(Nuclear Blast, 2022)
Mikor nevezhető egy alakulat kultuszcsapatnak?
Nyilván mindenkinek meglehet a maga meghatározása – pl. világszinten nem túl népes, ám annál fanatikusabb rajongói kör -, számomra azonban mértékadó az a körülmény is, ha egy egész életet leélhetsz úgy, hogy eme kedvenced nevét megemlítvén tetszőleges mezei ismerősödnek, kizárólag üres tekinteteket kapsz válaszul.
Ha valakire, hát a Voivodra igazán áll ez a definíció. Sőt: a helyzet annyival súlyosabb, hogy esetükben még egy átlagos rockrajongó is fogalmatlanul bámul, ha nevükkel vagy zenéjükkel szembesül.
Ami igaz, az igaz: Away-ék mindent elkövettek hosszú karrierjük során annak érdekében, hogy ez ne is lehessen másként. A korai idők káosz-thrashéből az extrém progresszív metal irányába fejlődve kizárólag saját útjukat járták, csak igen rövid pillanatokra alkotva olyasmit, ami rokonságot mutat tömegbázissal rendelkező muzsikákkal. A Synchro Anarchy pedig legkevésbé sem tartozik ezen pillanatok közé.
Már a nyitó Paranormalium lefekteti az alapvető szabályokat, melyek közt legelső: nem rajongók számára kívül tágasabb. A Voivod alapvető kreatív filozófiája itt teljes fényében tündököl: a progresszivitás számukra disszonanciára épülő harmóniaszerkezetekben testesül meg. Piggy (R.I.P.) mestere volt e koncepciónak, ám ő alapvetően egy rockgitáros volt, szinte beteges vonzalommal a káosz és diszharmónia iránt; egyes riffjeiben, s főleg szólóiban azonban tetten érhető volt a sztenderd rock-megközelítés. Utódja, Chewy viszont más állatfaj: ő Allan Holdsworth és a King Crimson munkásságán nevelkedett, s amit itt művel, az közelebb áll az avantgárd jazz-hez, mint a rock-hoz. Ez már a The Wake albumra is jellemző volt, itt azonban még egyértelműbb a távolodás a rocksémáktól. Akárhogy számolom, ezen a lemezen egyetlen árva kvintes riffet sem lehet találni, és más tiszta harmóniák gyakorisága is elfér az egyik kezemen. Tobzódnak viszont a tritónuszok (szűkített kvint, a „diabolus in musica”, ahogy a középkorban nevezték az amúgy akkoriban egyházilag is tiltott, ördögien nyomasztó hangzású hangközt), a szekund- és szeptimsúrlódások; és hiába is várod, ez alól az utolsó hangokig nem is lesz feloldozás. Ez a zene vagy olyasvalakinek való, aki harmonikus megközelítésű rockzenéből mindent hallott már, és kellőképp meg is unta azt, vagy már a korai időktől hozzáedződött a Voivod kíméletlen önazonosságához.
Egyesével végigmenni a dalokon elég értelmetlen lenne; itt nincsenek slágernóták, csak két kategória létezik: átlagemberek kiakasztására alkalmas, valamint különösen alkalmas dalok. A brutális nyitónóta aszimmetrikus, nyaktörően változó tempóival, elképesztően érdes (disz)harmóniáival megadja az alaphangot; aki ezt megemésztette, annak a többi dal már zsebben lesz, talán a Mind Clock kivételével, ami szintén a Paranormalium könyörtelen hozzáállását képviseli.
Érdekes dolog egyébként elemezgetni a zenei hozzávalókat, mert őrületből is többféle létezik. A Voivod-é a tudatos fajta őrület. Itt minden a kívánt hangulat elérését szolgálja, méghozzá mesteri szintű megvalósítással: nincs ösztönös tombolás, öncélú magukból kivetkőzés, csak végiggondolt felrúgása a létező összes kommersz szabálynak. Az alapoktól indulva: Away jellegzetesen überlaza, ám pontos játékával és erősen kompresszált dobhangzásával szinte gurulnak a nóták; változatos sebességű és képletű, gyakran folyamatosan forgó hangsúlyú ütemei rendkívül ötletesen alapozzák meg a progresszív hangulatot. Away felelős egyébként az album rémálmokba illő grafikus körítéséért is; ez a világűr hidegét árasztó sci-fi narratíva kiválóan emeli újabb szintre a korong extremitását.
Rocky basszusa enyhén torzított, és gyakorlatilag második szólógitárként viselkedik, ami általában ellenpontozza a hathúrost, ugyanakkor a megfelelő helyeken a hagyományos basszusgitár szerepet is betölti. Valami elképesztő, ahogy a disszonancia vélt káoszában a két hangszer támogatja egymást.
Chewy stílusáról már esett szó – a csávó nyilvánvalóan zakkant zeneileg, ám mi az, ami a zsenit elválasztja az őrülttől? Talán az itt is tetten érhető tudatosság: a gitárhangzás ugyanis szikár, de a torzítás foka meglepően alacsony – mert csak így nem döglenek be a disszonáns akkordok -, az előfok előtt pedig komoly mértékű clean boost biztosítja a sustain-t és a súlyos érzetet. A szólók nem evilágiak, számomra egyértelműen holdsworth-i a hangulat – senki ne várjon itt pentaton vagy akár még közkeletű modális skálát sem!
Snake pedig annak ellenére, hogy hangban egyértelműen öregedett a klasszikus idők óta, még mindig ösztönösen érzi ezt az egészet. Nincs nagy hang, vagy bonyolult dallammenet, csak pont azok a hangok, egy baljós üvöltés vagy épp motyogás, ami odaillik és tovább taszítja a szélsőségek felé az amúgy is nehezen emészthető zenei alapot. Léteznek azonban nyugodtabb, dallamosabb részek, ahol a fül kap pár másodperc pihenőt – ezt azonban szinte csak Snake-nek köszönhetjük, mert a hangszeresek ebből nem túl nagy meggyőződéssel veszik ki a részüket.
Az egész lemez egy tiszta, jól elkülönülő hangszeres szólamokból épülő egésszé áll össze, ami tulajdonképpen legalább annyira megdöbbentő, mint a zene maga, mert így aztán minden agyzsibbasztóan extrém részlet kiválóan hallható.
Mivel e sorokat nyilván a csapat elkötelezett hívei olvassák, így mi, rajongók egymás között leszögezhetjük: ez a korong éppoly zseniális, mint gyakorlatilag bármelyik elődje. De hogyan érzékeltethetnénk ezt olyasvalaki számára, aki még nem találkozott a kanadai gárdával? Nos, a legjobb tanács, amit adhatok: ne ezzel az albummal kezdje az ismerkedést, mert igazi bennfentes segítsége nélkül ez nézetem szerint nem megugorható szint. Átlagos rockszeretettel érdemes az Angel Rat lemezzel elindulni; a Synchro Anarchy pedig legyen mondjuk a nyolcadik!
