„Gorilla a ködben”

„Álmomban két macska voltam és játszottam egymással” – írta egykoron Karinthy Frigyes.  Ugyanezt érzem, mióta meghallgattam, a június 9-én, „mindössze” másfél évtized után megjelent új Extreme lemezt, mely – gondolom a hatalmas „brainstormingok” nyomán – SIX névre kereszteltetett, felzárkózva közvetlenül a Winger Seven című lemeze mögé. A két macska közül az egyik 1990 óta hatalmas rajongója a bandának, és minden eddig megjelent lemez, összes nótáját kívülről fújja – mondjuk az tény, hogy nem volt túl sok –, a másik viszont rendkívüli módon utálja, ha hülyére veszik, és most olyan morcos, mint a borítón szereplő gorilla. Akkor elöljáróban elmondom, mi a bajom ezzel az egésszel, és csak szólok, az ismertető objektivitást mindössze nyomokban tartalmaz!

W.A.Mozart 35 évesen halt meg, és ez idő alatt kb. 626db jegyzett műve keletkezett. Nem öt perces dalok, hanem operák, szimfóniák, versenyművek. Persze, mondhatja a kedves olvasó, de ő volt Mozart. Jogos! Akkor mást mondok. A The Beatles 1962 és 1970 között közel 200 dalt írt. Igen, azt is tudom, változnak az idők, a világ, a trendek, a szalicil, és már a kenyér sem 3,60. Ennek ellenére, nekem akkor se mesélje be senki, hogy a világ egyik legtehetségesebb gitárosa – Nuno Bettencourt, ki más lenne? – 15 év alatt, az anyabandájában, csak öt nótában tudott közreműködni! Tudom, voltak saját csapatai, tudom turnézott a G3-4-5-10 válogatottal, a Generation Axe-szel, sőt még Rihanna mellett is felbukkant. (Az interjúkat elnézve a plasztikai sebésznél is eltöltött némi időt.) Mindezeket beszámítva kérdezem: mégis, a fennmaradó időben, mi a mángorló kutyafülét csinált, hogy a 12 új(?) dalból hétben külsős komponistát kellett hívni Gary Cherone (ének) mellé, vagy éppenséggel magányosan kellett megírnia őket a dalos pacsirtának.

Nézzük hát! A lemez felépítésén is érezhető, hogy az összeállításnál sokkal inkább a piac és a PR csapat szava döntött, mint például valamiféle művészi koncepció. Az első négy, klipen is megjelent dal, az albumon pontosan olyan sorrendben követi egymást, ahogyan a YouTube-on felfedezhettük őket, az utóbbi pár hónap során. A kezdő Rise riffje leszakítja az ember arcát, és maga a dal szépen építkezik. A modern, rockosan hullámzó, és o-u-o-u-zós refrén könnyen befogadható, majd érkezik Maestro Nuno, és odarittyent egy igen komoly szólót. Az egész lemezen érezhető egyébként, hogy két éve megüresedett a gitáros világ egyik trónja, és bármennyire esküdözött az Extreme húrnyűvője, hogy ő nem akarja az EVH halálával keletkezett űrt betölteni, mégis érezhetően erre hajt. (Minden valamirevaló gitármagazin címlapján őt látni manapság.) A #rebel és a Banshee is folytatja a riff- és szólóorgiát, egyébként leginkább a Waiting for the Punchline (1995) dallam(talan) világát idézve. És megint jön a „la-la-la” és „a-a-a-a”, meg „o-o-o-o”. Ötletes viszont a gitár-ének unisono a szóló elején, még akkor is, ha ezt már a Blackmore-Gillan páros 50 éve megcsinálta. A Banshee egyébként olyan, mintha egy Pantera-Dave Lee Roth mashup-ot hallgatnánk. Nuno gitárja teljes kontrasztot képez Cherone énekével szemben. Jut eszembe, van ám basszusgitár és dob is a történetben. Pat Badger (basszusgitár) természetesen vokálozik is, de játéka ritkán jut igazán előtérbe. Kevin Figueiredo pedig, hát mit mondjak, nyilván remek dobos, de speciel ez itt nem derül ki, mert általában csak az alap 4/4-ket kell ütni, vagy azt sem. Az Other side of the Rainbow következik – avagy vissza a jövőbe. Remek utalás a 80-as, 90-es évek Aerosmith klipjeire. Érzelmes, kellemes dal, hatalmas Amerika feeling, pompás Queen-es középrésszel.

Ez az a pont viszont, ahol eltörik a lemez. Innentől ugyanis csak a „Gary Cherone és barátai” által komponált dalok következnek, egy kivétellel. A Small town beautiful, a nagy Extreme balladák utódja, fül-és szívbarát kompozíció. A The Mask című nótánál azonban ránéztem a lejátszóra, mert azt hittem, a mindenható algoritmus saját kezébe vette az irányítást. Ez a dal akkora Muse nyúlás, mint ide Matt Bellamy. Gary éneke helyett Nuno „viccelődik”. Aztán a Thicker than blood, és valami szinti-gitár zizegtetés érkezik, majd Bono és a U2, a Pop lemez korszakából. Nem mondom, elit társaság, de ezen a helyen teljesen irrelevánsak. Esküszöm, csak a gitár üveghangjaiból tudtam megfejteni, ki játszik. Érthetetlen. A Save me, és megint az untig ismételt gitárriffek, meg aztán persze újra „a-a-a-a”, mi más. Hol van már a Get the Funk out vagy a Rest in Peace, ahol a gitár annyit díszített, mint egy átlag polgár otthon karácsonykor. Hogy őszinte legyek, nekem némi Måneskin behatást is sugallnak a dalok, talán nem véletlenül, de azok a srácok(?), sokkal izgalmasabban tolják.

Innen aztán még szürreálisabb lesz az egész, ugyanis előbb egy finom akusztikus dal következik, a la Simon & Garfunkel/The Beatles, aztán megint egy szintis agymenés, ami ráadásul már elhangzott Björk előadásában vagy 30 éve, csak akkor Army of Me volt a címe, és sokkal újszerűbbnek hatott. A gitárszóló azonban legalább itt is bevállalós. És akinek még ez sem volt elég, becsúszik egy jó kis tábortüzes calypso dal is. (Az „o-o-o-o” természetesen nem marad el.) Szerintem ennek a nótának a kiagyalása, az ő szintjükön legalább tíz percet vehetett igénybe. Nuno a szólóban Brian May stílusában penget (nem először a lemezen). Az album lezárása megint csak a 90-es évek elején futó Aerosmith balladákra hajaz, nagy kórusokkal és össznépi boldogsággal, némileg árnyalva, a dalcsokorról bennem kialakult, nem túl fényes képet.

Tudom, hogy nem oszt és nem szoroz a banda megítélésében, hogy egy kelet-magyarországi, egyre inkább elnéptelenedő városban, mit írnak róluk, de pont azért, mert még mindig maximális rajongója vagyok a korai albumaiknak, és sok olyan zenekart ismerek, amelyek a hullámvölgyek után újra vissza tudtak kapaszkodni a csúcs közelébe, nem vagyok hajlandó elfogadni, ha át akarnak verni. Biztos vagyok benne, hogy a zenekar indulása idején regnáló producerek, mint Beau Hill, Mutt Lange, vagy éppen az olyan szakemberek, mint John Kalodner, esetleg a most már író/filozófussá avanzsált Rick Rubin, egy ilyen lemezt nem engedtek volna megjelenni. Az első 4-5 dalból egy jó maxit hoztak volna tető alá, a többi pedig ment volna a kukába. És valójában pont ezért igazságtalan a pop ipar, mert, ha ezeket a dalokat egy feltörekvő zenekar játszaná, még csak írás sem születne róla.

Az Extreme ezen a lemezen úgy próbál függetlennek és lazának látszani, hogy közben minden rajongói rétegnek dob egy csontot, éppen csak az önazonosság hiányzik ezáltal, de az rettenetesen. Fiúk, számomra a lemez címe egyben pontszám is lehetne a tízes skálán, és nem tudom megígérni, hogy ezek után az eddigi lelkesedéssel fogom várni a 2038-as albumotokat.