LP – Swan Song / Atlantic 1976
1976 tavaszán jelent meg a Led Zeppelin hetedik nagylemeze, mely többszörös korszakhatárt jelent a banda történetében. Ugyanis az Angliában március 31-én, Amerikában április 2-án megjelent Presence lett az utolsó olyan albumuk, melyet még egyértelműen az addigi blues-rock, funk-rock, illetve prog rock vonulat jellemez. Az utolsó, melyet még a punk és disco betörése előtt rögzítettek. Az utolsó, melyet a zseniális hangmérnökkel, Keith Harwood-dal készült. Egyben az utolsó, melyen Jimmy Page hangszeresként és szerzőként is dominált. Aztán már csak egy poposabb, illetve art rockosabb jellegű stúdióalbum következett, illetve különféle élő- és archív anyagok jelentek meg.
Elsőként az album előzményeit, majd az A-oldal dalainak részleteit adjuk közre.
A mindösszesen 18 nap alatt felvett és készre is kevert lemezanyag egy rendkívül nehéz időszak lenyomata, hiszen az 1975. novemberi stúdiózást megelőzően Robert Plant és családja súlyos autóbalesetet szenvedett. A rodoszi nyaralásuk során ugyanis egy fának csapódtak, melynek következtében az énekes boka- és könyökcsontja tört el, míg az autót vezető felesége, Maureen koponya-, medence- és lábszártörést szerzett. Szerencsére a gyerekek megúszták könnyebb sérülésekkel.
A tervezett őszi turnét így természetesen azonnal törölni kellett. Robert tolókocsiba került, míg az életveszélyes sérüléseiből lábadozó feleségétől és a gyermekeitől is hamar távolra kényszerült. Ugyanis hiába vitték őket haza rekord-gyorsan Londonba, az akkori adószabályok szerint nem maradhatott sokáig a hazájában. Így aztán, miközben a súlyos sérülésekből lábadozó Maureen és a gyerekek otthon maradtak, a mozgásképtelen és kerekesszékes Plantet előbb Jerseybe, majd a kaliforniai Malibuba „menekítették” az adóhatóság elől. Ott csatlakozott hozzá Jimmy Page szólógitáros, akivel szeptember folyamán megírták a következő lemezre szánt dalokat. John Paul Jones basszusgitáros és John Bonham dobos pedig októberben csatlakoztak hozzájuk, majd a próbák során alaposan kidolgozták, majd begyakorolták az új kompozíciókat.
Az a traumatikus időszak alaposan rányomta a bélyegét a készülő anyagra. Hiszen az énekes fizikailag továbbra is tehetetlen volt, miközben a felesége Angliában gyógyult, ez pedig a testi fájdalmak mellett hatalmas lelki válságot, elszigeteltséget és magányérzést okozott az énekesnek. Végül leginkább azzal a céllal, hogy Plant-et kirángassák a depresszióból, Page és Peter Grant menedzser Münchenbe szervezték a zenekart, ahol a Giorgio Moroder által alapított Musicland Studiosban rögzítették a hét dalt tartalmazó hetedik Zeppelin albumot.
Itt érdemes megállni egy pillanatra, majd belegondolni milyen csapatok albumai, köztük miféle remekművek születtek Moroderék müncheni műhelyében. A teljesség igénye nélkül például a következő nagylemezek: Rolling Stones – It’s Only Rock ‘n Roll, Faust – Punkt, Marc Bolan & T. Rex – Zinc Alloy And The Hidden Riders Of Tomorrow, Scorpions – Fly To The Rainbow, Uriah Heep – Wonderworld, Deep Purple – Come Taste The Band, Sweet – Give Us A Wink, Iggy Pop – The Idiot, Rainbow – Rising, Rory Gallagher – Calling Card, David Coverdale – White Snake, Electric Light Orchestra – Out Of The Blue, Giorgio Moroder – From Here To Eternity, Elton John – Victim Of Love, Queen – The Game, Sparks – Whomp That Sucker, Whitesnake – Slide It In, Freddie Mercury – Mr. Bad Guy, Spandau Ballet – Through The Barricades, Iron Maiden – Seventh Son Of A Seventh Son. Történelmi jelentőségű névsor, bivalyerős felhozatal. A legnagyobbak adták egymásnak a kilincset, ráadásul az ott készült felvételeik hangminősége is a csúcsot jelenti.
Egy ilyen stúdióba költözött be a baleset miatt megtört csapat, valamint a jól bevált hangmérnökük, Keith Harwood, aki a Houses Of The Holy és a Physical Graffiti után harmadszor is csodát tett a Zeppelin hangzásával. Azóta sem készült ennyire heavy, a szó jó értelmében vett nehéz, gitárcentrikus albuma a Led Zeppelinnek. Az In Through the Out Door ugyanis nagyon más felfogásban íródott és a keverése is jelentősen eltérő az előzőektől. Bonzo halála után pedig a fiúk letették a lantot és feloszlatták zenekarukat.
A sors fintora, hogy miután Harwood a Planték autóbalesete miatt traumatizált zenekarral dolgozott, nem egészen egy évre rá, 1977. szeptember 3-án maga is súlyos autóbalesetet szenvedett. Állítólag kimerültség okozta a katasztrófát, hogy elvesztette uralmát az autó felett és egy hídnak ütközött, majd meghalt. Az általánosan elterjedt vélemény szerint a tragédia pont azon az éjszakán történt, amikor befejezte a Rolling Stones Love You Live című albumának keverési munkálatait a londoni Olympic Studiosban. 37 évet élt.
Achilles Last Stand / Two Ones Are Won / The Wheelchair Song
A lemezindító Achilles Last Stand az együttes egyik leghosszabb, egyben legprogresszívebb, legösszetettebb szerzeménye. A tíz és fél perces kompozíció részben még a baleset előtt született, így egyfajta átmenetet képez, mind tartalmilag, mind érzelmileg. Közvetlen előzménye, hogy mivel túl magasnak érezték a srácok a rájuk vonatkozó adókulcsokat, sok más brit banda tagsága mellett akkortájt ők is az adóemigrációt választották. Így aztán korlátozniuk kellett az Egyesült Királyságban töltött idejüket, minekutána Page és Plant úgy döntöttek, hogy 1975 júniusában Marokkóba utaznak, hogy ihletet merítsenek a következő albumukhoz.
A szöveg egyértelműen utal erre a lelépésre. Tavasszal kapták a hírt, hogy ideje lelépni. Robert aztán a családjával még egy kiterjedt spanyolországi körutat is tett, majd Rodoszra utazott. Érdekesség, hogy Roger Waters nyaralójában szálltak meg, melyet akkoriban Phil May, a The Pretty Things énekese bérelt a basszusgitárostól. Konkrétan hozzá és a feleségéhez mentek vendégségbe, majd aztán abból az ingatlanból indult el az autó, mely radikálisan átírta a Plant család, valamint a Zeppelin következő két évét.
Az eléggé elvont, misztikus dalszöveget minden bizonnyal csak Robert tudná a maga teljességében dekódolni. Annyi azonban a külső szemmel is bizonyos, hogy a versben megjelennek a marokkói, a spanyol és a görög utazások emlékei. Az Achilles Last Stand szövege azonban jóval mélyebb és rétegzettebb annál, mint hogy csak egy egyszerű, felhőtlen útinapló legyen. Robert a súlyos egzisztenciális válságot, a száműzetés fájdalmát és a sorssal való reménytelen küzdelmet írta meg, melyet gazdagon tűzdelt irodalmi és mitológiai utalásokkal, valamint az év során megjárt többi helyszín emlékeivel.
A címben is szereplő Akhilleusz Homérosz az Iliász eposzának főhőse, aki ókori héroszként szinte isteni erővel és tekintéllyel bírt. Azonban miután Apollón Parisz képében a sarkán meglőve leterítette, egy pillanat alatt odalett az addigi dicsőség. Plant ezt a képet magára és zenekarára alkalmazta. Hiszen miközben tolókocsiban lábadozott, bőven volt ideje elgondolkodni az életén. Nem véletlen volt a formálódó szerzemény korai munkacíme The Wheelchair Song, azaz A kerekesszékes dal. Míg a korai keverést tartalmazó úgynevezett referenciamix Two Ones Are Won címen futott. Utóbbi szójáték (one – won) lehetséges jelentése, hogy miután a súlyos autóbaleset miatt a zenekar jövője teljesen bizonytalanná vált, Page és Plant kettesben vonultak el megírni az új albumot. Az alternatív cím jelentése így az is lehet, hogy kettőjük összefogása, akarata és kreatív egysége végül győzedelmeskedett (are won) a tragédia felett.
A szövegben szereplő másik sarokpont: Albion. Mely miközben folytatja Akhilleusz legendáját, William Blake költészetére is utal, konkrétan Nagy-Britanniára. Ugyanis míg a görög mitológiában Alebinon egy óriás volt, addig az angolszász világban Albion Nagy-Britannia alternatív neve, mely fehér sziklára (Dover) vagy fehér szigetre utal. A trójai háborúban Akhilleuszt a halálos lövés után Leuké szigetére vitték, mely szintén Fehér szigetet jelent. Onnét viszont a halotti máglyáról elragadta az édesanyja, Thetisz nimfa és az Élüszionba, az örök életet nyert hősök honába vitte. Mindezt bonyolítja még, hogy miként Vergilius Aeneis-e a római császárok julio-claudiusi dinasztiájának az eredetét egészen a trójai Aineiaszig vezeti vissza, addig Geoffrey of Monmouth is tőle származtatja a briton királyok ősének tartott Brutust.
Az Albion ráadásul egy mitológiai óriás neve is. Akiről úgy emlékezett meg John Milton Britannia története első kötetében, hogy a földet egy óriás, Albion, Neptunusz fia igázta le, aki saját magáról nevezte el a szigetet. Ebben a szövegösszefüggésben pedig nem csak a lábsérülés és a távoli Anglia hiánya jelenik meg, hanem az óangol és ógörög mitológia közös pontjai is. Plant Akhilleusz tragédiáját használja párhuzamként a saját életére. A rocksztár-életmód, a megállíthatatlan siker, majd a hirtelen jött, mindent romba döntő autóbaleset miatt úgy érezte, hogy a sors vagy az istenek ellene fordultak. Ez pedig leginkább a pillanatok alatt megváltozott státuszával és a szeretteitől való távolsággal írható le, nyilván a kellő költőiséggel:
Oh the sweet refrain, soothes the soul and calms the pain
Oh, Albion remains, sleeping now to rise again
Ezt koronázza meg a refrén legismertebb sora: „The mighty arms of Atlas hold the heavens from the Earth”, azaz: Atlasz hatalmas karjai választják el az eget a földtől. Az ismét többes jelentésű Atlasz-metafora egyaránt utal a marokkói utazásra, tehát az égig érő Atlasz hegységre, miként a hatalmas terhet, a világ súlyát cipelő mitológiai titánra, Atlaszra. Akkoriban Plant pontosan úgy érezte magát: a világ legnagyobb rockzenekarának frontembereként a siker, a rajongók elvárásai, a menedzsment nyomása, a családi kötelességei és a saját fizikai tehetetlensége egyaránt mázsás súlyként nehezedett a vállára. Így bár a főhős kezdetben önmagát erősnek és legyőzhetetlennek hiszi, aki ráadásul a szabadságot keresi, de csak a saját halandóságával és a száműzetés magányával találja szembe magát.
Plant alaposan odatette magát. Már a Presence első dalában annyit közölt, olyan tartalmas menüt kínált, ami sokak gyomrát megfeküdte. Tegyük gyorsan hozzá, ez tényleg nem az a rockköltészet, ami csajozás háttérzenéjéül szolgál, vagy amit a kocsmákban két korsó sör magasba emelése közben szoktak elemezgetni. Miként az eltartott kisujjas jazz-sznoboknak vagy az irodalmi szalonok népének is meg kellett hozzá kapaszkodni, ha egyáltalán vették arra a fáradtságot, hogy az oly könnyű fikázás és lekezelés helyett legalább megpróbálják a Zeppelint befogadni és megérteni.
Főleg, hogy a kompozíció legalább annyira fineszes és összetett zeneileg, mint a szövegének tartalma. Az Achilles Last Stand ugyanis mind technikailag, mind strukturálisan mestermű. A dal lényegében egy heavy metal szimfónia. Jimmy Page ekkor alkalmazta a leglátványosabban a kedvenc stúdiótechnikáját, amit „gitárhadseregnek” nevezett. A felvételt hallgatva tényleg olyan, mintha egy egész zenekarnyi gitáros játszana egyszerre. Page legalább egy tucat gitársávot játszott fel, melyek egymásra hatva, néhol egymásra licitálva különös, szinte már egyfajta elektromos nagyzenekari hangzást alkotnak.
Az eleve különleges megszólalást John Paul Jones egy pengetővel megszólaltatott egyedi készítésű Alembic nyolchúros basszusgitárral egészítette ki, melyet a tizenkéthúros gitárok mintájára úgy hangoltak be, hogy mind a négy alap húr mellett volt egy-egy oktávval magasabban szóló vékonyabb húr is. Ez adta azt a gigantikus, szinte billentyűs-szerűen dús hangzást, ami igencsak ötletes újításként nemcsak az eleve speciális hangzást tette még egyedibbé, de az általa használt galoppozó ritmika is nagyban hozzájárult a hosszú kompozíció dinamikájához és belső feszültségéhez. Jonesy úgy vélte, hogy így tudott a mélyek mellett a legtöbb középtartományú jelenlétet adni Page magas regiszterű gitárszólóihoz. Az úgynevezett heavy metal galopp használata, vagyis az a figura, amelyben egy nyolcadhangot két tizenhatodhang követ egy egész zenésznemzedéknek nyújtott inspirációt. Különösen a NWOBHM-együttesek használták előszeretettel. Lásd például a klasszikus Iron Maiden albumok és azok hosszú epikus darabjainak jellemző ritmikáit. De ezzel még mindig nem volt vége az építkezésnek. Ugyanis a hangzás kiegyensúlyozása érdekében egy második basszusszólamot is rögzítettek. Ez egy hagyományosabb felfogású basszuskíséret, mely tele van hangsúlyos szünetekkel, ráadásul hol hozza a galoppot, hol teljesen független tőle.
Mindez kiegészülve Bonzo könyörtelen zakatolásával és Plant mélyen átélt, abszolút hiteles előadásával, minden idők egyik legjobb felvételévé emeli a dalt. A magam részéről nem is tekintem komolyan vehető rockszakértőnek azokat, akik bár áradoznak a Zeppelinről, mégsem kezelik kiemelt fontosságúnak ezt a felvételt. Méghozzá konkrétan a végleges albumváltozatot. Hiszen míg a későbbi élő előadásokon értelemszerűen karcsúsítani és egyszerűsíteni kellett, addig az Achilles Last Stand korai Two Ones Are Won verziója leginkább arra jó, hogy sokszorosan aláhúzza Keith Harwood, mint keverőmérnök zsenialitását. Nem nehéz belátni, hogy nem volt sétagalopp egy ilyen sok sávból álló, hosszú és rétegzett remekművet készre keverni. Ne feledjük, az analóg korszakban járunk, polipnyi kart igénylő óriáspultokkal a szalagok tengerében.
For Your Life
A másodikként felhangzó For Your Life sem lazít, legalábbis a témája szintén kellően súlyos. A drogellenes dalt ugyanis állítólag Page egyik csaja ihlette, aki teljesen tönkretette az életét az intravénásan adagolt, illetve felszippantott kokain használatával. Mindez azonban érthető a komplett akkori los angelesi zenei életre vetítve is. „With the fine lines of the crystal pay on through your nose”
Messze nem véletlen hát, hogy mindehhez az üzenethez egy kőkemény funk-rock társul, mint a korabeli narkós bulik jellemző zenéinek egyike. Az erőteljes basszus és a nyers gitárriff ugyanis szinte tökéletesen társul a szatirikus szöveggel. Tartalomhoz a forma.
Érdemes egyébként összevetni ezt a Yardbirds tíz évvel korábban készült For Your Love című klasszikusával is. Melyben a Beatlesre jellemző merseybeat váltja egymást a rhythm and blues-zal, miközben a végtelenül naiv szerelmes szöveg gyémántgyűrűt ígér, valamint a csillagokat is lehozná a választott lánynak. Mennyire más az ifjonti tűz, mint a koravén, kiégett narkósok nyavalygása, illetve az arra született reakciók.
Royal Orleans
Az A-oldalt záró Royal Orleans ismét nem finomkodik. Bár a pimasz vidámsága remekül ellensúlyozza az addig elhangzottakat. Történt pedig, hogy a new orleansi Royal Orleans Hotel bárjában Jones fel akart szedni egy csinos csajt. Idővel azonban leesett neki, hogy „töke van a menyasszonynak”, azaz, hogy az aznapi kiszemeltje valójában egy transzvesztita vagy pucckirálynő. A történetverziók is szétválnak, mindenesetre miután Jones rájött a dologra és rágyújtott vagy rágyújtottak egy füves cigire, valamelyiküknek sikerült felgyújtania a hotelszobát. Végül Jonesynak a tűzoltók, a szállodavendégek és a Led Zep rajongók gyűrűjében kellett kimenekülnie. Azt már megint sztorija válogatja, hogy mennyire alulöltözötten…
Mindenesetre Plant remekül foglalta össze a sztorit. Szarkasztikusan, de minden jó, ha vége jó alapon, egyben viccesen is, mely szerint igen jót szórakoztak annak idején Jones botrányán. A zene ezúttal is maximálisan alkalmazkodik a tartalomhoz. Jellegzetes new orleansi funk groove, szaggatott riffelés, wah-wah pedálos gitársiratás, itt Robert Plant úgy használja az énekdallamot és ritmust, mintha egy soul-zenekar fúvósszekciója válaszolgatna a gitárra. Az egyetlen szerzemény a Presence lemezen, melyhez szerzőként is hozzájárult mind a négy zenekari tag.
Tegyük hozzá, hogy ma már a fejlett demokráciában és fenenagy szólásszabadságban aligha lehetne elsütni egy olyan poént, amivel Robert felteszi az i-re a pontot a harmadik versszak végén!
When I step out,
Strut down with my sugar
She’d best not talk like Barry White!
Folytatjuk!
