Scholler Zsolt multi-instrumentalista, zeneszerző, hangmérnök és zenei producer a Korál és a Sirokkó együttesek basszusgitárosaként vált országosan ismertté. Előzőleg számos egyéb zenekarban is játszott, így például a Fáraó együttesben vagy a Szénich Trióban, a Sirokkót követően pedig Németországban folytatta pályafutását. A beszélgetés záró részében Zsolt németországi élményeiből szemezgettünk, illetve a 2018-ban megrendezett Korál 40 koncerttel kapcsolatos információk kerültek még terítékre.
Az előző részben ott hagytuk abba, hogy a Sirokkó feloszlása után 1985-ben Nyugat-Németországba távoztál…
Az első pár hónapban zeneileg nem történt semmi, mert lakáskereséssel és a hivatalos ügyek intézésével voltam elfoglalva. Csak, hogy a mostani generáció is értse: Magyarország egy kommunista ország volt, Nyugat-Németország pedig kapitalista, oda bejutni csak látogató- vagy turistavízummal lehetett, maximum harminc napig, utána kirúgták az embert. Előbbihez nyilván rokonok kellettek. Az ügyintézés mellett persze szorgalmasan gyakoroltam. Szerencsére akkoriban a magyar zenészeknek nagyon jó híre volt, így az ajtók könnyebben nyíltak.
Ha jól tudom, te nem disszidáltál, hanem az ottani gyökerekre, rokonokra való tekintettel, legálisan távoztál, akkori szóhasználattal úgymond honosítottál. Pontosan miként zajlott az átköltözésed?
Nem, nem legálisan távoztam Magyarországról, akkoriban nem lehetett legálisan honosítani.
Honosítani csak NSZK-ban lehetett, ahhoz viszont ki kellett jutni az országból. Nekem szerencsére volt zenész-útlevelem és NSZK vízumom. Így egy napon a késő esti órákban autóba ültem és elindultam. Még a szüleim sem tudták hova megyek. Mivel a gitárt is vittem, úgy gondolták, hogy valahol koncertezek. Ahogy anyám később elmondta, harminc nap múlva, a rendőrök már reggel verték az ajtót és kerestek. Anyámék akkor már tudták, hogy nem jövök vissza – persze a rendőrök is, mert a telefonunkat lehallgatták. Mindent le akartak foglalni, amiről azt gondolták, hogy az enyém. De a végén üres kézzel távoztak, mert a szüleim aláírták, hogy a lakásban semmi sem az én tulajdonom.
„Attól a naptól kezdve hivatalosan is disszidensnek lettem nyilvánítva és letartóztatási parancsot adtak ki ellenem. Ezért a kommunista rendszer végéig nem jöhettem vissza Magyarországra.”
Nagyon el lehettél keseredve, ha még ezt is bevállaltad. Szegény szüleid, hogy viselték a hatósági cécózást, illetve a hiányod?
Elkeseredésről itt nem volt szó, a továbblépés volt a téma. Természetesen a szüleim nem örültek a távozásomnak – melyik szülő örül annak, ha a gyereke elmegy-, de megértették miről volt szó. A hatósági ügy nem tartott sokáig, mert az elvtársak hamar rájöttek, hogy nem tudnak semmit csinálni, amíg nem jövök vissza.
Odakinn miként folytatódott a pályafutásod?
Az első zenei ügyem körülbelül három hónappal az átköltözésem után történt, egy stúdiófelvételen működtem közre. Egyik ismerősöm szerezte a munkát, gitározni kellett. Mikor a megadott helyszínen megjelentem a Gibson SG-vel és egy Rockman Soloist-tel, igen nagy volt a meglepetésem. Magyarországon csak nagy stúdiókat ismertem: Hungaroton, Filmgyár, Rádió, akkor más nem is volt. Erre ott meg egy kis stúdió, két emberrel és mégis jobban szólt, mint bármi, amit én valaha Magyarországon hallottam. Szóval betértem, elmondták mit akarnak, majd rádugták a Rockmant a keverőre, egyszer lepróbáltuk a nótát és mivel tetszett nekik, fel is vettük. Nagyjából tizenöt perc múlva el is volt intézve minden, a kezembe nyomtak 10 márkát és mehettem haza. Ez volt a tanulópénz, mert, ahogy Fex, egy másik ismerősöm – aki az akkori müncheni zenei világban nagy arc volt- később elmondta, 150 márka lett volna a gázsi egy ilyen felvételért. Attól kezdve csak ő szerezte a munkákat nekem.
A session munkák mellett zenekaroztál is?
Kezdetben, 1985-ben és ‘86-ban sok helyen megfordultam, különböző zenekarokban. De azoknál is, mint session zenész, ami egy nagyon jó iskola volt. Legtöbbször pár napom volt rá, hogy egy adott zenekar komplett repertoárját megtanuljam.
„A legkeményebb egy amcsi country banda volt – akkor még Münchenben volt egy nagy amerikai település-, akiknél öt napot kaptam hatvan nóta megtanulására, olyan zenei stílusban és olyan dalokat, amiket addig egyáltalán nem ismertem.”
Szerencsére a countryban nem kell nagyot alakítani a basszuson. A mai napig megvan az a füzet, amibe leírtam a nótákat.
Közben, a zenekarozás mellett elkezdtem egy saját hangstúdió építését is. Rövid ideig billentyűztem egy ismert müncheni csapatban. Majd basszusoztam egy Németországban dolgozó amerikai country formációban – azoktól a gitárosoktól nagyon sokat tanultam. Közben meg is szerettem a country zenét. Azóta nagyon tudom értékelni a country gitárosokat. Az énekes csajuknak zenét írtam, egy teljes nagylemezt. Amivel aztán minden szó nélkül lelépett Amerikába. Ezek után jött még egy-két rockbanda, ahol gitároztam. A legutolsó egy latin zenekar volt, de nem igazán voltam megelégedve az élő zenéléssel. Abban az időben a német zenekarok nagy része megpróbált valamilyen sikeres bandát leutánozni. Ezért mindig azt mondták, játssz úgy, mint ez vagy az. Ami nekem nem tetszett. Én úgy játszok, ahogy. A saját stílusomban. Ez mindig is így volt, soha nem próbáltam úgy játszani, mint valamelyik ismert zenész.
Szándékosan kerülöd a kinti produkciók, előadók konkrét megnevezését?
Igen, a mai adatvédelmi törvényeknek megfelelően. Mivel ezekkel a személyekkel már nincs kapcsolatom, ezért nem tudom, hogy hozzájárulnának-e a nevük nyilvánosságra hozatalához. A korábban megemlített személyekről tudom, hogy nincs ellene kifogásuk.
Szóval idővel kint is eleged lett az élő zenéléséből…
Az egyetlen, ami pozitív volt benne, a profizmus. Nekem, mint egykori Korál- és Sirokkó zenekari tagnak, konkrét elképzelésem volt arról, hogy hogyan működik a profi zenei világ. Az akkori Németországban csak egyetlen dolga volt a zenésznek: zenélni. Annak ellenére, hogy én csak session muzsikusként dolgoztam a bandákkal, mindig megkérdezte a management, hogy mit szeretnék inni, enni… Illetve, hogy milyen hangszereket szeretnék a színpadon, milyen erősítőt és hangfalat kérek, melyik hány wattos legyen… Az öltözőben mindig ott állt a terülj-terülj asztalka, tiszta terítővel és mindennel, amit az ember felsorolt. A színpadon pedig a kívánt felszerelés, mellette tiszta törölközők és innivaló. Semmit sem spóroltak le vagy ki. A zenészek technikailag ugyan jók voltak, de sajnos a feeling nagyon hiányzott, ezért úgy döntöttem, hogy részemről a jövőben csak zeneszerzés és stúdiózás lesz. Az egyik nagy élményem, mint színpadi zenész, egy koncert az akkori legendás Müncheni Alabama Halle-ban. Ez volt a zárókoncert ott, ahol többek között John McLaughlin, a Level 42 és Gary Moore előtt játszhattam – pár nap múlva sajnos lebontották az épületet.
Ezt a döntés mikor hoztad meg és miként sikerült megvalósítani?
1986-ban, egy német-amerikai énekesnőn keresztül – akinek szintén zenét írtam az LP-jéhez-, megtudtam, hogy egy müncheni stúdió olyan zenészt keres, aki több hangszeren játszik, amellett zeneszerzéssel foglalkozik és a stúdiótechnikában is kiismeri magát. Felhívtam a tulajt, elmentem egy próbafelvételre. Nagyon meg volt elégedve velem, majd rákérdezett, hogy: tudnék-e három nótát „német sláger” stílusban írni? Persze igent mondtam. Megkérdeztem mikorra kell. Egy hetet adott rá. Hazamentem, azonnal elkezdtem dolgozni és másnap estére megvoltak a nóták, felvéve, lekeverve.
Nem pazaroltad az időt. Mit szólt a megrendelő, mikor másnap megkapta a kívánt hanganyagokat?
Nagyon meglepődött, azt hitte, hogy csak egy demó, egy zongorával feljátszott téma. Aztán elkezdett forogni a szalag és kiderült, hogy teljesen kész van az általa igényelt anyag. Akkor már volt egy kis stúdióm, manapság homestudio-nak neveznék. A különbség csak az, hogy akkor még nem volt computer, hanem többsávos szalagos magnó és igazi analóg keverőpult. Szóval másnap átvittem a felvételeket hozzá. Meghallgatta, nagyon tetszett neki, a következő napon rá lett énekelve és néhány hét múlva rajta volt az általa készített nagylemezen. Attól kezdve 2002-ig, mint szabadfoglalkozású zenész és zeneszerző dolgoztam vele számtalan LP-n és SP-n. Elsősorban a BMG és Ariola hanglemezcégeknek és különböző reklámcégeknek. Végül társak lettünk, sajnos pár évvel ezelőtt meghalt. A három nóta azóta is kapható, és a jogdíj kimutatás szerint még mindig veszik.
Miért nem lehetett ezekről a munkáidról itthon hallani, a szélesebb nyilvánosságban?
Mivel én rocker vagyok, ezért az általam írt más stílusú zenék különböző művészneveken jelentek meg. Írtam zenét, mint ghostwriter is, ami azt jelenti, hogy az ember lemond a teljes szerzői jogról és egyszer és mindenkorra eladja valakinek a nótát, aki azt a saját nevén jelenti le, jelenteti meg és kaszálja utána a jogdíjat és mindent, amit a zene hoz.
Egy időben belekóstoltál a film világába is, illetve a stúdiózás mellett aktívan tanítasz is…
A kilencvenes évek végén egy véletlen réven bekerültem a digitális filmvágás világába, akkoriban ez még új ügy volt, ezért nagy kereslet volt olyan emberekre, akik ehhez értettek. Nagyjából négy éven át csináltam ezt a stúdiózás mellett. Naponta három-négy különböző helyen dolgoztam, ami összességében napi tizennégy-tizenhat órás elfoglaltságot jelentett. De amikor észrevettem, hogy ez a tevékenységem a zene rovására megy, véglegesen abbahagytam. Azóta megint csak a zene van.
„2009-ben Marshall Guitarmaster lettem, amihez az akkor megjelent Marshall JMC 2000 élő bemutatása tartozott tevékenységként. Mellékesen tanítok is, gitárt, basszusgitárt, zongorát.”
A tanítás nem volt tervbe, de amikor egyszer a fiam óvodájában a gyerekekkel közösen felléptem, a gyerekek éneklését és furulyázását kísértem gitáron, a szülőknek annyira tetszett, hogy utána hetekig rágták a fülemet, hogy tanítsak. A gyerekeim kívánságára pár éve néha-néha megint színpadra lépek.
Mi kell tudni a zenekarodról? Mikor alakultatok, kik a tagok, milyen műsort hallhat tőletek a nagyérdemű?
Solt Blues Band néven alkotok. Az egyetlen örökös tag én vagyok, a felvételeken a stúdióban a gitárt, a basszust és a billentyűs részeket is magam játszom fel. Egy-két felvételen pedig a dobot Galántai Zsolt vagy Pados István üti. Különben pedig vendégzenészekkel dolgozok, ki hogy ér rá. Számomra ez az ügy örömzenészkedés. Itt nincs semmi stílushoz kötve. A zenét én írom, így azt játszok, amihez éppen kedvem van.
2015 nyarán ismét összejött a Sirokkó némi jammelés és próba erejéig. Októberben azonban már csak Lugosi Laci nélkül tudtatok színpadra lépni. Hármasban, Varga Mikivel és Galántai Zsolttal, Lugosi László Lugó emlékére…
„Igen, mivel Lugóval kintről is végig aktív kapcsolatban voltam, tulajdonképpen én voltam az első, aki megtudta, hogy beteg. Még amikor az első tünetek felmerültek, felhívott és elmondta milyen egészségügyi problémája van és, hogy erről még a családja nem tud.”
Attól kezdve rendszeresen beszámolt az állapotáról. Így aztán 2015 nyarán úgy döntöttem, hogy összehívom a Sirokkó tagjait egy találkozóra, melyen Varga Miki, Lugosi Laci, Soldos Laci, Galatai Zsolt, Leó, Hajnal Gabi, Csiga Sándor és én voltunk jelen. Egy kis nosztalgiázás után Lugó és én előkaptuk a magunkkal hozott gitárokat és elkezdtünk jamelni – Galántai Zsolttal a dobnál.
Egyébként, 1992-ben, amikor hosszú évek után visszamerészkedtem Magyarországra, szintén a próbateremben töltöttünk egy napot, ugyanebben a felállásban.
Visszatérve 2015-re, a találkozó után Lugó, Csiga és én még a Corvin téren beültünk egy presszóba és tervezgettük, hogy ismét együtt fogunk zenélni. Majd, ahogy javul Laci állapota, nekiállunk egy CD készítésének is. Sajnos a sors másképp akarta. Lugó távozása nagyon megrázott.
Később Lugó emlékére, fiával, Lugosi Danival felvettük “Az Atomhajó” című Sirokkó nótát. Dani éneklésével egy új verzió készült, amit 2016-ban ki is adtuk.
Mikor és hogyan tudtad meg, hogy 2018-ban lesz még egy utolsó Korál nagykoncert?
Pados István hívott fel ez ügyben, de először nem voltam oda a dologért, ugyanis az 1997-es Korál koncertre Fecó meghívott, de összevesztünk a próbák miatt. Fecó szerint nem kellett volna próbálni, ezért úgy döntöttem, hogy nem lépek fel a koncerten. 2018-ban azonban Pisti meg tudott győzni, hogy ezúttal másképp lesz.
Milyen volt az együttműködés a régebbi és az újabb Korál tagok között, készülve a jubileumi nagykoncertre?
Minden rendben volt, nem volt semmi probléma a próbákon. De amíg odáig eljutottunk, zötyögött egy kicsit a szekér.
Mit értesz zötyögés alatt?
Először négy számról volt szó. Megkaptuk a listát, amiben “A kőfalak leomlanak” is benne volt. Minden Korál rajongó tudja, hogy a mi korszakunkban abban volt gitár-, orgona-, basszus- és dobszóló is. Budapestre érkezésünk előtt néhány nappal kaptunk egy új listát, amiben már csak két nóta volt, a “Kőfalak” nélkül. Felhívtam Dorozsmai Pétert, aki azt mondta, a menedzser nem enged nekünk több nótát játszani. Erre én beszóltam, hogy adja meg az állítólagos menedzser nevét és telefonszámát, hogy letisztázzam a dolgokat. Péter válasza az volt, hogy a menedzser nem akar velünk beszélni és azt sem akarja, hogy tudjuk ki ő…
Megérkeztünk Budapestre, de mielőtt még Fecóval próbálhattunk, le lettünk tesztelve, hogy egyáltalán tudunk-e még játszani…
„A Korál próba előtti estén Fischer Laci levitt minket egy próbaterembe, ahol ő, Nagy “Liszt” Zsolt, Csákvári László, Pisti és én lejátszottuk azt a két Korál nótát, ami a négyből maradt. Miután Laci megállapította, hogy tudunk játszani, összepakolt és azt mondta, hogy akkor holnap a Korállal próbálunk és ő megy haza.”
Mire a többiek is elkezdtek pakolni. Mi viszont Pistivel beszóltunk, hogy ha lehet, akkor még maradunk és jamelünk egyet. Laci kiment, mi meg elkezdtünk Pistivel zenélni. Erre Liszi megkérdezte, hogy beszállhat-e? Természetesen beszállhatott, így hármasban nyomtuk tovább. Pár perc múlva Fischer Laci állt az ajtóban. Visszajött, mert látni akarta, hogy tényleg mi játszunk. Akkor nagyon megmutattuk, hogy profik vagyunk és nem csak valakik, akik szívesen lennének zenészek!
Miben látod a 1978-as felállás részvételének jelentőségét a 2018-as Aréna koncerten?
Abban, hogy azok, akik az eredeti ‘78-as rockzenekar Korált ismerték, újra láthatták és hallhatták. Akik pedig nem, végre megismerhették, hogy milyen lehetett annakidején az eredeti zenekar a színpadon.
Milyen emlékeket őrzöl a nagykoncertről, illetve az azt megelőző próbafolyamatról és főpróbáról?
Az első, amit a próbaterembe lépve csináltam, hogy bocsánatot kértem Fecótól az elmúlt évek vitái miatt. Onnantól kezdve közöttünk minden oké volt. Számomra első hangtól kezdve minden olyan volt, mint negyven évvel ezelőtt. A zártkörű főpróbán és az éles nagykoncerten is. Fecó, Laci, Pisti és én, mintha időben visszaugrottunk volna. Sokat nem próbáltunk, mert minden sínen volt. Fecó elmondta, milyen változások vannak a nótákban, lepróbáltuk és kész. A háromnapi próbaidőből a legtöbb időt a tévéadók várószobájában töltöttük Fecóval. Sajnos most már a két koncert csak emlék, egy szép, örökre szóló emlék.
„Számomra a Korál zenekar 1983-ban megszűnt, majd 2018-ban újra életre kelt, de sajnos 2020-tól ismét csak emlék marad, végérvényesen.”
A másik számomra szép mozzanat, hogy végre a családom élőben is láthatott engem a Korállal. Ők az én magyarországi zenei pályafutásomat csak a YouTube-ról ismerik, így számukra egy különlegesen nagy élmény volt engem az eredeti Korállal a színpadon látni. Mintha Fecó érezte volna, hogy vége lesz az utolsó dalnak is…
Beszéltetek, találkoztatok utána még Fecóval?
Igen, még a koncert után mondta, hogy menjek fel hozzá másnap, amit én meg is tettem.
Nosztalgiáztunk, a régi időkről, a Korál kezdeti éveiről. Bevallotta, hogy neki a 1978-as Korál volt zeneileg a legjobb zenekara. Zenét hallgattunk, elmesélte mi mindet történt vele az elmúlt évtizedekben. Minden olyan volt, mint 1977 őszén, mielőtt a Korál megalakult, mintha nem telt volna el negyven év. Nálam volt egy akusztikus gitár, azon játszogattam, végül lementünk oda, ahol a billentyűit tárolta és ment a zene tovább. Egy nagyon hosszú délutánt töltöttem nála.
Kérte, hogy másnap megint menjek fel hozzá, de sajnos az már nem jött össze, mert nekem vissza kellett térnem Németországba. Így abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot, és ha megint Budapestre megyek, ismét találkozunk. Majd felajánlotta, hogy ha nincs hol aludnom, neki van Pesten egy kis lakása, ott megszállhatok.
„A kapcsolat tényleg megmaradt, hetente többször beszéltünk egymással. 2019-ben a siófoki Balázs Fecó koncerten két nótában felléptem vele, az volt az utolsó személyes találkozásunk.”
Azóta is élénken emlékszem arra a siófoki estére, hatalmas buli volt. Egy új műsor, nagylétszámú kísérőzenekarral, a szólólemezei anyagára építve, melynek két csúcspontja volt: a Nice-verziós “America” feldolgozás, illetve az akusztikus gitáros színpadra lépésed.
Azután jött a Covid-19 időszak, onnantól fogva csak telefonon keresztül beszéltünk. Amikor 2020 novemberében Fecó már egy hete nem hívott fel és nem is válaszolt a hívásaimra, mondtam a feleségemnek, itt valami nem stimmel. Felhívtam Fecó feleségét. Úgy tudtam meg, hogy azon az estén elment. Túl korán, nagyon sajnálom. Kár, hogy a Korál tagjai nem vették a fáradságot, hogy engem értesítsenek erről, miként arról sem, hogy mikor lesz a temetése. Ezt nagyon sajnálom, mindenképpen ott szerettem volna lenni a végső búcsúztatáson.
Akkoriban a vírusveszély miatt minden temetésre központilag elrendelt létszámkorlátozás vonatkozott. Az pedig nyilván a család döntése volt, kik férnek bele a nagyon szűk keretbe. Te miként vészelted át a pandémiát és a karantén időszakokat?
Sajnos ennek Németországban még nincs vége. Ez senkinek nem volt egyszerű, de a művészvilágot különösen sújtotta. Itt a szabadfoglalkozású klasszikus és modern zenészek fele tönkrement anyagilag és végérvényesen feladta. Nekem pont 2019 karácsonya előtt jött egy ajánlat, hogy egy rockbanda turnéjára beugorhatok, aztán bejött a lezárás, ezáltal az ügy végérvényesen elintéződött. Mivel a stúdión kívül egy zenei kiadó cégem is van és korlátozott körülmények között továbbra is szabadott tanítani, anyagilag valamennyire működött a dolog. Ezen kívül a zeneszerzést kevésbé befolyásolja a Covid-19, így az is ment tovább. A terveim egy részét persze a pandémia miatt el kellett felejtenem, vagy határozatlan időre eltolni.
Milyen tervekkel nézel a következő időszak elé? Dolgozol jelenleg valamin? Ha igen, mennyire publikus?
Igen, én mindig dolgozok valamin, munkaalkoholista vagyok. Minden nap gyakorlok, tanulok új zenei dolgokat, stílusokat. A zeneszerzés mindig megy, ha kell, ha nem. Mindezeken túl továbbra is tanítok, amit annak idején, már a Korál és Sirokkó mellett is csináltam. 2019-ben terveztem egy magyar nyelvű CD-t, magyar zenészekkel és szövegírókkal. A pandémia és utazási korlátozások miatt sajnos eddig ez nem jött össze. Az anyag készítése már folyamatban van, az én zenéim mellett a közreműködő muzsikusok nótái is színesítik a felvételeket. Remélem, idén végre összejön! Köszönöm az interjút!
Fotók: Scholler Zsolt archívuma, Jozé, Török János Cyr, TTT Nemzeti Rockarchívum
