2022. június 15., Puskás Aréna
Nincsenek elkényeztetve a hazai Red Hot Chili Peppers rajongók magyarországi koncertekkel, többek között ezért is nagy esemény, ha néha-néha errefelé járnak. Bizonyíték erre az a több mint 50 ezer néző, akik dugig megtöltötték a Puskás Arénát a minap. Papíron népünnepélynek kellett volna lennie, ami hellyel-közzel meg is valósult, de ahogy nézegettem posztokat, kommenteket, jó pár rajongó keserű szájízzel tért haza, nem alaptalanul, én magam is nagyon szerettem volna szeretni ezt a bulit, de nem sikerült. A miértekhez kicsit vissza kell menni az időben…
Az első hazai Chili koncert 1996-ban volt a Kisstadionban. Karrierjük legkreatívabb időszakában érte őket a pillanat, de a drogoktól szétcsúszott csapat egy kiábrándító és pofátlanul rövid bulival ajándékozta meg rajongóit. A következő találkozásig – talán nem véletlenül- el is telt 20 év. A banda közben mainstream csapat lett, túlnőve saját magukon is, ám a 2016-os dupla koncert minden szempontból kiköszörülte a korábbi csorbát és csont nélkül 10 pontos szórakozást nyújtott a kiéhezett rajongóknak. Ebben a nyert helyzetben érkeztünk el az idei stadion fellépésre, aminek (ahogy már említettem) papírforma szerint újfent hengerelnie kellett volna, de az olajozottnak tűnő fogaskerekek közé egy-két nem kívánatos anyag is beférkőzött, zavart okozva a rendszerben. Persze sietve meg kell említenem, hogy ezek alapvetően számomra okoztak zavart, lévén a saját benyomásaimat írom a koncertről, akik elégedetten távoztak a rendezvényről biztosan nem foglalkoznak efféle apró-cseprő dolgokkal, a zenekarról már nem is beszélve – pont leszarják ki mit ír róluk…
Én még az a Chili rajongó vagyok, aki sok más korabeli rocker társával egyetemben a ’90-évek elején ismertem meg a zenekart és az akkori rock diszkókban vált-vállvetve ugráltunk a nótáikra. Ehhez képest a stadionba érve elvétve találkoztam csak rockzenét hallgató egyénekkel, és ez az elvétve nagyon finom kifejezés. Konkrétan kívülállónak éreztem magam hosszú hajjal, felvarrós farmermellényemben. Az érkezésem pillanatában kezdő „előzenekar”, a rapper Nas bulija csak tovább erősítette bennem a gondolatot: mi a fészkes fenét keresek én itt? (Itt most nagyon finoman fogalmaztam…) Értem én, hogy bizonyos dalok miatt mainstream banda lett a Chili, de ez az élmény akkor is kultúrsokként ért. Egy hazai példával élve: olyan volt ez a Chili élmény, mint egy Volt fesztiválos Tankcsapda buli, ahol nem érted, hogy a Baj van nótát miért csak te énekled a körülötted állók közül – akik nem sokkal korábban még a Halott Pénzre tomboltak a másik színpadnál-, és miért üvöltik a Mennyország tourist szövegét? Ezt éreztem most itt is. A jelenlévők nagy része azért jött, hogy hallja azt a 4-5 dalt (talán csak az új lemez sikernótája a Black Summer volt kivétel), amit mindenki ismer, a többi nóta alatt meg elvolt és várta mikor jön a következő sikerdal. Ez az a koncertlátogató típus, aki azért megy Metallicára, hogy hallja a Nothing Else Matters-t, Iron Maiden-re, hogy üvöltse, hogy Fear Of The Dark stb. stb. Ez a tendencia hatványozottan volt jelen ezen a rendezvényen is, de az összkép még ennél is hígabbra sikeredett. Ehhez képest a Chili velük is kiszúrt, hiszen hiába szerepelt a set listában az ultimate sláger Under The Bridge, nem kapták meg a hazai rajongók, a By The Way záró hangai után, mindenféle meghajlás, ünnepeltetés, pengető dobálás helyett sietve távoztak a színpadról – közel másfél óra után…
A mainstream titulus bizonyos elvárásokkal is párosul, ha tetszik, ha nem, amit sajnos sokan figyelmen kívül hagynak, a mostani alkalommal a Chili is. Ezen a szinten, amikor 10 ezrek vesznek jegyet (méregdrágán), akkor az előadónak kutya kötelessége alárendelnie magát ennek a ténynek és a titulusnak megfelelően 110%-ot teljesítenie (sietve írom ide, hogy produkciós szinten is, mielőtt még mindent a banda nyakába akarnék varrni) minden áldott este, mert ezért fizetnek egy rahedli pénzt az emberek, és ő azért keres irgalmatlanul sok rahedli pénzt, hogy ezeket az embereket kiszolgálja. Senkit nem érdekel, hogy rossz napja van, hogy hisztis, megjött, stb. stb. (Halkan jegyzem meg, hogy ez az elvárás amúgy minden előadóra igaznak kellene, hogy legyen, nemcsak a rahedli pénzt keresőkre. Na de most a rahedli kategóriában vagyunk, ahol hatványozottan igaz ez az állítás…)
Na és akkor el is érkeztünk a fekete leveshez…
A 2016-os bulit, többek között az a döbbenetes (és akkor teljesen újszerű) látvány vitte el a hátán, amit azóta sem nagyon látott a gyanútlan koncertlátogató. Az a belógatott vizuál rendszer akkor a szakmában újszerű volt – hasonlót láthattunk a Metallica esetében is-, de annyira drága mulatság, hogy végül nem vetette meg a lábát hosszú távon a koncert dömpingben. Viszont valami hasonló látványosságra számítottam most is, ami az első pillanatban borítékolható is volt. Belépve az arénába egyből kiszúrtam a hajlított(!) „ledszőnyeget”, amely a színpadi fedésen kívülről indulva futott végig a fedés mennyezetén, a pódium hátsó falán, majd onnan a zenészek lába alatt a fotósárokig. Iszonyat látványos és egyedi volt már alaphelyzetben is, biztos voltam benne, hogy csodadolgok mennek majd rajta. Nem így lett. Teljesen jellegtelen, random szín – és formakavalkád bontakozott ki a zseniális és méregdrága szerkezeten, aminek semmi, de tényleg semmi köze nem volt a Chili-hez. Bármelyik tuc-tuc banda, vagy pop előadó koncertjén bevethető lett volna. Semmit nem adott hozzá a Chili dalokhoz, csak simán egy hatalmas fénykavalkád volt, hogy „valami látványosság is legyen” címszó alatt… Magamban még meg is jegyeztem a monstrum led fal láttán, hogy majd jól leírom, hogy az egy hete látott Iron Maiden koncert giga látványa a régi sulis megoldásokkal operál, amíg a chili már a high tech technológiákat alkalmazza. De így, utólag ki kell jelentenem, hogy a Maiden buli a sárba tiporta ezt a koncertet látványban is… Aki volt a nyári koncertdömpingben kis hazánkat is elért olyan bulikon, mint a Dream Theater, a Tool, vagy a Scorpions koncertje, és megfigyelte az ottani vizuális körítést, azok tudják, mi a problémám a Chili „lányványorgiájával” a fent említett koncertekhez képest…
Itt újfent meg kell említenem, hogy ez a saját véleményem, nyilván sokat látott koncertlátogatóként (a rendezvényszakmában eltöltött közel 25 év alatt) sok mindent láttam már, tudom, hogy ezt sokkal, de sokkal jobban is meg lehetett volna csinálni. Elfogadom, ha valakit ez lenyűgözött, de egy mainstrem banda esetében ennél több kellett volna. Saját tartalom, akár klipes anyagok bevágása stb. Valami, ami hozzátesz a produkció, az adott dal mondanivalójához, nem csak egy sima effekt, ami jól néz ki, de bárhol bárkinél bevethető…
És jöjjön egy másik produkciós probléma, a hangzás. Konkrétan úgy szólt ez a buli, mintha a Chili valahol a kert végében játszana. A helyzet a buli közepe felé némileg javult, de a gond nem szűnt meg. Bántóan visszhangosan, erőtlenül szólt a koncert végig. Konkrétan a keverőpult korlátjának támaszkodva kísértem végig az eseményeket, néha rápillantva a technikusra, de emberünk teljes nyugalomban sziesztázta végig a koncertet, nem zavarta, hogy a pénzéért egyáltalán nem dolgozik meg. Mondhat bárki, bármit, ezen a szinten (de alapvetően semmilyen szinten) nem elfogadható, ha valami ennyire nem klappol. A technikai adottságok megvoltak, ez szimplán csak szakmai kérdés, ami egy ilyen profinak szánt produkciónál alapfeltétel, hogy klappol. Sajnos még mindig sok olyan rendezvény van, ahol nem veszik eléggé komolyan a hangzás kérdését, pedig a jó megszólalás hiánya haza tud vágni egy-egy produkciót. Amikor nem azon kattogsz, hogy: „aztakurvamindjártleszállafejemdekirály”, hanem az emlékeidet felhasználva követed le a nótát, akkor az már gáz.
Pedig a sokaktól, sokszor emlegetett hakni fíling szerintem sem állja meg a helyét maradéktalanul a koncerttel kapcsolatban. Chad és Flea például mindent megtett annak érdekében, hogy jól szórakozzunk. A bandába másodszor visszatérő John Frusciante jelenléte pedig egyenesen emelte az est fényét, játéka élményszámba ment. Kíváncsi lennék egy közvéleménykutatásra, hogy ez a tény hány jelenlévőt hozott lázba… Azt hiszem gyászos lenne a végeredmény. Meggyőződésem, hogy ők négyen együtt alkották mindig is a Chili zsenialitását. A kvartettből egyedül Anthony esetében tudok megfogalmazni kritikát, megkerülhetetlen fazon és karizma (még így a borzasztó bajusszal is), de a folyamatos hamis ének sokat kivett az élvezeti faktorból. Értem én, hogy ő mindig ilyen, de ez nem elfogadható magyarázat, nemhogy ezen a szinten, semmilyen szinten sem…
Azon gondolkoztam koncert közben, miközben néztem, hogy a tervszerű, ám spontánnak elővezetett „jamek” során milyen élvezettel vetették bele magukat a zenélésbe: kár, hogy a Chili ilyen nagyra nőtt, mert ez a négyes még ma is inkább egy laza szörfös banda, akik a klubokban és a próbateremben érzik magukat a legjobban és ez az egész körítés, amit a mainstream helyzetük köré kanyarítottak, egy szükséges helyzet, amivel megtanultak együtt élni. Számomra ez volt az egyedüli és valahol elszomorító üzenete ennek a bulinak, hogy hű de jó, hogy egy rahedli pénzt keresünk ezzel, de amikor csak a zene van, akkor előjött, hogy bizony nem nagyon vágynak ők erre a mainstream katyvaszra, amiben működnek már évtizedek óta. Azoknak a rajongóknak, akik anno híressé tették őket pedig pláne nincs szükségük erre. Ha már felmerült korábban a Tankcsapda neve, ezen nem ártana ha ők is elgondolkoznának… Kifelé menet elkaptam egy beszélgetést két rajongó között, akik arról diskuráltak, hogy az előző heti Maiden buli bizony köröket vert erre. Egyet kellett velük értenem…
Fotók: Dávid Zsolt
