CD / 2LP / 2LP+SP, Tradecraft / Universal 2022
Hosszas várakozás után 2022. szeptember 2-án végre megérkezett a „The Sick, the Dying… and the Dead!” címet viselő új Megadeth album. Az előző hetekben olvasható visszaemlékezés, mint hosszas felvezető azért volt szükséges az új lemez megértéséhez és a maga helyén kezeléséhez, mert egyrészt sosem volt még ilyen nagy szünet két Megadeth stúdióalbum között, másrészt pedig nagyon úgy tűnik, hogy ugyanazon előzmények miatt lett annyira erős és ütős a 2022-es Megadeth dalcsokor, mint a „The System Has Failed” a maga idejében.
Rockinform
Mert bizony Dave Mustaine-nek és aktuális társainak sikerült a lehetetlen küldetés. Úgy tudtak ismét egy új „Rust In Peace”-t letenni az asztalra, hogy a „The Sick, the Dying… and the Dead!” nem akar – és nyilván nem is tudna- egy második vagy harmadik „Rust In Peace” lenni.
Hogy mégis mivel taglóz le az új album, illetve, hogy miben is hasonlít a „Peace Sells… But Who’s Buying?”, „Rust In Peace”, „Countdown To Extinction”, „The System Has Failed”, „Endgame” vonulatra? Először is, mert aktuális. Pedig sok éven át készült, mégis napjainkról és napjainkhoz szól. Másodszor, mert telitalálat a borítója. Kell-e jobb és pontosabb tükör a mának, mint egy pestisről szóló címadó dal, illetve az azt megjelenítő klasszik metal design?
Harmadszor, mert albumként is remekül működik. Úgy tűnik, hogy a legendás, mérföldkő jellegű Megadeth lemezek után még mindig nem fogyott ki MegaDave puskapora. Íme, ismét egy kellően progresszív dalfolyam, ahol egyensúlyba került az innováció és a dicső múlt megidézése, miközben a „The Sick, the Dying… and the Dead!”a Mustaine-re jellemző stílusjegyeket is a kellő mértékkel adagolja. Bravúros munka. Lám-lám, mégiscsak létezik és működik az a bizonyos sokszor hiányolt arányérzék.
Végre ismét ízléssel kerülnek be olyan kis idézetek, hangulatok, rokon megoldások a Megadeth előző sikerdalaiból, a „Kill ’em All” számok Mustaine által feltalált alapvetésiből és persze az elmaradhatatlan „Am I Evil?”-ből, melyek hatalmas művészi intelligenciáról árulkodnak, nem pedig fanszervizről, görcsös megfelelni vágyásról. Ez különösen annak fényében lenyűgöző, hogy a szövegekben is található néhány egyértelmű utalás a korábbi albumokra, mégsem zavaróak a verbális kikacsintások, mert ezúttal a szövegkörnyezetből sem lógnak ki.
A korongon stabilan és magabiztosan vonul végig a 2020-as éveknek szóló mondanivaló. Mert végre ismét egységes az album, mert egyértelmű az összkép. Egy alaposan átgondolt és gondosan kivitelezett remekmű jött világra a hosszas vajúdást követően. A „The Sick, the Dying… and the Dead!” tényleg minden tekintetben kiemelkedő. Egy thrash metal „Andor” plusz „Rouge One”, kettő az egyben, mely sikerrel tartotta magát távol a „The Last Jedi” bazári blődségeitől és a „The Force Awakens” olcsó biztonsági játékától.
Negyedszer pedig azért is őrületes élmény ez az új anyag, mert az album úgy szól, mint az atom. Kicsit részletesebben: végre egy ezredforduló utáni metal lemez, amelyik úgy szólal meg, ahogy egy metal lemeznek szólnia kell! Kérem szépen, ez nem egy mp3-ra vagy digitális mocsárra normalizált hangkép, hanem egy olyan természetes és őszinte hangzás, ami rendes nagy cuccon és HANGOSAN HALLGATVA szól jól! Valamilyen szinten akár még vintage-nek is lehet tekinteni, mert nagyjából az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején szóltak utoljára ilyen jól a metal CD-k és vinilek. De abból a szempontból viszont nagyon is új és modern metal, hogy egészségesen nagy hangerőn és anyagot is tartalmazó lejátszó-erősítő-kábel-hangfal-rendszeren megszólaltatva bizony minden egyes hangszer, mi több, minden egyes hang jól elkülöníthető. Így nem okoz nehézséget az agyasabb megoldások befogadása sem, mert nem kell minden idegszállal arra koncentrálni, hogy vajon mit is fogdos a basszusgitáros az éppen aktuális intenzív riffelés alá.
Amiben pedig előrelépés történt, amivel a „The Sick, the Dying… and the Dead!” talán még le is pipálja az elődeit, az az, hogy az egész album, minden egyes dalának minden egyes sávja példaértékűen lett feljátszva. Elég agyas, bonyolult, nehezen előadható szerzemények, mégis minden olyan precíz pontossággal, mégis hihetetlen lazán szólal meg, mintha egy háromakkordos tinizenekar nyomná nagy lelkesen a tábortűz mellett az alaposan begyakorolt kis repertoárját. Ha valamivel, akkor ezzel a precíziós stúdiómunkával, illetve az alaposan megreformált, a korszak káros trendjeivel maximálisan szembemenő organikus hangzással ismét szintet emelt a Megadeth. Mely komoly fegyvertény az egyre inkább elkényelmesedő angolszász thrash metal mezőnyben.
És itt érdemes megállni. Mert logikusan végigfuttatva az eseményeket, bizony nem lehet nem arra gondolni, hogy akárcsak a „The System Has Failed” esetében,a kényszerű leállás miatti extra idő bizony jót tett a szerzeményeknek és az album-sorrend kialakulásának is. Majd az elméletben már kellően kiérlelt produkció a stúdióban is extra időket kapott, ami lélegzethez és újabb impulzusokhoz juttatta az alkotógárdát. Végül Ellefson kiesése és a basszustémák más, friss szemszögből való megközelítése is hasonló fejlemény. Ezzel persze nem akarom Dave Junior érdemeit kisebbíteni, mert ha ő nincs, egészen más irányt vett volna a banda, mi több, valószínűleg már rég nem is létezne a Megadeth. De azért a 2002-es tragikus eseménysor után hasonló feltámadás következett, mint napjainkban. Tehát bármennyire is kedvelem a magánéletében botlott basszusgitárost, nagyon valószínű, hogy kifejezetten jót tett az új albumnak a kirúgása miatti extra idő és a kényszerű plusz törődés.
Az új korongot pörgetve szintén figyelemreméltó a tényeffektek, értsd: nem zenei elemek aláfestő jellegű használata. Persze a Megadeth korábban sem fukarkodott az ilyesmivel, de a „The Sick, the Dying… and the Dead!” esetében, mind azok minőségében, mind pedig mennyiségében hatalmasat léptek előre. Újra és újra egyben végighallgatva az albumot az embernek időről-időre olyan érzése támadhat, mintha egy Queensryche koncept-albumot vagy heavy metal operát hallgatna, annyira folyamatosnak hat a dalokhoz és dalszövegekhez tartozó, nem hangszeres hangözön. A Pokolgép „Adj új erőt” albumához készített annakidején ehhez fogható, az egész történetfüzért végigkövető effekt-sorozatot a Solaris billentyűse, Erdész Róbert. Vagy ha már hazai példa, akkor a Piramis együttes „Erotika” albuma, különösen annak a hanglemezváltozata tartalmaz még ennyire találó, a zenei közléssel szinte egyenértékű hangjátékot, közjátékot.
Ezzel az anyaggal bizony hallhatóan nagyon sokat törődtek. Ezt az albumot nagyon tudatosan és szépen nevelték ilyenné. Amihez nemcsak pénz, paripa, posztó, tehetség, zeneelmélet, hangszeres tudás, egyéb szaktudás, ihlet, ötlet, érvényes mondanivaló és innováció szükségeltetett, hanem idő, idő és még több idő.
The Words Needs The Heroes
Végezetül néhány szó a dalok mondanivalójáról. Mert a 2022-es Megadeth albumon nemcsak, hogy nincs töltelékdal, de kivétel nélkül mindegyik komoly, komolyan veendő üzenettel bír. Íme!
A „The Sick, the Dying… and the Dead!” dalfüzér tehát a pestissel nyit. Tudjuk értjük, persze hogy ez nem a covid, még a nem létező kacsintást is vettük… Roger! Roger!
Az energikus dögös nyitány után pedig mi más következhetne, mint egy hasonlóan sodró szám, az ördögi átverések, tehát a Mustaine által is megtapasztalt drogok, részegeskedés, illetve átkozódás és háborúskodás, mint hasztalan menekülés, mint beteg életmód bemutatására. A „Life in Hell” egyszerre figyelemfelhívás és vádbeszéd, egy negatív példa általi elrettentés. A megélt tapasztalatok és önkritika által hitelesítve.
Majd még az előzőeknél is gyorsabb és őrültebb zakatolással támad az elmaradhatatlan tematika első darabja. Az úgynevezett black-ops, tehát a speciális bevetésekre használt helikopterszázadról szóló „Night Stalker” vendége Ice-T, akinek szövegelése meglepően harmonikusan illeszkedik a dal középrészébe. Ez is messze sokkal jobb, mint amire az előzetes hírek alapján számítani lehetett.
A negyedik, „Dogs Of Chernobyl” címet viselő track Dave Mustaine közlése szerint nem Ukrajnáról szól, hanem a rákos betegsége alatt történt egyik beszélgetése ihlette. Mikor is az orvosa a sugárkezelés kapcsán mesélt neki a sugárbetegséggel kapcsolatos zónabeli tapasztalatokról. Majd ezeket a kilátástalan helyzeteket Dave az elhagyatottsággal érezte rokonnak, ami a dalt ihlette.
Eme vidám kis történeteket a „Sacrifice” vagyis az „Áldozat” című opus helyezi kontextusba, aki érti, érti. Nyilván nem véletlen került az extra változatok bónuszai közé a „The Conjuring” élő, új változata is, egyfajta nyugtalanító kvázi lezárásként, illetve kapcsolódó koncert-kislemezként.
A „Junkie”, akárcsak a „Life in Hell”, az emberi selejtjeit ostorozza, egyben szánja is őket. Egy olyan életmóddal szemben kínál alternatívát, ahol az úgynevezett gyógymód rosszabb, mint maga a betegség…
A „Psychopathy” és a „Killing Time” kettősét Dave egyik régi barátnője ihlette. Ami a gyakorlatban a halogatásról szól, azokról az elvesztegetett időkről, melyeket a negatív, gyűlölködő emberek miatt pazarlunk el, pedig okosabban is megválogathatnánk a társaságunkat, bölcsebben is eltölthetnék az egyre fogyatkozó életidőnket…
A „Soldier On!” az eddigiek egyenes folytatásaként elsősorban arról szól, hogy bátran ki kell lépnünk a mérgező kapcsolatokból. Legalább olyan bátran, amiként egy elszánt katona a harcmezőre lép.
A „Célebutante” a hírnév megszállottjait ostorozza. Nem elég, hogy teli vagyunk az értéknélküliséget propagáló celebekkel, de még az értéket képviselő emberek nagy része sem bír az egójával, az önzésével, az önimádatával és a nagyravágyásával. Ezért hát a törtető önsorsrontók mindenféle praktikákra képesek, hogy még feljebb törhessenek, a többiekkel mit sem törődve, akár a lelküket és üdvösségüket feláldozva a törékeny sikerért…
A „Mission To Mars” azt pedzegeti, amiről a címe is szól. Persze Mustaine nem volna Mustaine, ha nem került volna némi mandiner az üzenetbe. Küldetéshiba, illetve békében elrozsdásodó (rust in peace) elhagyott űrszonda, vagy elpárolgó földgolyó nem feltétlen szerepel a NASA terveiben.
Az albumzáró „We’ll Be Back” egy katona története a bátorságról, a személyes áldozatvállalásról és a túlélésről. Mindezt Mustaine nyilván magára is vonatkoztatja, aki már annyi mindenen ment keresztül, ami elpusztíthatta volna, de eddig még mindig visszatért.
A kevesebb több elvét követve, ezzel véget is ér az album rendes műsorideje. A különféle digitális platformok, illetve áruházláncok exkluzív bónuszaiban szerepel még egy kevésbé sikerült Dead Kennedys feldolgozás. A Megadeth persze tud jól hozzányúlni dalokhoz, sok jó átdolgozást készítettek már az évtizedek folyamán („I Ain’t Superstitious” – Willie Dixon, „No More Mr. Nice Guy” – Alice Cooper, „Never Say Dye” – Black Sabbath, vagy a már említett „Cold Sweet”), de a „Police Trunk” semmi sem ad hozzá az eredeti élményhez. A „This Planet’s On Fire (Burn In Hell)” című Sammy Hagar feldolgozás egy fokkal jobb, de még Sammy közreműködésével sem sikerült feledhetetlenné tenni. Inkább érdekes, mint jó. Akkor már inkább ebből is forogjon az eredeti!
Viszont a törzsanyag frenetikus. Csak elvből nem írom rá, hogy hibátlan, mert konkrét kifogást keresve sem találtam. Pedig legalább százszor meghallgattam a „The Sick, the Dying… and the Dead!” albumot, mielőtt nekifogtam volna a billentyűzet ütögetésének. Ha nem kétszázszor. Ez most legalább annyira lenyűgözött, mint 1990 őszén az első „Rust In Peace” kazettám, amit a folyamatos nyúzással hamar elhasználtunk, így már a következő tavasszal újat kellett venni…
