2019. novemberében – sokunk meglepetése – Barbaro LP jelent meg a lemezboltokban, amely a Lágymányosi Közösségi Házban, 1992-ben rögzített felvételeket tartalmaz. A vinyl az Ilju haramia címet kapta.

A különleges esemény alkalmából a zenekar legendás gitárosával, Cziránku Sándorral beszélgettünk (az aktuális helyzethez alkalmazkodva telefonon), aki a folkrock korszakából való emlékeit idézte fel, elsősorban, de persze nem csak azokról esett szó.

– Mennyit gyakorolsz mostanság a gitárjaidon?
– Már csak a magam szórakoztatására zenélek, naponta egy-két órát. Van, amikor hajnalban kelek. Ilyenkor csend van, nem zavar senki. Nem is gyakorlás ez már, hanem új világokat keresek magamnak rögtönözve, magyar zenei kötődéssel. Szép eredményekre jutottam vele. A gyerekdalokra (mint pl. az Egy boszorka van) szimfonikus hatású hangsorokat teremtek, a gondolataimat összegezve. Annyi a célom vele, hogy Máté fiamnak átadjam az összeszedett struktúrát, az összegyűjtött tapasztalatokat. Fantasztikus a keze a gitárhoz és érdekli is a dolog. Bevallva, hogy a Barbaróban is mindig így születtek a kreációim, hogy egy-egy téma véletlenül a kezembe akadt, és azokat gondoltam tovább vagy gondoltuk tovább együtt. Kész darabokat vittem a próbákra, de sokszor sírva mentem haza, mert ízekre szedték azokat. Végül összeraktuk úgy, ahogyan eredetileg elgondoltam

– Az 1978-ban megvásárolt, védjegyednek számító kétnyakú gitáron a a játékod mennyiben tér el mondjuk, John McLaughlinétól és másokétól, akik hasonló hangszert használnak?
– Mindenkiétől eltér, de azt a technikát már nem folytatom, mert amit abból ki lehetett hozni, már megtettem. Már másként közelítek a zenéhez: kettős és hármas hangzatok útján, hiszen az igazi zene, Liszt Ferencig visszavezetve motívumokból áll, amit a harmóniák igazgatnak. Ez magyar gondolat, ami hallatlan nyitottságot hoz bármilyen, akár valaki által bemondott témára. Az akkori muzsikusok is tudták, hogy a zene a lélek gyógyítója, megmentője.
– Mi volt az első, meghatározónak számító élményed, immár folkrock muzsikusként?
– A Gépfolkórral Hollandiában egy ígéretes turnénk futott, ahol komoly dolgok voltak kilátásban. Közvetítette a koncertünket a helyi rádió. Rengeteg kint élő magyar hallotta, és amikor jöttünk hazafelé, integettek nekünk magyar zászlókkal. Szép élmény volt, mégis: a két sztár a bandában, Szabó Andris, akinek a munkásságán alapult a Gépfolklór működése, és Jorgosz, aki a szuggesztív egyéniségével elvarázsolta a hallgatóságot, egymásnak ugrottak. Hiába könyörögtünk, Donászy Tibi, Szemes Laci meg én, hogy hagyják abba, hiszen ez volt az egyetlen lehetőségünk arra, hogy jussunk valamire. Egyébként a Syrius mellett a miénk volt az egyik világszínvonalú hazai törekvés. Amikor Wilpert Imre a Hanglemezgyártónál megtudta, hogy a két kakas összeveszett, azt mondta, hogy ötven évig a közelembe se gyertek. Készítettünk addig egy próbafelvételt, ami olyan jól sikerült, hogy mégis kiadták – kazettán. A zenekar viszont megszűnt, holott magas szintre juthattunk volna. Ott álltunk letargiában.
Én megalakítottam a Ködkondát, ahol népi hangszerek nélkül játszottunk folkrockot. Ács Enikő énekelt, Vilmányi Gabi gitározott, Laczó Zoli volt a basszer, Ürmös Dani billentyűzött, Csík Pisti dobolt. Enikő a debreceni Panta Rhei tagja volt és a KFT.vel is énekelt.
A Gépfolklórra való tekintettel meghívást kaptunk a Kaláka Fesztiválra a Ködkondával. A hangpróbán az egyik Gryllus beszólt: „Mi ez? P. Mobil?” Erre Laczó Zoli, a pici ember előlépett a hatalmas basszusgitárjával, és azt mondta: „Igen, ez P. Mobil”! Gryllusék tépték a szakállukat. Mi pedig akkora bulit csaptunk, hogy tíz évig, amíg visszajártam a Kaláka Fesztiválra, mindig elmondták, akik akkor hallották, hogy elképesztő volt! Néha a mai napig előjön.
Mártha Pistától nyertünk egy pályázati különdíjat, 15 ezer forintot, ami akkor őrületes pénz volt. Egy próbafelvételt szerettünk volna készíteni belőle. A levonások után nyolcezer maradt volna. Azt mondta Szigeti Feri, hogy ebből a pénzből csak két számot tud felvenni. Ott omlottam össze, és feloszlattam a Ködkondát. Két hónapig tartó ideg-összeroppanást kaptam. Csak gyöngyöket voltam képes fűzni addig. Ez még a Profán előtt volt, a nyolcvanas évek közepén.
A Profán története azzal kezdődött, hogy megkeresett Huszti Zoli, aki Ködkonda-tag is volt egy ideig, de valamiért külön váltak az útjaink. Azt a hírt hozta, hogy a Pátria Nyomdában, ahol dolgozott, behívta a főnöke, hogy a reprezentációs keretben megmaradt százötvenezer forint, és Zoli erre kitalálta, hogy a zenekarával felvesz egy lemezre való anyagot Pro Pátria címmel. Ez a hazára és a nyomdára egyaránt utalt. Dorozsmai Petihez fordultunk, akinek akkor indult be a stúdiója Csillaghegyen, ahol aztán beüzemelési üzemmódban vettük fel a lemezt, Huszti bandájával. Engem vendégnek hívott el, és mivel épp zenekar nélkül voltam, elvállaltam. De, abból a társaságból ketten nem ismerték a páratlan ritmusokat igazából, a billentyűs meg annyira utálta ezt az egészet, hogy a felvételek közepén felállt és elment. Én játszottam fel billentyűkön, muszájból a számok további egyharmadát.
Ez az időszakom egyébként olyan volt, hogy hajnalban újságot hordtam ki, délután pedig stúdióztunk. Fiatalok voltunk, bírtuk, az életem egyik legemlékezetesebb időszaka volt.
1987-ben megjelent a lemez a Profánnal. Huszti hozott is vagy száz darabot azzal, hogy az az én részem, adjam el. Én persze elosztogattam a haveroknak az egészet. Érdekes, hogy később Prágában viszontláttam börzén, a Kárpát Mőbius CD-vel együtt. Úgy tudom, Londonban is komoly árfolyama volt ritkaságként, gyűjtők részére, tehát ennek is van nyoma a világban.
Így aztán – a saját szemszögünkből nézve – a zene folyamatában meg is történtek azok a dolgok, amelyek az én lelki beállítottságomból adódóan megtörténhettek. Ezért semmiféle keserűség vagy ahhoz hasonló érzés nincsen, nem maradt bennem.
– Milyen reményekkel indult útjára a Barbaro, és azok hogyan váltak valóra?
– A Barbaro 1987-ben vett startot. Az első öt évünket jellemzően a Lágymányosi Közösségi Házban töltöttük, ott próbáltunk. A csapatot Jorgosz fogta össze. Herpait beoltotta, miután a V Moto-Rock kifulladt, ő pedig kiakadt akkorra. Összejöttünk, de nem voltak nagy terveink. Előszedtük a Gépfolklórból amit szerettünk volna. A próbahely fejében ingyen koncerteket adtunk, az első négy évben öt és húsz fő közötti létszámú közönségnek. Mi azonban fanatikusak voltunk, annyira szerettük ezt csinálni, vagy nem akartuk észre venni, hogy nem ez a jövő útja. Jött a lepusztult rock korszaka, a nyolcvanas évek végén. Valahol mi is olyanok voltunk: lázadók, mint a többiek. Aztán valahogyan ránk találtak a fesztiválszervezők, és beindult a Barbaro annyira, hogy nem volt fesztivál nélkülünk. Az volt a baj, hogy akkorra már mindenre immunisak voltunk. Úgy dolgoztunk, mintha katonai bevetésen lettünk volna. Kipakol, behangol, lejátssza a bulit, bepakol, felveszi a gázsit és tűz haza. Ez így ment sok éven keresztül.
– Az első lemezetek megjelenését hol kell elhelyezni ebben a történetben?
– A Barbaro három lemezig jutott. (A harmadik után Both Miki elköszönt a bandától.) Az első elkészítésének idején (megjelent 1990-ben) nagyon ment a koncertezés, nagyon nagy sikereink voltak. A felvételeket nagyon alapos munkával készítettük el. Nem sokkal később pedig már azzal szembesültünk, hogy a diszkónak nevezett pusztítás fölénk kerekedett.
– Az olaszországi sikereitekről talán kevesen tudnak itthon.
– Ez az első lemez megjelenése után kezdődött. Bevettük a bandába a Zsarátnok fúvósát, Nikola Parovot azzal a szándékkal, hogy egy kicsit lágyítsuk és a dallamosság felé vigyük el a muzsikát. Neki voltak kapcsolatai Olaszországban. Javasolta, hogy menjünk ki, bár a gázsi nem valami nagy, de hátha megragadunk valahogyan. Hát, az olaszok fetrengtek tőlünk! Utánunk motoroztak, megfordított olasz zászlóval. Teljesen le voltunk imádva Olaszországban, az északi területeken! Hatszor voltunk kint, és minden alkalommal remek volt a hangulat. Kint maradni azonban nem tudtunk, holott az egyik szervező vagy negyven előadást lekötött volna, de akkor már családunk volt és tudtuk, hogy ez nem fog működni.
– A második lemezetek bizonyára nagyobbat ütött volna, ha kiadót tudtatok volna keresni neki, vagy aktívabb terjesztőre bízni a forgalmazását. Tény, hogy abban az időben változtak épp az efféle struktúrák, így semmi nem volt egyszerű.
– Akkorra sajnos, visszaszorultunk. Olyan helyeink voltak szinte csak, mint a Tilos az Á és a Fekete Lyuk. Más lehetőség nemigen kínálkozott számunkra. Volt ugyanis egy kiváltságos szervezői kör, akik felosztottak maguk között mindent, még a falu napokat is. Ebben az időben szinte mindenki kipusztult. Az efféle erőpróba mindenkit keményen érintett, anyagilag is. Herpai Sanyi a szitázó műhelyében adott nekem munkát, egy másik cimbora nyomdába hívott el dolgozni, de fröccsöntőként is tevékenykedtem. Próbáltam életben maradni.
– Évekkel később mégis összeállt a Barbaro, de szinte csak a harmadik lemez elkészítésére.
– Végül is mi sosem adtuk fel, csak kivártunk. Az egyik nyáron felhívott Herpai Sanyi, hogy van egy fantasztikus fiatal gitáros, Both Miki. Megnéztük, és három évig próbáltunk vele. Új színt és új zenei megközelítéseket hozott a zenekarba, ami mindannyiunk üdvére vált. Hálás vagyok neki ezért. Megszületett a Barbaro III., ami a világ talán legnegatívabb lemeze. Ennél elkeseredettebb, könyörtelenebb kevés született. Nem is tudtunk sikereket elérni vele.
– Megjelent tavaly egy „posztumusz” Barbaro LP is.
– Ezt a második lemez időszakában, 1992-ben vettük fel, amikor már csak húsz-harmincan jártak a koncertjeinkre, ezért mi sem vettük igazán komolyan magunkat. Ha a Duett című számot, ami a lemez végére került, kicsit lassabban játszottam volna, többre megyek, de akkorra már elfogyott az inspiráció. Úgy voltam vele: essünk túl rajta!
– Hogyan értékeled a lemez megjelenését önmagában? Elégtétel, büszkeség az, amit érzel, a zenekar működését tekintve?
– A jó érzés megvan, és az, hogy amikor fiatalok voltunk, voltunk annyira tökösek, hogy végig csináljuk. Mindenki a szívét, lelkét beleadta, még ha ez veszekedésekkel is járt néha. Büszke vagyok arra, hogy mégis csak működött együtt a tűz és a víz, a temperamentumok különbözősége. Néha borzalmasan nehéz volt, de megcsináltuk. A klasszikussal szólva: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!
– Keresnek-e még zenekarok? Van olyan banda, ahová szívesen beszállnál?
– Furcsa a kérdés, mert most áll le a világ gazdasága. A Kárpát Mőbiusnak viszont lehet folytatása.
Azért a Kárpát Mőbius maradt meg nekem, mert miután a Barbaro működésképtelen volt (hol volt, hol nem volt, úgy 1998. környékén), a kimaradt témákat sajnáltam volna a feledés homályába veszni. Ez időben egyébként épp a Csepeli Eötvös Általános iskolában voltam gondok. A Profán együttes ex-dobosa, Szopkó Ernő felhívott, hogy van két hét szabad ideje az érdi stúdiójában, unatkozik. Ha van valamink, akkor felvenné. A munka közben jelent meg a stúdióban Rupaszov Tamás (Trottel zenekar, Trottel Records) és fölajánlotta, hogy kiadja az anyagot. Említette, hogy valószínűleg ráfizet, de annyira tetszik neki. Így született meg a Kárpát Mőbius Kuruczlemez című alkotása. Azt azért szögezzük le, hogy ez a lemezanyag demo formátum, tehát némelyik szám csak a témát tartalmazza zörejek, zajok kíséretében, némelyik pedig teljes kompozíció (pl. a Román Cimbalom). A háttérben Zsoldos Irén barátunk tevékenykedett mint szervező, a borítót pedig Anna lányom tervezte, rajzolta. A Csík Pistivel (ex-Kashmir) borzasztó rugalmasak voltunk. Lényegesen egyszerűbb volt két embert színpadra állítani, ezért is tudott működni ez a formáció. Szívesen bekapcsolódtak vendégzenészek ebbe a jam session-be, hiszen a stílus kötetlensége vonzotta őket: Dresch Mihály, Lörinszky Attila, Tolcsvay Béla, Török Ádám, a Borlai Gergő – Dörnyei Gábor dobpárbaj, Herpai Sanyi… A Picasso klub volt a törzshelyünk egy darabig. Ez volt a Möbius fénykora. 2005-től az Almássy téri művház volt a helyszín. Sajnos, amióta gondnok vagyok a társasházban (lassan 20 éve), kevésbé van lehetőségem kreatív alkotói tevékenységre.
Szerencsére Csik Pistivel nincs szükségünk gyakorlásra. Olyan lelki kapcsolat fűz minket össze a Ködkonda óta, hogy ezt nem lehet megmagyarázni, leülünk és zenélünk, hiszen zseniális érzékenységű muzsikus. Hogy lehetnek-e ebből még koncertek? Egy előre mutató gondolattal lehetnének, mégpedig: a Kárpát medencei zenei források motivikus gondolkodási módja lehetővé teszi, hogy akár Liszt Ferencig, Bartókig, a bartóki jazzig eljutva, megdolgozva, bárki számára elérhetővé tegyük, akár oktató jelleggel, az „Open-D” hangolás mint eszköz segítségével,  szellemi magaslatokba emelkedve. Ez a koncert megnyilvánulás minimum kvartett formációban történne. Egyéb zenekaros buliba azonban már nem vágok bele.
Ha leteszem a gondnokságot, a lemezt is megcsinálhatjuk. Magasra raktuk a mércét, de menni fog. Miért? Mert túléltük a XX. századot. Saját forrásból azonban nem tudjuk finanszírozni a projektet. A Nemzeti Kulturális Alap által biztosított kerettel viszont megoldható lenne interaktív módon is.
Mit mondhatnék még? Az összes álmodozó, hasonszőrű produkciónak determinált a sorsa. Nem a mi kiváltságunk volt ez a via dolorosa: mindenki így, vagy még nehezebb körülmények között működött.