Kiadó: BMG

Bruce Dickinson az utolsó szólólemeze, a Tyranny Of Souls idején 46 éves volt. Azóta megjelent 4 Iron Maiden album, hősünk hétszer körbe turnézta a világot, kétszer egy olyan repülővel ahol ő volt a pilóta, kétszer is turnézott a Jon Lord emlékére összerakott szinfónikus műsorral, írt egy könyvet, a Maiden szüneteiben saján spoken world előadásaival járta a világot, Psycho Schizo Espresso néven podcast műsort hozott létre, újra megnősült, túlélte a nyelvrákot, mindkét csípőjébe protázis lett beültetve és achilles szakadással is műtötték, repülőgépipari vállalkozó lett, elindította a Trooper nevű sörmárkát, és több alkalommal indult veterán vívó versenyeken… Mindeközben megszületett a The Mandrake Project album is és hozzá egy 12 részes (részenként 34 oldal, azaz összesen 408 oldal) képregénysorozat. Bruce idén nyáron lesz 66 éves…

Ő azon kevés előadók közé tartozik, akik elhagyva az anyazenekar sikert-sikerre halmozó gépezetét, szóló művészként is eredményes karriert tudhat magáénak. Az Iron Maident valaha megjárt tagok között is előkelő helyen áll ebből a szempontból. Egyedül csak Adrian Smith zenei kalandozásai mérhetők szakmailag Bruce munkásságához. Nem véletlen, hogy őt hoztam fel, hiszen Adrian két Dickinson lemezen is hallható, ráadásul máig (szakmailag) a két legjobbnak tartott albumon játszottak együtt. Mivel már évek óta pletykáltak egy készülő Dickinson albumról, titkon vártam is, hogy ismét együtt dolgoznak majd, végül abból semmi sem lett és nem véletlenül, a The Mandrake Project-et hallgatva nem érzem Adrian helyét a lemezen, bár vendégként, akár egy szólóra azért beugorhatott volna.

Az anyag sokáig készült, de nem véletlenül, eredetileg 2014-ben kellett volna megjelennie, Roy Z elmondása szerint a most kiadott album 80%-a 2012 környékén íródott, de az akkori terveket keresztülhúzta Bruce rákbetegsége. A gyógyulás közel egy évig tartott, utána pedig már az akkor egy éve dobozban lévő Iron Maiden lemez volt a fókuszban. A több körös Legacy Of The Beast turné egyik szünetében jött volna el a pillanat újra, hogy Roy és Bruce befejezzék a lemezt, azt viszont a Covid tette parkolópályára, ahogy a Senjutsu albumot is. Valahol, valaki nagyon nem akarta, hogy megjelenjen az az anyag, ám ahogy Bruce is megfogalmazta később, a kényszerű leállások és csúszás miatt jóval erősebb és grandiózusabb lett a The Mandrake Project, mint amilyen mondjuk 2014-ben lett volna, ha akkor megjelenhet. Persze az extra töltetet ez esetben a képregénysorozat adja, ami miatt sokan koncept albumnak hitték/hiszik Bruce új művét, de ez csak részben igaz. Az új dalok közül csak ötnek (Afterglow Of Ragnarok, Many Doors On Hell, Rain On The Graves, Resurrection Men, Eternity Has Failed) van konkrét köze Necropolis történetéhez, de az is igaz, hogy elvonatkoztatva, a The Mandrake Project minden dalát körbe lengi a mandragóra nedűjének bódító hatása…

Igazából akkor fog nagyon működni ez a közel 1 órás album, ha mindenféle elvárás nélkül közelítünk hozzá. Az évek folyamán mindenkinek megvan már a kedvenc Dickinson albuma, és érthető módon valami hasonlót várt most is kedvencétől, de Bruce most nem követte a bevált módszert, csak elkészített egy albumot az évek alatt felhalmozódott ötletekből és nem foglalkozott vele, hogy bárminek, vagy bárkinek is megfeleljen saját magán kívül. Tehette persze mindezt azért is, mert mostanra már nem dolgozik benne a megfelelési vágy, mint a Maiden utáni Balls To Picasso-nál, nem űzi, hajtja a Maidentől való mindenáron eltávolodás, mint a Skunkworks idején, és nem feszíti az ismételt bizonyítási vágy, mint az Accident Of Birth létrejöttekor. A The Mandrake Project valahol a Chemical Wedding spirituális utazása és a Tyranny Of Souls könnyedebb, dallamosabb felfogásának a keveréke/egyenes folyatása, de egy egészen különleges formában. Így 60 fölött csak simán készített egy albumot, amivel még mindig meg tudta lepni a rajongóit, ami büszkén beilleszthető az életműbe, és ami még mindig követendő példa az elkövetkező nemzedékeknek. A The Mandrake Project ennyi évesen, egy rákbetegség után több, mint kimagasló teljesítmény Bruce részéről, mondhatni, ha ez lesz az utolsó albuma szólóban, méltó befejezése lett az életműnek.

Az előzetesen már megismert Afterglow Of Ragnarok szerintem tökéletes felvezetése volt az albumnak, sejtelmesen indul, majd egy kiváló riff (kísértetiesen hasonlót hallhatunk a Savatage zenekar Hall Of The Mountain King című dalának elején is…) indítja be a nótát, ami végül egy meglepően dallamos refrénben csúcsosodik ki. Egyedül a kamu szólórész miatt volt hiányérzetem, azon kellett volna még dolgozni, de azóta már megszoktam. Bruce akkoriban azt nyilatkozta, hogy ez a dal az új album esszenciája, mivel a karcos metalkodás mellett rengeteg dallamot is rejt, ami igaz is, de mint később kiderült a metalkodás annyira azért nem jellemző erre az anyagra, aki ezen a ponton még mindig hitt benne, hogy egy Chemical szintű zúzdát kap később a többi daltól, az nagyot csalódott.

A folytatásban érkező Many Doors To Hell a nyitó nótával együtt a két legfrissebb szerzemény az albumon, az utolsó stúdiózós szakaszban íródott mindkettő, a képregényhez kapcsolódva. A nóta egy klasszikus hangzású Scorpions riffel indul, majd a banda becsatlakozása után már egy Ghost nóta lesz belőle. Igazi könnyed, dallamos tétel, egyből beragadó refrénnel, Hammond fílinggel megfűszerezve, egyáltalán nem lepődnék meg, ha bekerülne a koncertprogramba is. A dal középrészénél az-az elszállós rész már előrevetíti a későbbieket, de a nóta dinamikáját csak kis időre akasztja meg, hamar visszatér a Scorpi riff és a Ghost érzés is.

Az album felépítése szempontjából tökéletes folytatás a második klipes nóta a Rain On The Graves. Pedig a különös hangulatú szám (a klip kíséretében pláne) már jóval korábban íródott, ahogy korábban már olvasható volt. Az album ezen szakasza a Face In The Mirror-ral bezárólag adta anno a szólóalbum gerincét. Köztudott, hogy Bruce nagyon régóta alkot szerzőpárost Roy Z-vel, a Rain esetében viszont csak Dickinson van egyedül feltüntetve, mint szerző, ami később is tetten érhető még további három dal esetén. Talán ez is az oka annak, hogy kevesebb a riff központú nóta ezen az albumon. A Rain esetében még a szóló lehetőségét is átadta Roy egy Chris Declercq nevű session zenésznek. Az eredeti tervekhez képest a turnézenekar tagjaként is feltűnik a srác egy másik gitárossal egyetemben (Philip Naslund) Roy Z helyén…

Az első három nóta viszonylagos egysége után Bruce rendesen megkeverte a kártyákat. A 2023 szeptemberében elindított promo hadjárat óta folyamatosan követem az eseményeket a Mandrake Project kapcsán, az albummegjelenésre időzítve készítettem is egy 64 oldalas magazint az Iron Maiden Antológia különszámaként Bruce új műve kapcsán (még a lemez ismerete nélkül), így mondhatni, felkészült voltam, de még engem is meglepett az a korongon sorban érkező Resurrection Men. A képregénytörténet szerint jó helyen van a nóta, ebben a dalban ismerhetjük meg Lazarus professzort, aki Necropolis ellenlábasa a történetben. Konkrétan a szövegben is felbukkan (My name is Lazarus, I raise the dead…). Zeneileg viszont teljesen meglepő dalról beszélhetünk. Már a bevezető rész is újszerű azzal a westernes/tarantinós résszel, ami aztán egy szintén dallamos refrénben teljesedik ki. Ám ezután egy olyan belassulós ős-Black Sabbath riffel folytatódik a nóta, amire azt hiszem senki sem számított. Én itt érzek némi Jack White (The White Stripes) hatást is hangzásilag, ám a dal és úgy általában a lemez egyik nagy meglepetése, hogy most először Bruce Dickinson az énekesi feladatok mellett hangszeres előadóként is debütál. Azok a kongázások a bevezetőben, majd később is, mind Bruce-tól származnak. A Fingers In The Wounds-ban és az Eternity Has Failed-ben is fel-fel bukkan valamilyen ütőhangszeren, a Face In The Mirrorban pedig egyenesen gitározik is! Na, erre sem volt még példa pályafutása során, hogy lemezre vegyenek bármit, amit valamilyen hangszeren művel.

A sorban következő Fingers In The Wounds hozza el a lemez újabb meglepetését. Sehol egy szőrös riff, van viszont helyette zongora és nagyzenekari megoldások tömkelege. Az album az évek során több stúdióban (Los Angeles, San Diego, Fullerton, Lima, Zágráb) készült, a nagyzenekari részeket a horvátországi Zágrábban rakták hozzá a megfelelő dalokhoz még 2022 tavaszán. A covid miatt kétszer újraszervezett Legacy Of The Beast turné a lezárások megszűntetése után pont Zágrábban kezdődött. Ez volt az a turnészakasz, ahol már a Senjutsu nótái is felbukkantak, és amelynek próbái a szintén horvát Spiltben zajlottak. Emlékszem vad találgatások mentek arról, hogy Bruce mit keres a Maiden turné start helyszínén egy stúdióban, ami ráadásul klasszikus művek rögzítésére szakosodott? Hát ezt, ha már úgy is ott volt beugrott meghallgatni, hogy haladnak a munkálatok. Kiváló nóta lett a Fingers, így, hogy alig van benne gitár, így is van benne erő, lendület, a vége felé az a pszichedelikus rész pedig maga a csoda.

Több lemezkritikában olvastam, hogy miért kellett újra felvennie Bruce-nak az It Eternity Has Failed új verzióját, jobb úgy sem lett, mint a Maiden verzió. Több egyértelmű válasz is van az időközben Eternity Has Failed címre változtatott nóta újra vételére. Egyrészt a képregény miatt eleve helye van a nótának, ez volt anno a történet kiindulópontja. Ha 2014-ben jelenik meg Bruce lemeze, akkor a címe is If Eternity Has Failed lett volna, de mivel Harris lenyúlta a dalt a Maidennek, így más címet kellett kitalálnia Bruce-nak az új album számára. Maga a dal is némileg megváltozott azáltal, hogy a Maiden behúzta a rendszerbe. Bruce pl. csak viccnek szánta azt a kis szinti prüntyögést az elején, amit egy kezdetleges Casio cuccal hozott össze a demóra, de Steve egy az egyben átvette, a mostani verzióban – a dallam egy furulya művész (Sergio Cuadros) előadásában hallható. Bruce szeretett volna mindenféle effektet rakni a bevezetőre, de a Book Of Souls majás világához azok nem illettek volna, így azokat is itt valósította meg. A Maiden verzióhoz Steve kérésére íródott még egy versszak, azt most elhagyták és extra szólórész is került a dalba, amit a görögök kedvenc gitárhőse Gus G követett el. Összességében közel másfél perccel lett így rövidebb a mostani verzió a Iron Maiden változathoz képest. Az Eternity Has Failed egyben le is zárja a lemezen Necropolis történetét, a folytatásnak már semmi köze a képregénysorozathoz.

Akik egy Chemical Wedding típusú albumra vágytak, ezt az érzést a Mistress Of Mercy képében kapták meg, ami egy olyan szőrös riffet hoz, amihez hasonlót csak a Killing Floorban hallottunk korábban. Számomra egy kicsit ki is lóg a sorból, egy hagyományos értelemben vett klasszikus Dickinson nóta, ami semmi olyat nem hoz, amit már ne hallottunk volna korábban. Ebből a szempontból a Face In The Mirror sem értelmezi újra Bruce zenei stílusát, az Accident Of Birth album Arc Of Space nótájának ikertestvére, csak a gitárok helyett zongorára hangszerelve, egy hangulatos Roy Z szólóval megspékelve. Bruce mestere a rejtett utalásoknak, ebben a dalban is találunk egyet. Az első versszak záró sora (In a house that has no door) egyértelmű utalás a ’70-es évek prog-rockban utazó bandájának a Van Der Graaf Generatornak, a House With No Door című számára. A nóta a banda 1970-es H to He Who am the Only One című albumán található, ami bevallottan Bruce egyik legnagyobb zenei hatása. 

Ha nem ismertem volna már előzetes beszámolókat az albumról, ezen a ponton már nem nagyon vártam volna nagy meglepetéseket, de tudtam, hogy az utolsó két nóta lesz az, ami teljesen letaglóz majd és igazam is lett. A hétperces Shadow of The Gods kifejezetten lírai (már-már filmzenés) kezdése, majd az abból való építkezés a Tears Of The Dragon zsenialitásával vetekszik, ám a dal felénél fordulatot vesz a nóta és egy olyan disznó riffben teljesedik ki, amihez hasonló groove a Road To Hell-ben volt hallható anno, de annak sem volt ekkora húzása. Bruce agresszív éneke ebben a részben pedig tényleg olyan, amire még nem volt példa énekesi pályafutása során. Az egészet végül egy a Chemical Wedding nóta elszállósabb részéhez hasonló megoldással vezették le, ami szintén vér profi. 10 pontos nóta akárhonnan nézem, ha itt véget ér az album én már elégedett vagyok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az egyik legrégebbi szám a lemezen, még az ezredfordulón készült, az akkor tervezett Tree Tremors projecthez írta Roy Z és Bruce. Akkor az volt a terv, hogy Rob Halford, Ronnie James Dio és Bruce készít közösen egy albumot. Készültek a dalok, menet közben Dio kihátrált a történetből, Geoff Tate került a helyére a Queensryche-ból, de egy közös klubkoncerten és jó pár elkészült demón kívül semmi sem lett a projectből. Az akkor íródott dalokból egy már felbukkant a Tyranny Of Souls albumon, pont a címadó, és most itt egy másik a Shadow Of The Gods. Ha megfigyeljük a dal közepén azt a válaszolgatós részt, szinte biztos, hogy az azért került oda úgy, hogy a három énekes felváltva énekelhessen a dalban… Kicsi az esélye, de folyamatosan mantrázom azóta, mióta előszőr hallottam, hogy legyen benne a koncertműsorban ez a dal, élőben is szakítana… Hamarosan kiderül.

Ahogy írtam, ezen a ponton én már meg voltam véve, de a végső kegyelemdöfést a záró, közel 10 perces Sonata (Immortal Beloved) vitte be. Nincsenek rá szavak, egyszerűen zseniális. Megértem, ha valakinek nem jön be, de aki nyitottabb zeneileg, annak ez egy igazi utazás határok nélkül. Voltak már korábban is hasonló próbálkozásai Bruce-nak, gondoljunk csak a Best Of albumon megjelent Midnight Jam-re, vagy a Tyranny album japán verziójára (nem véletlenül) száműzött Eternalra, de az Elme Színháza, amiről Bruce annyit mesélt a könyvében, és amit folyamatosan keresett a zenében élete során, azt itt csinálta meg hibátlanul. Az Empire Of The Clouds esetében is valami hasonlóan teátrális élményt szeretett volna okozni, de ennek csak most jött el az ideje. Művészeti szempontból biztosan élete legfontosabb dala a Sonata, de énekesként is kimagasló az itt (és úgy általában az albumon) nyújtott teljesítménye. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egész egy több, mint 20 évvel ezelőtti improvizáció Roy demójára, akkor a teljesítmény még jelentősebb. Hihetetlen érzelmi utazás ez az Elme Színházában, ami szövegileg sem egyszerű tétel, elég, ha csak a kezdő versszakot említem:

Itt, ebben a sötét erdőben, ahol semmi sem él már

Látom a fagyott szemeket

Talán hallani lehet valamit

Fagyott esőcseppek lógnak a fákon.

Itt a sötét erdőben

Ahol angyalok élnek és angyalok alszanak

Itt tombol a szívem

Újra, és újra

Mindenképpen meg kell említeni ennél a dalnál Roy Z zsenialitását is, ahogy aládolgozik Bruce szárnyalásának az tanítani való, a sötét utazás záró részében hallható szólója pedig tényleg zseniális. Ajánlom a dal fülesben való bivaly hangerővel való hallgatását egy sötét szobában, brutális élmény.

Az albummal kapcsolatban és az azt kísérő képregénysorozatról még sok mindent meg lehetne említeni, kezdve a borítón elrejtett utalásoktól, William Blake ismételt felbukkanásán keresztül, a Mandrake Project burkolt kapcsolatára Bruce rákbetegségével, sok mindenről, de ezekre itt nincs hely, akit érdekel, nézzen utána a Mandragóra sikolya című Iron Maiden Antológia kiadványban, ott bőven van még érdekesség Bruce műve kapcsán.

Zárszóként álljon itt annyi, hogy én komolyan azt hiszem, hogy a dolgok nem véletlenül történnek úgy ahogy, mivel elég jól beleástam magam a témába meggyőződésem, hogy a The Mandrake Project a hosszú huza-vona után a megfelelő időpontban nyerte el végleges formáját, és abban is biztos vagyok, hogy ez lesz Bruce Dickinson utolsó igazán nagy dobása. Nem kétlem, hogy készül még Dickinson lemez, láthatjuk az idei turné után is szólóban színpadon, de ilyen volumenű, ennyire érett és kulturált, minden szempontból magas színvonalú művet biztosan nem kapunk már tőle. Egyszerűen nincs már rá annyi idő. Mire ez a menet, és a soron következő nagyobb Maiden kör kifut Bruce már hetven fölött lesz. Nézzük meg nagy ikonjainkat, akik még élnek és 70 fölött járnak… Gillan, Plant, Ozzy, Coverdale stb. (Glenn Hughes kivétel, mert ő UFO, és Halford is bírja még lemezen, de élőben már nem), mind elvesztették a lendületet. Érezheti ezt Bruce is, és ezért van, hogy ennyire tolja most a szekeret, még a Maiden gépezet is leállt miatta közel egy évre, hogy Bruce rendesen kihozza a Mandrake Projectből azt, amit lehet. Jelenleg is rója Európa nagy lemezboltjait, hogy találkozzon a rajongóival, hogy aztán pár hét múlva élőben is bemutassa új dalait közel 50 koncerten a világ számos táján, mielőtt visszatérne a Vasszűz kötelékébe, hogy ott is letoljon egy két és fél hónapos turnét az év vége felé. Ha véletlenül mégis úgy hozza a sors, hogy ez lesz Bruce Dickinson utolsó albuma, azt hiszem, emelt fővel vonulhat nyugdíjba, bárki bármit mond, ő minden idők legnagyobb Heavy Metal énekese.