, Tunyogi Péter és a Pardon, és sokan mások.
A zöld, a bíbor és a fekete nagyon betalált a néplélekbe. Pillanatok alatt örökzölddé, sőt népdallá nemesedett, megkerülhetetlen alapműnek számít.
Nincs olyan nap, hogy ne szólna több helyen is a magyarlakta településeken, határokon innen és túl. Koncerteken, kocsmákban, házibulikon, esküvőkön, tejfakasztó ivászatokon, keresztelőkön, ballagásokon, bevonuló- és leszerelő bulikon, temetéseken, halotti torokon…
A P. Box-on túl Sanyi sokaknak írt még dalokat, szövegeket. Csiga Sándor sorait lemezre énekelte még, a teljesség igénye nélkül, például Ablonczy Mihály, Kocsándi Miklós vagy Varga Miklós is, valamint a Fix, az Interfolk, a Szeptember és a Sirokkó együttesek is készítettek felvételeket Sanyi munkáiból.
Legalábbis hivatalosan ennyi biztosan tudható. Ugyanis a fényre került szerzeményei mellett Csiga Sanyi még sűrűn foglalkoztatott ghostwriter, azaz fantomíró is volt. Magyarán sok esetben teljesen árnyékban maradt és csak kevesen tudják, tudjuk, hogy még ezt is, azt is, sőt még amazt is neki köszönhetjük. Tehát, voltak-vannak szerzeményei, melyek mások neve alatt jelentek meg, mint például Bródy János szövegei az Omega együttes Csillagok útján és Gammapolis című nagylemezein. Továbbá Sanyinak olyan szerzeményei és szövegei is születtek, melyek vagy máig dobozban maradtak, vagy mások fejezték be az ötleteit, és aratták le nélküle, végtelennek tűnő kreativitásának újabb és újabb gyümölcseit.
Ugyanis Csiga Sándor nem csak egyszerűen egy dalszövegíró volt, hanem sokkal inkább egy átfogóan gondolkodó, a teljes előadást kidolgozó és az arculatot is kigondoló, a művészi munka minden fázisát ihlető koncepcióművész, mint például a briteknél Peter Sinfield.
A sok éve kapacitált, könyvnyi terjedelműre tervezett életműinterjúra is azért mondott végül nagy nehezen igent, mert bár több helyen is megjelent -kissé maszatolva, kissé lebegtetve-, hogy mások mellett Máté Péter is szerzőtársa volt, vagy például az S.O.S., a Dinamit és a Dopping együttesekkel is dolgozott, de konkrét címek, pontos tények eddig még nem igazán kerültek napvilágra. Aztán mikor tavaly tudatosult benne, hogy nagyon nagy a baj, már ő maga jelentkezett, hogy csináljuk meg. Mert nem szeretné, ha örökké árnyékban maradnának szerzői közreműködései. Miként az egyéb, még kevésbé ismert projektjei sem. Teszem azt, az 1980-as, kései Ferm formáció körüli bábáskodása, majd annak a produkciónak a kútba esése, az azügyben végzett lelkiismeretes munkájának lenullázása és a többi hasonló, a hazai viszonyokra oly nagyon jellemző történés…
Viszont, mivel mindig mindenkor, minden helyzetben fontosabb volt számára, hogy mások ügyeit segítse elő, a sajátjai helyett, ez a régóta érlelt és még régebb óta tervezett anyag már sosem fog elkészülni. Vagy, ha esetleg egyszer mégiscsak elkészülne, nem sok értelme volna publikálni, ugyanis nem elég, hogy a főszereplő itthagyott minket, de már a sztorikat hitelesíteni tudó, a kényesebb ügyekben érintett társszerzők többsége sincs az élők sorában…
Volt idő, a múlt század nyolcvanas éveinek fordulóján és rá még körülbelül egy-két évig, mikor a P. Mobil, a Beatrice, a Kugli és a Pandora’s Box színpadi produkciója mindent vitt. Utóbbi nagyrészt Sanyi művészi vízióinak volt köszönhető. Pedig mások is próbálkoztak az előadásaikon a Lóri által szellemesen csak „vizuális karók”-nak nevezett- extra show-elemekkel. Akkor is, máskor is. Csak van, akiknél a kidolgozottság, van, akiknél a mondanivaló és az azzal kéz a kézben járó megfelelő előadásmód, és megint van, ahol a hitelesség hiányzott, sőt, hiányzik a mai napig is. Az egymást még csak véletlenül sem kioltó, önellentmondásba sosem keveredő, a koncertről-koncertre, kiadványról-kiadványra, interjúról-interjúra építkező koherens zenekari élményről már nem is beszélve.
Csiga Sanyi komplexen és mindig nagyban gondolkodott, a teljes előadást szem előtt tartva, melynek igazodnia kellett -vagy csak kellett volna- az adott produkció hosszabb távra tervezett arculatához. Más kérdés, hogy nem mindenki értette meg vízióit, vagy fogadta el az iránymutatásait. Egykori munkatársai közül –még az egyébként igen tehetséges zenészek és még tehetségesebb előadóművészek között is- többen voltak olyanok, akik elszabotálták a munkáját. Szándékosan, irigységből, vagy csak nettó butaságból? Végül is mindegy, ha tönkretették az előadást… Mondjuk az alaposan átgondolt és kidolgozott színpadi díszletekhez nem illő viselkedéssel, a dalok tartalmához nem illő, tufa konferálásokkal, a produkció pozicionálásához méltatlan, azt a közönség előtt lejárató köztéri viselkedéssel. Sanyi mindezt csendben tűrte. Teremtő ember volt, nem pedig romboló vagy élősködő, mint a haknisták és a rock egyéb vámszedői. Ezért ritkán vállalt konfliktusokat, még ritkábban emelte fel a szavát. Inkább csak szomorúan odébbállt, ha végleg betelt a pohár, mikor az állítólagos barátai végképp ellehetetlenítették az akkor éppen aktuális művészi víziójának beteljesülését.
A szövegeket illetően is volt, hogy hasonló szomorú tapasztalatokat kellett szerezzen. Mert bár vannak dalok, melyeket részben vagy egészben ő írt, még többet ihletett; azért a valóságban a rockzenei szerzemények többsége mindig is közösségi munka eredménye volt, bármi is szerepeljen -most, így utólag- a szerzői jogvédők adatbázisaiban olvasható hivatalos információként. Olyan daltémája, szövegötlete is bőven volt, amibe mások beleírogattak, úgymond belejavítottak, aztán végül senki sem lett maradéktalanul elégedett az öszvér végeredménnyel.
Még az ikonikus P. Box dalok szövegei is úgy születtek, hogy valaki bedobott egy témát vagy szövegrészletet, aztán a többiek igazgatták, javítgatták, hozzátettek, mondjuk a csocsózás közben beugrott részeket, vagy épp kihúztak egy-két sort, sörözés közben megvilágosodva.
Tehát, miközben mondjuk a Szupergép, az Éjféli szekér, A levél, A bolond, a Hölgyválasz, az Egérszerenád, vagy akár még A zöld, a bíbor és a fekete esetében is az a realitás, hogy a mások is hozzátették a végleges dalszöveghez a magukét; még több esetben viszont az történt, hogy menetközben Sanyi valahogy kiszorult az alkotók közül, így végül lemaradt, kimaradt a szerzői kreditekből. Bár sokszor pont, hogy Csiga dobta fel azokat az aranyat érő bemondásokat, témákat, kezdősorokat, melyek nem csak a közönségnél találtak be, de kellően passzoltak az adott album vagy a koncertturné tematikájához is. Csak hát olyan a világ, hogy azokat aztán végül mások fejezték be. Úgy, ahogy. Majd íratták saját nevükre a szerzeményt és kapták, kapják hosszú éveken keresztül a szerzői jogdíjakat…
A néhai művész „szakmai szakkifejezésével” élve, bizony túl gyakran lettek „elb@szva” az ötletei, miként az általa megálmodott színpadi miliők vagy zenekari arculatok sem feltétlen mindig úgy valósultak meg a gyakorlatban, ahogy azt ő szerette volna, ahogy az a meglátása szerint működőképes, működőképesebb lett volna, hogy aztán az adott produkció számára áldásosnak bizonyuljon…
Persze, miként „nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani” (és persze „nincsen üszlet kockázás nélkül”), Csiga magvas gondolatait sem lehet mindig mindenkinek egyesével elmagyarázni. Még az olyan nyilvánvalónak tűnő üzenetek esetében sem, melyek többé-kevésbé sértetlenül kerültek lemezre. Például a John Lennon erőszakos halála ihlette
A bolond szövege is sokkal többről szól, mint amire első olvasatban gondolhatnánk. Mert Sanyi bizony nemcsak a nemzedékét, részben saját magát írta bele, hanem a zseniális szerzemény a magyarság viharos történelmének olyan epizódjait is magába sűríti, melyekről a létező, valódi diktatúrában még csak említést sem lehetett tenni, nemhogy kibeszélni vagy közösen végiggondolni…
Maradt hát a sorok közötti üzenet. Aki érti, érti alapon.
Szintén részben Sanyi élményeiből táplálkozik a Valami rock and roll. Az, a még a Varga Mikivel felálló eredeti P. Box formáció korai időszakban született daltéma, amely a maga idejében az Idegen utcákon munkacímet kapta. Viszont valamiért csak később tudta a zenekar kidolgozni, már a Vikidálos próbák alatt, valamikor 1982 kora őszén. Ekkor adta Sanyi végül az új címötletet, amit bár valóban egy ablakon kiszűrődő konkrét Hungária dal ihletett, de a fő üzenet mégsem Fenyőék –amúgy kitűnő- nosztalgia-produkcióját vette célba, hanem a hazug hatalom keltette hamis reményeknek bedőlt vidéki melós fiatalok kálváriáját rögzítette. Egy akkoriban teljesen általánosnak tekinthető történést és a korszakra igen jellemző életérzést, a maga művészi eszközeivel. Mert bár az elvtársak akkor is pontosan ugyanúgy az esélyegyenlőségről hablatyoltak, mint manapság, de azért, mint mindig, akkor is voltak egyenlőbbek. Még egy olyan kirívó tehetségű proli gyerek sem tudta áttörni az úgynevezett proletárdiktatúrában hivatalosan nem is létező falakat, mint Radics Béla. Hát még a jóval kevesebb talentummal rendelkező, átlagos képességű, átlagos élethelyzetű, névtelen tömegek…
Sajnos, mivel a mainstream médiából évtizedek óta ömlik a rossz szöveg, a középszerű és hitvány zene, ráadásként a kortárs könnyűzenéhez abszolút fogalmatlan speakerekkel súlyosbítva az akusztikus környezetszennyezést, lassan már az olyan rajongókat is lasszóval kell fogni, akik hiánytalanul képesek dekódolni A zöld, a bíbor és a fekete sorait. Az amúgy közérthetően és egyszerűen megfogalmazott képeket és akkoriban még teljesen egyértelmű kulturális utalásokat…
A zöld, a bíbor és a fekete esetében ráadásul még a bumfordi hatalom is belekontárkodott az alkotásba. Történt pedig, hogy csak az 1982-es P. Box kislemez feljátszása, feléneklése napján derült ki, hogy elvtársak nehezményezik a dal „Dörögve zúgnak a betonon / Lánctalpas éjszakák” szövegrészletét. Mivel Sanyi nem volt jelen a stúdióban, viszont valamit extra gyorsan ki kellett találni -ne feledjük, időben még az internet és a maroktelefonok kora előtt járunk,- így hát végül a rohamtempóban kiizzadt „mámoros” éjszakák sor került a kislemezre. Teljes képzavart okozva. Szerencsére a későbbi P. Box és P. Mobil albumokra már az eredeti, normális szöveggel préselték az örökzöld klasszikus újabb felvételeit, idővel azért a helyére rázódott a dolog…
Ezt a fejezetet 2022. 04. 19-én zártam le, majd tettem félre egy évre, miután az április 13-án szétküldött eredeti anyag több napon és éjszakán át tartó agyonkozmetikázása után sem nyugodtak le a kedélyek. Mivel senkit sem kívántam a gyászát súlyosbítva megbántani, hát elengedtem a friss megjelenést, mindent és mindenkit hagytam pihenni.
A tervezett és gondosan összeállított fotóanyagot időközben szintén elnyelte a tilalomfák erdeje, így ebből a részből kimaradnak a közös képek, a lemezborítók meg úgyis ott vannak a YouTube hivatkozásoknál, az adott zenék illusztrációiként.
Fotó: Bakki László / Csiga Sándor Facebook oldala
Folytatjuk!
