2022. február 9-én eltávozott a XX. század egyik legfontosabb zeneszerzője, Ian McDonald. A King Crimson és a Foreigner alapító tagja producerként és session-zenészként is komoly hatást gyakorolt a modern rockzenére, hiszen számos fontos kiadvány elkészítésében működött közre, illetve hanghordozók százain hallhatjuk munkáit és szerzeményeit.
Ian munkásságát méltató sorozatunk második részében a McDonald and Giles duóé, valamint a Fruupp együttesé a főszerep, de felbukkan még Herbie Mann, a T. Rex és persze a King Crimson is.
A bemutatkozó LP megjelenését és az 1969-es turnét követően a King Crimson addigi formációja megszűnt. A csapat két korábbi tagja, Ian McDonald és Michael Giles 1970-ben duót alapítottak, majd még abban az évben elkészítették első és egyetlen nagylemezüket „McDonald and Giles” címmel.
Az album fő zeneszerzője ezúttal is Ian, aki ott folytatta, ahol az „In the Court of the Crimson King” LP-vel abbahagyta. A „McDonald and Giles” lemezt összehasonlítva a Frippék szintén ’70-ben született két következő albumával, szembetűnő, hogy a szakítást követően mindketten teljesen más irányba indultak tovább. Robert egy még sötétebb, morózusabb, disszonánsabb, kísérletezőbb utat választott magának. Míg Ian mindent megtartott a Giles, Giles & Fripp és King Crimson addigi koncepciójából, kivéve a belső démonokkal viaskodó sötét hangulatot. Helyette minden korábbinál több dallamot és játékosságot csempészett a továbbra is ötletesen felépített, néhol kifejezetten agyasnak számító progresszív pop kompozícióiba.
A lemezkészítéshez a duóhoz csatlakozott Peter Giles, a GG&F egykori basszusgitárosa; Steve Winwood, a Blind Faith és a Traffic billentyűse és Michael Blakesley harsonás, a Giles fivérek egykori zenésztársa. A társzerzők között pedig ismét megtalálhatjuk Peter Sinfield szövegírót. A dal tehát alapvetően ugyanaz maradt.
Egyes visszaemlékezések szerint a húsz perces „Birdman” szvitet Ian és Peter Sinfield eredetileg a második King Crimson nagylemezre írta. Amit alátámaszthat az a tény, hogy egyes részeit 1969-ben élőben is előadta a Crimson, a „Trees” dalciklus részeként. Ráadásul a második King Crimson album, az „In the Wake of Poseidon” dalainak harmadában McDonald hivatalosan is társszerző; miközben vélhetően nem járunk messze az igazságtól, ha a „Pictures of a City” és a „Cadence and Cascade” esetében is őt halljuk ki a kompozíciók ihletőinek legalább egyikeként.
Bár a „McDonald and Giles” album nem aratott különösebb kereskedelmi sikert, a szakma világszerte felfigyelt Ian tehetségére és istenadta arányérzékére. Ugyanis a néhai Ian McDonald egyik fő erőssége valóban az arányosság és az azzal kéz a kézben járó mértéktartás volt. Bámulatos érzékkel szerkesztett egymás mellé könnyen hallgatható harmonikus melódiákat és emberpróbáló, disszonáns vadulásokat. Miként a fülbemászó dallamok felismerésében, a dalszerkezetek dinamikus és melankolikus részeinek adagolásának és ellenpontozásának is nagymestere volt. Kompozícióiban általában ugyanolyan jelentős szerepet kapnak a halk részek és maga a csend, mint az alaposan kidolgozott és mívesen hangszerelt, dögös-zajos zenekari részek, illetve az énektémák és vokálok.
Ezért a duó feloszlása után Ian sorra kapta a felkéréseket: mind producerként, mind hangszerelőként, mind külsős, nem hivatalos hangmérnökként, mind pedig vendégzenészként. Gyakorlatilag élete végéig rendszeresen alkalmazták őt ilyen-olyan posztokon a pályatársak. Előbb a kortársak, majd idővel a következő nemzedékek jeles előadóművészei is igénybe vették szolgálatait. Mindezt ráadásul úgy, hogy a lemezborítókon jelzett krediteknél általában jóval többet tett hozzá az adott produkcióhoz, mint ami végül hivatalosan feltüntetésre került. De részben szerénysége folytán, részben az adott formáció frontemberének, frontembereinek imázsát megőrzendő, háttérben maradt. Sokszor csak a beavatottak szűk köre tudta, hogy mekkorát dobott a produkción Ian füle, felkészültsége és végtelennek tűnő kreativitása.
A Giles-szal közös duót követően szinte egyből, már 1971-ben sikerült egy újabb nagy durranást összehoznia. A T. Rex együttes „Electric Warrior” című albumán működött közre, mely úttörő munka máig a glam rock stílus egyik legfontosabb mérföldkövének számít. Ian McDonald hivatalosan csak szaxofonozott, de ha a híres-neves LP-t összehasonlítjuk az előzményekkel, akkor vélhetően Marc Bolan-ék esetében sem fukarkodott a hasznos és jó tanácsaival. A hetek alatt világsláger státuszba került „Bang a Gong (Get It On)” című kiemelt kislemeznótán pedig nem más, mint Rick Wakeman volt Ian McDonald mellett a T. Rex fiúk másik zenésztársa, zongorán és Hammond orgonán.
1973-ban Ian részt vett Herbie Mann „London Underground” című albumának elkészítésében. A „The Grand Wazoo” albumot felütő Aynsley Dunbar dobossal, Mick Taylor gitárossal és más kiválóságokkal közösen a Rolling Stones „Bitch” című klasszikusát értelmezték újra. McDonald ezúttal fuvolán remekelt. Megint egy olyan felvétel, amiért önmagában is gyakran meg kéne emlékezni McDonald zsenialitásáról.
Ian sok-sok csodás munkája közül azonban számomra egy hazánkban sajnos kevésbé ismert prog rock együttes, az észak-ír Fruupp negyedik nagylemeze jelenti a csúcspontot. No, nem azért, mintha az 1975-ben született „Modern Masquerades” LP volna az egyetlen kiemelkedő eredménye McDonald produceri és vendégművész szerepléseinek. Épp ellenkezőleg! A rengeteg fantasztikus zenealbum közül a Fruupp zenekaré az egyik olyan, ahol még a laikusok számára is jól érzékelhető a különbség az előző felálláshoz, illetve az első három nagylemezükhöz viszonyítva.
Történt pedig, hogy 1975 januárjában Stephen Houston, a Fruupp billentyűs-fúvós-énekese elhagyta a zenekart. Helyére John Mason jazz-rock billentyűs érkezett, akivel változott a hangszerelés, mert míg a Houston az orgona mellett elsősorban oboát használt, addig Mason vibrafonozott. Továbbá a korábbi vonós hangszerelés helyett inkább rézfúvósokra: szaxofonra, trombitára, kürtre és vadászkürtre hangszerelt. Ráadásul John zeneszerzőként is remekelt, új szintre emelte az addig is felsőkategóriás együttest.
És itt jött képbe Ian McDonald, aki szaxofonosként, perkásként és a vadászkürtök szólamainak megalkotásakor is hasznos társa lett Mason-nek, illetve a másik zeneszerzőnek, a Fruupp egyik társalapítójának, Vincent McCusker gitárosnak.
De nem csak a hangszerelésben és a hangszeres játékban volt Ian nagymértékben a Fruupp legénységnek a segítségére, hanem a felvétel és a keverés arányainak kiegyensúlyozásában is. Ha valaki figyelmesen végighallgatja egymás után az egyébként egytől-egyig kiváló Fruupp nagylemezeket, a „Modern Masquerades” esetében csak kapkodhatja a fejét az ember: micsoda ellenpontozás, micsoda dinamika, micsoda hangképek… Szóval, hogy mekkora ász is volt a zenekar tagsága és a néhai Ian McDonald!
A pompás albumot sajnos nem követhette folytatás, pedig kétszer is volt róla szó. Első alkalommal a „Modern Masquerades” novemberi megjelenését követően, amikor is a Fruupp fiúk „Live at Friars Aylesbury” címmel terveztek koncertlemezt az 1975. december 6-án rögzített koncertjük felvételéből. Sajnos a mesterszalagokat tűzvész emésztette el, egy londoni lakástűz alkalmával, ahol a muzsikusok akkoriban megszálltak. Másodszor pedig az 1976-os „Doctor Wilde’s Twilight Adventure” című, tervezett ötödik stúdióalbumuk projektje került törlésre, a punk és a new wave nagy britanniai előretörése miatt. Így hiába dolgoztak keményen a felvételeken, az LP sosem jelent meg. A nagylemezre szánt zenei anyag elkészült részei pedig azóta is dobozban hevernek…
Folytatjuk!
