A hatvanas-hetvenes évek legkarizmatikusabb gitárosa tavaly február 6-án töltötte volna be hetvenötödik életévét. A járványhelyzet okozta bizonytalanság miatt a jeles évfordulóról való zenés megemlékezés akkor elmaradt, de 2022. április 30-án nagyszabású koncerttel, pódiumbeszélgetéssel, valamint fotó- illetve rocktörténeti kiállítással tisztelegnek a magyar gitárkirály emléke előtt – mint arról korábban a Rockinform hírt is adott. Mi egy sorozattal kívánunk tisztelegni a legendás muzsikus emléke előtt, aki 40 éve, 1982. október 18-án hunyt el 36 évesen.

A sorozatunk anyagai a rockinformos kollégák archívumából valók – korábban megjelent cikkek-, így fordulhat elő, hogy az élők sorából már eltávozott személyek is szerepelnek korabeli interjúkkal, illetve az időmeghatározások is az eredeti megjelenéshez igazodva értendők.

Sztevanovity Zorán – Olvadáspont alatt

„A Taurusban való részvételem kapcsán mindvégig fennállt az a méltatlan helyzet, amelybe belecsöppentem” – emlékezik Sztevanovity Zorán, aki 1972 őszén Som Lajost váltja a basszusgitárnál. A Metró együttes egykori vezéralakja Radics Bélával való viszonyára viszont a mai napig jó szívvel emlékszik.

Az általad vezetett Metró együttes utolsó formációi – meghallva az idők szavát – már a progresszív muzsika irányába nyitottak. Ismerve zenei múltadat, lelki beállítottságodat, nem érezted magad idegennek abban a világban?

Ugyan nem a zsigereimből jött, mégis nagyon vonzott az a zenei világ. Nagyon szerettem a Blood, Sweat and Tears és a Chicago muzsikáját, és éppen ezért történt stílusváltás a zenekar életében. A látszat ellenére, amikor a Metró együttes még eléggé homogén képet mutatott, a tagoknak már különböző elképzelései voltak arról, hogy milyen zenét szeretnének játszani. Sokan azon vették észre magukat, hogy a bandájuk már rég nem az „ő bandájuk”. Ezért is történtek a hetvenes évek eleji nagy zenekari felrobbanások. 

Mégis sok zenerajongót meglepett, hogy a Taurus ex-T: 25-75-82 tagja lettél – ami az elmondottakból következően már nem számított akkora ugrásnak. Kinek a fejében született meg a gondolat?

Ezzel kapcsolatban sok mendemonda keringett. Leginkább az terjedt el, hogy „kitúrtam” Som Lajost a helyéről. Számomra nevetséges volt ez a feltételezés, mert hogyan is tudtam volna én őt kitúrni? Ezzel szemben az történt, hogy Brunner Győző, a Taurus dobosa – aki korábban a Metró együttes legerősebb felállásának ütőse volt – felhívott, hogy menjek oda basszusgitározni. Kiderült, hogy Lajos semmiképpen sem maradna a zenekarban, mivel ők ketten összevesztek. Ezzel együtt mégis kínosan érintett a dolog, már csak azért is, mert – Sommal ellentétben – én nem voltam basszgitáros. Brunner végül rábeszélt. Egyébként is zenekar nélkül maradtam, a Metrónak addigra vége lett.

„Sokkal később azt hallottam, hogy a háttérből a hanglemezgyár egyik főembere, Erdős Péter sugallta ezt az ötletet. Koncepciójuk szerint a Taurus-lemez kiadásához egy ismertebb név is kellett a zenekarba, aki én lettem volna. Ezáltal belecsöppentem egy olyan közegbe, amelyről előre tudtam, hogy nem az én világom; a körülmények így hozták.”

Gitárosként meg kellett tanulnod basszusgitáron játszani…

Igen, de tanárhoz nem mentem el, inkább csak a kollégáktól lestem el dolgokat, mert nem állt szándékomban végleg „átképezni” magamat. Amúgy sem volt szükség különleges hangszeres virtuozitásra, főleg abban pár új nótában, ami az én időszakomban született. Som, mint igazi basszgitáros, biztosan más témákat játszott volna bennük, de nekem sem volt gondom a felvételekre kidolgozott egyszerűbb basszusmenetekkel, ez semmiképpen nem haladta meg a képességeimet. Gyakorlatilag egy minimális program teljesült.

A Som Lajosra kihegyezett közönség nem mindig fogadott jó szívvel a Taurus színpadán. Miként élted meg e helyzeteket?

Nem tudom, mi terjedt el ezzel kapcsolatban, de egy-két bekiabálást leszámítva, nem emlékszem különösebb atrocitásokra. Különben is, előre tudtam, milyen közegbe kerülök, ezért sem értettem Brunner Győzőt, miért gondolta, hogy ez olyan egyszerű lesz.

„Nyilvánvaló volt számomra, hogy ebben a helyzetben csak Radics Béla tud segíteni. Ha ő a színpadról rendre utasította a közönséget – és ez nem csak velem kapcsolatosan fordult elő-, annak mindig foganatja volt. Ebben a csapatban Bélának olyan tekintélye volt, ami a többiekkel nem volt összemérhető.”

Radics Bélával egymástól meglehetősen távol eső zenei világból, valamint társadalmi közegből érkeztetek. Mégis a kölcsönös tisztelet jellemezte kapcsolatotokat.

Ez igaz, de inkább csak „kóstolgattuk” egymást, mert ahhoz, hogy komolyabb barátság alakuljon ki kettőnk között, elég kevés idő adatott. Említettem, hogy az éppen játszott saját stílusunkon kívül nekem nagyon sokféle más zene is tetszett. Például gyűjtöttem a Yardbirds lemezeket, meg Alvin Lee volt a kedvenc gitárosom. De azt is jól tudtam, ki az a Radics Béla, mennyire jó gitáros, meg hogy Jimi Hendrix-őrült. Azt is tudtam róla, hogy egy öntörvényű valaki, aki köztudottan balhés, piázós alkat, és aki két végéről égeti a gyertyát.

„Annak a zenének, amit játszott, annak a műfajnak, amit képviselt, mindenképpen hiteles alakja volt. Ezt a rocker attitűdöt nem lehet megtanulni, erre csak ráérezni lehet, és aztán később is eszerint kell élni, különben egy pillanat alatt lelepleződik a szerepjátszás. És Béla tényleg ezt a „jimihendrixes” életmódot folytatta.”

Nem akart sem jobbnak, sem rosszabbnak látszani annál, amilyen közegből jött. Azzal barátkozott, akivel akart, ha valaki beszólt neki, nem maradt adós a válasszal.

Ezzel szemben voltam én, Jugoszláviából érkezve, diplomata szülők gyermeke, aki belvárosi klubban játszik, és akinek nincsenek különösebb anyagi gondjai. Két embernek így összetalálkozni – valóban extra helyzet. Ebben a felállásban minden adott volt ahhoz, hogy kellő bizalmatlansággal méregessük egymást. De hogy ez aztán mégsem így történt, annak talán az lehetett a magyarázata, hogy mindketten nyitottak voltunk a másikra, hogy félre tudtuk tenni az előítéleteinket. Őszintén mondom, nagyon jólesett az a természetesség, ahogy elfogadott.

A korábbi Taurus-koncerteken meglehetősen intenzív „bélázások” folytak, amit a többiek nem néztek túlzottan jó szemmel. Mindez folytatódott a te idődben is?

Igen, ez megmaradt később is. Nem is furcsállottam, hiszen a Taurus Béláról szólt, ő volt a sztár a csapatban. Arról nem beszélve, hogy az egész bulit ő vitte a hátán. Lajos – szintén autentikus figuraként- állt a legközelebb a Béla-féle népszerűséghez, én viszont egyáltalán nem. Talán pont az én odakerülésemkor derült ki igazán, hogy a Taurus egyenlő Radics Bélával, mert a Som–Zorán-váltásnak alig volt hatása a zenekar népszerűségére, vagy akár a közönség „bélázására”.

A Metróban jegyeztek egy pár Sztevanovity Zorán-szerzeményt, ezzel szemben a szupergruppban nem maradt fenn olyan nóta, amely a nevedhez lett volna köthető.

Fecó akkorra már jó stílusérzékkel írta a nótákat, én még nem jutottam el addig az „olvadáspontig”, a felszabadultság érzetig abban a csapatban, amelyben nem különösebben éreztem jól magam.

S hogyan érezted magad a keményebb hangvételű Radics-dalokban?

Béla a rhythm and blues, a rock világát képviselte. Brunner Győző, aki Dubánnál tanult dobolni, otthon volt a dzsesszben is, míg Balázs Fecó inkább a populáris vénáját tudta kamatoztatni. A stílusjegyeket boncolgatva: Lajos és Béla álltak a legközelebb egymáshoz; én mindegyikből kilógtam.

Milyen volt a tagok egymáshoz való viszonya?

Nem emlékszem arra, hogy különösebb feszültség, féltékenység lett volna közöttünk. Pár évvel később Brunnerrel és Fecóval külföldre mentünk „vendéglátózni”, még három másik kolléga társaságában. A több hónapos nyugati tartózkodás alatt lett volna időnk kidumálni esetleges korábbi sérelmeinket, de ez mégsem történt meg.

Mi a hiteles története a balul sikerült jugoszláv turnénak?

Ezt is elég sok tévhit övezi. Annak dacára, hogy jugoszláv, pontosabban szerb származású vagyok, semmi közöm nem volt a belgrádi koncert szervezéséhez. A srácnak, aki megkeresett minket itt, Magyarországon, fogalma sem volt az én származásomról. Egyébként semmilyen szál nem fűz Belgrádhoz, amelyen keresztül a fellépést elintézhettem volna.

Egyszeri fellépésről vagy turnéról beszélünk?

Az illető menedzsernek adva ki magát, egy rockbandát akart kivinni a Belgrádban szervezett háromnapos rockfesztiválra, vagyis eleve nem koncertsorozatról volt szó. A rendezvény utolsó napjának utolsó fellépői voltunk, és meg kell, hogy mondjam, óriási sikerrel szerepeltünk. A koncert után pedig együtt iszogattunk a többi fellépő zenésszel, így tehette meg a menedzser, hogy felszívódjon. Se telefonon, se a lakásán nem értük utol, egyszerűen eltűnt, soha többé nem láttuk.

„Olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, hogy hazautazásunk költségeit is a nagykövetségnek kellett állnia. Mindenesetre óriási erkölcsi és anyagi pofon volt ez mindannyiunknak, amely aztán megpecsételte a banda sorsát.”

A Taurust amolyan ugródeszkának tekintetted, vagy netán hosszabb távra gondolkodtál a zenekart illetően? Véleményed szerint mennyi volt ebben a csapatban?

Abban biztos voltam, hogy ezzel a csapattal nekem semmilyen perspektívám nem lehet. Egyszerűen azért, mert nem az én közegem. Menet közben egyre inkább nyilvánvalóvá vált  – Som Lajos szavaival élve-, hogy „csizma vagyok az asztalon”, így ez az egész nem lehetett hosszú életű, ugródeszkának meg aztán pláne nem volt alkalmas. Kiderült, hogy hiába engedtem a rábeszélésnek, az élet engem igazolt, amikor elsőre nem akartam a Taurusba beszállni. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy minden negatív érzésem ellenére, Radics Béla külön fejezet ebben a történetben. E rövid idő alatt sikerült egy korrekt – ha nem is barátságot, de mindenképpen baráti- viszonyt kialakítanom vele, amire máig szívesen emlékszem. Sokat dumáltunk, egészen bizalmas dolgokba is beavatott. Radics Bélában megismertem egy embert, akit korábban egészen másnak gondoltam.