Beköszöntő – a Radics Béla sorozathoz 1.rész

 A hatvanas-hetvenes évek legkarizmatikusabb gitárosa…

A hatvanas-hetvenes évek legkarizmatikusabb gitárosa tavaly február 6-án töltötte volna be hetvenötödik életévét. A járványhelyzet okozta bizonytalanság miatt a jeles évfordulóról való zenés megemlékezés akkor elmaradt, de 2022. április 30-án nagyszabású koncerttel, pódiumbeszélgetéssel, valamint fotó- illetve rocktörténeti kiállítással tisztelegnek a magyar gitárkirály emléke előtt – mint arról egy hete a Rockinform hírt is adott. Mi egy sorozattal kívánunk tisztelegni a legendás muzsikus emléke előtt, aki 40 éve, 1982. október 18-án hunyt el 36 évesen.

A koncertről itt olvashattok részleteket: https://rockinform.hu/2022/02/15/radics-bela-75-jubileumi-nagykoncert/

A sorozatunk anyagai a rockinformos kollégák archívumából valók – korábban megjelent cikkek-, így fordulhat elő, hogy az élők sorából már eltávozott személyek is szerepelnek korabeli interjúkkal, illetve az időmeghatározások is az eredeti megjelenéshez igazodva értendők.

Immár három évtizede nincs az élők sorában Radics Béla, az angyalföldi munkásgyerek, akinek az úgynevezett „sztárélet” árnyékosabb oldala jutott. Pedig a szocialista rendszer – mely saját állítása szerint a munkásosztályra támaszkodott – nyugodtan keblére ölelhette volna a nemes egyszerűséggel csak prolinak titulált, amúgy zseniális tehetséggel megáldott gyermekét. Hiába skandálta az istenadta nép, hogy „Bélát a pártba, Taurust a kormányba!”, a rendszernek csak nem kellett a szókimondó, külvárosi rocker (bár akkoriban nem ezt a kifejezést használták), sőt egyenesen a társadalomra veszélyesnek minősítették. Talán ezért sem rögzítettek vele – a két Taurus-kislemezt és a korabeli Atlantis-felvételeket leszámítva – hangzóanyagot. Mozgóképről pedig álmodozni is meddő lett volna. A Magyar Televízió ugyan műsorára tűzte az általuk forgatott négy Taurus-dalt, ám ezek nyomtalanul eltűntek. Akár a legendás, bíborszínű SG Gibson gitár… (Ami idővel előkerült. – a szerk.)

Hiánypótló munkára vállalkozott a Rockinform. Kortárs muzsikusok, előadók elevenítik fel R.B. Kapitánnyal kapcsolatos élményeiket, az emlékezés kapui – ha néha csikorogva is, de – kitárultak. Szorgos kutatómunka eredményeképpen összeállt egy korrekt diszkográfia, az életút rekonstrukciója; a csekély számú eredeti, valamint posztumusz kiadványokat pedig szintén górcső alá vettük. És ami a legfontosabb: előkerült egy 1968-as, úgynevezett „normál nyolcas” mozgóképfelvétel a gitárkirályról és néhány illusztris személyiségről. (A ritka kincsnek számító képanyagot restaurálták, és egyéb, Radicsról szóló vagy hozzá köthető filmanyagokkal DVD-n jelentették meg anno.)

Két basszusgitáros. Mindketten mesteri módon bántak a hangszerükkel, a gitárhős Radics Béla méltó társaiként. Som Lajos az első Tűzkerék formáció és a legendás Taurus bőgőseként, Póka Egon Benedek pedig a trió későbbi felállásaiban tette le névjegyét.

Póka Egon

Négyéves koromtól klasszikus képzést kaptam, aztán a hatvanas évek végétől világszerte elinduló folyamat engem is megérintett. Első áttörésként a Beatlest említhetem, majd a Rolling Stonest. Hamar bekerültem abba a közegbe, amely már a progresszívebb zenét kedvelte: így – többek között – a kedvenceim a Cream, a Led Zeppelin, Stevie Winwood, a Blood Sweat and Tears és a Chicago voltak. Fiatal koromban játszottam könnyűzenét a Juventusszal, velük vendéglátóztam is, emellett dzsemeltem a dzsessz és a rock meghatározó alakjaival. Az a fajta elkötelezettség, amelyet Radics Béla és Orszáczky Jackie barátsága jelentett, mindmáig megmaradt bennem.

Hogyan kerültél össze Radics Bélával?

Itt, Kőbányán hamar kialakult egy zenész- és baráti társaság Révész Sándorral, Som Lajossal, Mogyorósi Lászlóval. Utóbbi gitárossal közös bandát is alapítottunk. Rendszeresen jártunk a Tűzkerék zenekar koncertjeire, ahol Radics Béla mellett Som basszusgitározott. A Royal söröző akkoriban zenész találkahelynek számított, poharazgatás közben nem egy alkalommal zenekari sorsok dőltek el. Idővel egyre többször ugrottam be a Tűzkerékbe basszusgitározni, ahová később „hivatalosan” is átigazoltam.

A Jimi Hendrix magyar helytartójának is nevezett zeneszerző-gitárosról sokféle – legtöbbször egymásnak ellentmondó – legenda kering. Milyen embernek tartottad Radicsot?

Esetében két különböző korszakról beszélünk. Első időszakában, a hetvenes évek elején aktív, jó megjelenésű, energiával telt ember volt, aki fantasztikusan gitározik, és jól énekel. A másik korszaka sokkal árnyaltabb képet mutat: halála előtt pár évvel mindenbe belefáradt, megcsömörlött, az alkoholmámorba menekülő, leépült Radics Béla állt a színpadon, akit hatalmába kerített a depresszió, és közel sem tudott már úgy teljesíteni, mint fénykorában. Sajnos főként ez utóbbi korszakáról maradtak fenn fénykép-, illetve kalóz hangfelvételek. Rengeteg időt töltöttünk együtt kártyázással, futballal, zenehallgatással és persze együtt muzsikálással. Sokat köszönhetek neki!

Mi vitte rá az önpusztító életmódra?

Sokan próbálták megfejteni. Elsősorban az a fajta sikertelenség, ami a mostani világban általános lett. Eszerint a legtöbb zenésznek Radics Bélának kellene lennie. Szemben a mai értéktelenséggel, amit a média mozgat, Béla nagyon erős dolgot csinált, mindenféle médiatámogatás nélkül. Akkoriban más világot éltünk. Egy tévécsatorna és egy rádió (de két állomás) révén fontos volt a megjelenés, hiszen az egész ország ezt láthatta-hallhatta. Érthető, ha mindenki erre vágyott. Radics látta, hogy az övénél értéktelenebb dolgok, tehetségtelenebb emberek kapják azt a fajta lehetőséget, amire ő is vágyott, és ez a kedvét szegte idővel.

Som Lajos

Hogy érzed magad? Egészséges vagy?

Jól érzem magam. 189 cm vagyok, 84 kiló, és nincs semmilyen szervi bajom, haha! A kórházban pszichológusok dolgoztak rajtam, végül egyikük megfejtette, hogy a bajok lelki gyökerűek. Végiggondoltam, szinte minden zenekarom – és nem csak ők – kicseszett velem annak idején. Úgy látszik, a tudatalattim már nem bírta tovább. 

Mikor kezdődtek a problémák? Akármelyik bandába is vetett a sors, mindenütt maximalista módon a zenére esküdtél fel, ám ezek valahogy mégis félresiklottak.

A Rekord zenekarral indultunk a ’68-as Ki mit tud?-on, ahol a második helyen végeztünk a Hungária mögött. Nem fértünk bele a pikszisbe. Annak ellenére, hogy nem mi nyertünk, a Daily News című amerikai újság külön cikkben méltatta a Rekord együttes basszusgitárosát. A zsűritagok között ott ült Komjáthy György is, aki felhívta a New Musical Express tudósítójának figyelmét rám; hívtak is Angliába, de itthon maradtam. Ebben az időszakban már találkoztam Radics Bélával, végül ’70-ben alakítottuk meg a Tűzkerék együttest. Vadölő [Váradi László] dobolt, Béla gitározott és énekelt.

„Már ’69 júliusában mondogattam neki, hogy: „nem kell neked ez a hattagú Sakk-Matt, nekem sem kell az öttagú Rekord; csináljunk egy triót, mint Jimi Hendrix, vagy a Cream!”

’69 szilveszterén még a Sakk-Matt fellépett, de akkor éjjel Béla már bejelentette a zenekar megszűnését, egyben bemutatta az új Tűzkerék-formációt. Szegény Vadölő pár éve meghalt, Béla sem él már. Én meg itt maradtam utolsó mohikánnak.

Milyen embernek ismerted meg Radicsot? Sokféle legenda kering a fiatalon elhunyt gitárosról.

A hetvenes évek elején a zenészek körében már divatba jött az Erzsébet söröző, vagy a Royal szálló sörözője, ezekben egyfajta találkozóhelyek alakultak ki. Mindenkinek kijelölt asztala volt, Béla is invitált az övéhez: „Gyere, Lalám, beszélgessünk!” Mindig pörköltet evett, a bajuszán két oldal csorgott le a szaftja.

„Rengeteg gazságot elkövetett ellenem, bíztam benne, hogy megváltozik, de kutyából ritkán lesz szalonna. Elkártyázta a basszuserősítőmet, ami még ki sem volt fizetve, a fellépti díjunkat a zoknijába dugta előlünk.”

Korábban jó volt a szekszárdi vörösbor, később már Queen Anne és Johnny Walker whisky kellett. Hát, hogy van ez?! Szét is ment hamar – három hónap alatt – a Tűzkerék.

„De egy biztos: neki köszönhetem, hogy profi zenész lettem. Nem gyémántcsiszoló, nem ezüstműves, hanem zenész! Ha valaki, hát én haragudhatnék rá, de nem tudok. Már mindent megbocsátottam.”

A Tűzkerékben kedvenc progresszív muzsikádnak élhettél, mégis a slágerzenét preferáló Neotonban kötöttél ki…

A Neoton ismert banda volt már akkor. Untam, hogy állandóan kilincselnem kellett zenekaroknál, gondoltam, inkább elmegyek a Neotonba. Felfigyeltem Cikire, Debreceni Ferire, aki mind a mai napig zseniális dobos. Ott volt Balázs Fecó, aki szintén nagyon jó muzsikus, és gróf Rédey Gábor basszusgitáros. A származására büszke zenésznek el kellett jönnie a Metróból, mert Zoránt szerb usztasának titulálta, a Neotonba viszont felvették. A Tűzkerék után a helyemet kerestem. Rövid ideig játszottam a Pannónia együttessel és Mogyorósi Laci triójával is. Aztán ’71-ben váltottam Rédeyt a Neotonban, és felvettük a Bolond város nagylemezt.

„Nem sokkal később kimehettünk Afrikába, Nigériában és Ghánában is játszottunk. Ez csak úgy jöhetett össze, hogy a Neotont államilag támogatták. Valószínűleg S. Nagy Pista és Pásztor miatt, hiszen csak ők írhattak dalokat.”

Pedig Balázs Fecó nekem már akkor mutatott jó nótákat. Egyetlen szerzeményét sem engedték rátenni a készülő második nagylemezre, melyet Afrikából hazatérve vettünk volna fel. Közben Amsterdamban megnéztük a Black Sabbath koncertjét. Mondtam is Fecónak: „Kár volt százezerért Hammond orgonát venned, hogy az egész albumon csak Pásztor – S. Nagy-nóták legyenek!” Ciki is szólt, hogy Benkő megkereste, ő elmegy az Omegába. 

Ő lett volna a Taurus dobosa?

Nem, szóba sem került, akkor még nem volt elképzelésünk, hogy ki legyen a dobos. Hazatérve Fecóval kiszálltunk a Neotonból, majd Bélával megegyeztünk a részletekben – nem is lehetett volna más a gitáros! Ráakadtunk Brunner Győzőre és ezzel összeállt a Taurus. Óriási hibát követtünk el azzal, hogy Brunnert választottuk; később ő verte szét a bandát azzal, hogy helyettem a haverját, Zoránt hozta be a csapatba. Mondtam akkor: „Csizmát nem teszünk az asztalra!” Amúgy Zoránnal a mai napig jó haverok vagyunk. Nem láttam bele Brunner kártyáiba, de tény, hogy szétcseszte a bandát. Mikor részeg volt – bár ez nem sokszor fordult elő –, azt hajtogatta, hogy azt is tudja, az Erdős hasán hány szál szőr van.  

Miért nem forrhatta ki magát ez a csapat veled?

Mert túl jó volt! Megalakulásunk előtt (1972) nem sokkal indult a Loksi és a Generál. A miénk volt a legerősebb felállás, hatalmas őrület volt a bulijainkon. Május elsején a Parkban tizenkétezren voltak, be sem fért mindenki. Rajnák, az igazgató, szóhoz sem tudott jutni, ilyet még nem látott. Megijedtek a sok embertől, a hatalom nem szerette a tömeget, mert veszélyes lehet. De a háttérben is munkálkodtak bizonyos erők: az előbb említett bandáknak nem akartak konkurenciát. Ezért hozták Zoránt is. Olyan is volt, hogy a próbán Béla nótáját játszottuk, Fecó lecsukta a Hammond tetejét: „Ez nem az én szerzeményem, nem tudok mit hozzátenni!”