A C.A.F.B. egy 1990 óta működő budapesti punk-rock banda, amely a ’90-es évek punk hulláma idején vált ismertté. Az együttes 1990-ben alakult és 1991-ben lépett először színpadra, a Barlang Művelődési Házban Szentendrén, ahonnan később rongálás és rendzavarás miatt ki lett tiltva. 1996 nyarán újjá alakult a zenekar, az egyetlen megmaradt eredeti tag, Szakácsi Gábor vezetésével. Vele készítettünk interjút, ugyanis hazalátogatott Amerikából és múlt szombaton fel is lépett csapatával a Nagy Karácsonyi Punk Ünnepen. A beszélgetés még a koncert előtt készült.

Két év telt el a legutóbbi hazai bulitok óta. A vírus mennyire alakította át a tengerentúli lehetőségeid munka, fellépés terén?

Nagyon sokat változott minden. Nem csak az itteni, hanem amerikai zenekaraim sem tudtak, tudnak rendesen működni. Ráadásul a The Scoffs nevű csapatomból egy időre ki is szálltam. Minden sokkal nehezebb jelen pillanatban.

A mostani underground nyilván nem ugyan az, mint a harminc évvel ezelőtti. Itthon klubok, zenekarok szűntek meg, felnőtt az egykori lázadó generáció. Te miben látod a változást?

Igazából szerintem ennek más okai is lehetnek. Az internet és a Facebook eleve sokat változtatott a zenei világon. Az új generáció pedig másban érdekelt, mint az előzőek, mivel más információkat kap. Sokszor a sok „félig igazit”, mondhatni kamut is elhiszik a fiatalok és emiatt torzul a látásmódjuk is. Persze, ez nem mindenkire igaz! A másik dolog az, hogy szerintem van, aki kicsit be van szarva attól, hogy elmondja a véleményét és emiatt lagymatag a műfaj feelingje. Az az igazság, hogy sokan félnek a szakmában attól, ha megmondják a frankót, nem kapnak majd életteret. Mi ezt leszarjuk.

Lehet balhé nélkül punknak lenni mostanság?

Divatból biztos. De balhét nemcsak fizikailag vagy bunyókkal lehet okozni. Szerintem sok fiatal van, aki ápolja a szubkultúrát, csak ezt nehéz jól összetartani, mint egységes mozgalmat.

„Zeneileg pedig punkzenét játszani szerintem csak úgy lehet, ha át tudod adni az érzéseidet. A közönség megérzi a kamut és ez hamar lejön, ha csak plasztik vagy.”

„Kis Pánk”-ból hogyan váltál „Borkan”-ná? Mennyire számítanak a külsőségek?

Én 1989 óta vagyok ugyanaz, aki vagyok. Változtam, így-úgy, de igazából mindig azt csináltam, ami tetszett.

„A piercing 1997 nyara óta van, és ha kivenném, a lyukon kifolyna a húsleves is. Haha! Én is – ezzel együtt-, a zenekar is mindig megpróbált független lenni mindenféle divathullámoktól.”

Így a külsőségek csak természetes folyamatot tükröznek.

Három futó projekted van-volt. Hogy állnak a dolgok ezekkel kapcsolatban?

A Sledgeback szünetel egy ideje. A The Scoffs-ból egy időre kiléptem – a sok személyes elfoglaltság miatt. A C.A.F.B. pedig dolgozik a bakeliten, ami igen lassan készül a COVID miatt. Ez nagyon megnehezítette a munkánkat.

C.A.F.B. 30+nagykoncert, bakelit, friss Totalkór EP! Ezekről mit lehet elmondani? Hogyan hozzátok össze a dalokat, szövegeket?

Igen régen dolgozunk már így távmunkában. A dalírás is így megy. A demókat megosztjuk egymás közt, majd mindenki kidolgozza a részét és a dalok felvételre kerülnek. Már volt ennek előzménye itthon is, mivel már 2001 óta így rögzítettünk sok anyagot, amikor még a technika is nagyon gyerekcipőben járt. A Totálkor és az ezt megelőző „Inger” című anyagok hangvitelével és jellegével szeretnénk visszatérni a gyökerekhez. Sok zenekar elveszti a fonalat az évek folyamán. Mi szeretnénk ezt elkerülni.

PunKarácsony óbudai helyszínen! Milyen újra a „régi” miliőbe visszakerülni a Dürer Nagyterem után?

Imádjuk az igazi kis klubos bulikat. Egy hátránya van, nem fog mindenki beférni, aki látni akar minket, mivel nem lesz elég jegy… Ezt sajnálom csak. Ettől függetlenül a kis helyeken jön át a punk igazi feelingje.

Mik a jövőbeli elképzeléseid magaddal, a bandákkal kapcsolatban?

Folytatjuk, amíg lehet, mivel nekünk ez az életünk komoly részévé vált az évtizedek alatt. Tehát amíg lehet, megy a dolog, de ha idén úgy érezzük, újabb hosszú szünetet tartunk, az akár a csapat végleges visszavonulását is jelentheti. Csak addig vagyunk itt, amíg nekünk ez természetesen jön. Erőltetni sosem fogjuk.

Fotók: Dávid Zsolt