Billy Idol, Budapest Park, 2022. szeptember 25.

Vagy mégis? Óhatatlanul is felmerül ez a kérdés az olyan előadók esetében, akik erősen a nyugdíjas kor felé tartanak, vagy már bőven benne is vannak. Vajon tudják-e még hozni azt a szintet, amit megszoktunk tőlük, ki hogyan tudja magát átmenteni úgy öreg korára, hogy ne váljon saját paródiájává? Billy Idol nemsokára 67 lesz, az ő esetében is évek óta terítéken vannak ezek a kérdések, annak ellenére, hogy én magam is többször megállapítottam időről-időre, hogy jól tartja magát az egykori punk fenegyerek.

Ez volt az első találkozásunk, valahogy kimaradt az a pár hazai Idol buli, így különösen kíváncsi voltam mire képes ma az öreg. Eleve kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt bírom azt a laza punkos attitűdöt, amit képvisel már több mint négy évtizede a zenei életben, ugyanakkor bőven vannak az életműben olyan lemezek/dalok, amikkel nem tudok mit kezdeni, főleg a korai időkből… Aztán a 2005-ös visszatérő album, a Devil’s Playground visszaadta a hitemet, tökös punk/rock album született, viszont nem kavarta fel különösebben az állóvizet, ahogy a közel 10 év elteltével megjelent, szintén remek Kings & Queens Of The Underground sem, ahol inkább a Rebel Yell korszak megidézése volt a cél. Tisztán látszott, hogy Billy próbálgatta magát, hogy megtalálja az újkori énjét, amit szerintem végül a tavaly és az idén megjelent EP-ken talált meg. Mindkettő kiválóan sikerült. Ennek fényében az motoszkált a fejemben miközben az esőben közeledtem a Park felé, hogy vajon mit sikerül ebből átmenteni a színpadi produkcióba?

 Rossz előjel volt a júniusra meghirdetett buli eltolása is. Meggyőződésem, hogy egy nyári estén jóval pozitívabb kritikák születtek volna, mint így… Igaz az eső elállt a buli kezdésére, és nagyjából ki is tartott a végéig, de a hangulat faktort így is hazavágta a borongós őszi időjárás, pedig a teltház közeli nézőszám alapból garantálná a jó hangulatot.

Sajnos az a kettős érzés, amivel mindig is közelítettem Billy felé az a koncert kapcsán is előjött. Azóta olvastam már hideget és meleget is a buliról, én valahová középre lőném be a dolgot és csak a meglévő szimpátiám miatt fogalmazok úgy, hogy még pont annak a határán kaptuk el az öreget, hogy a produkció átcsapjon kifejezetten kínosba. Furcsa dolog a rajongás, mert hajlamosak vagyunk elnézni kedvencünknek ezt-azt, úgy tenni mintha az jó lenne, pedig valahol legbelül tudjuk, hogy nem az. Az, hogy több esetben hamis volt, az még valahol belefér a dologba, Billi nem egy énekes fenomén, nem ezért szeretjük, számomra inkább a korábbi lendület hiánya volt az, ami elgondolkoztatott. Próbálta hozni, amit valószínűleg sokan el is várnak tőle, de már csak pillanatokra tudta megidézni a legendát. Ha adhatnék tanácsot neki (persze, hogy adnék, ki vagyok én, hogy megmondjam, mi legyen…?), a helyében biztosan elengedném ezt a vetközősdit. Nincs pocak, mint sok kortárs esetében, de mégsem kellene már. Az átöltözésekkel nekem nincs bajom, de ez a színpadon vetkőzés, majd felsőtest villantás már nagyon idegen ebben a korban… Láthatóan Billy nem akarja, vagy nem tudja elengedni a régi image sarkalatos pontjait. Nyilván nehéz is, amikor sokan szinte csak ezekért a gegekért és a nyilvánvaló slágerekért látogatnak el a koncertjeire.  

És akik a nyilvánvaló nóták miatt érkeztek, nyilván meg is kapták őket, bár nem volt sem a Sweet Sixteen, de még a Shock To The System sem… Viszont az utóbbi EP-k húzó nótái jöttek szépen sorban – elvégre ez a turné őket volt hivatott népszerűsíteni. Személy szerint nagyon hiányoltam a Devils lemezről a Scream-et, igazi koncertnóta, de a Rebel Yell 2.0-ás verziója, a Postcards from the Past is műsoron kellene, hogy legyen, de mit akarok én, amikor a fent említett giga slágerek sem fértek be.

Sajnos a hangosítás sem erősítette Billy koncertjének élvezeti szintjét, pedig egy arcleszakítós hangzás sokat elfedett volna Billy hiányosságaiból, az érthetetlenül halk megszólalás viszont csak negatívan felerősítette az amúgy is halovány teljesítményt. Valamikor a vége felé a Johnny Thunders nóta magasságában kezdett el megdörrenni a motyó, amire meg pláne nincs magyarázat… Addig miért nem?

Ne menjünk el szó nélkül az este másik főszereplője mellett, hiszen Steve Stevens legalább annyira nélkülözhetetlen kellék egy Billy Idol koncertről, mint a Rebel Yell nóta. Steve az egyik utolsó gitárhős, ez teljesen biztos, tudja is magáról. Botrányosan jó gitárosnak tartom, de ezzel együtt azt gondolom, hogy amit szóló kapcsán már több évtizede játszik Idol koncerteken, az szimpla parasztvakítás, jóval többet tud annál a tekerésnél, amit ilyenkor elővezet. Na de a népnek ez kell, parasztvakítás. Ezzel együtt jó volt látni, hallani, az űrgitár effekjei imádni valók. Végül sajnos arra a következtetésre jutottam, hogy ami lemezen működik, az élőben egyáltalán nem. Az a kettősség, amiről már szó volt korábban, itt is tetten érhető volt, sokan tértek haza elégedetten, megkapták a giga slágereket, de azokat is meg tudom érteni, akik idő előtt haza indultak csalódottan… Billy nehéz helyzetben van, egyrészt szeretné kiszolgálni azokat a rajongókat, akik a fénykor nótáin nevelkedtek, másrészt az olyan dal, mint pl. a Bitter Taste megmutatja, hogy Billy egy más fílingben tolná már legszívesebben. Aztán az is lehet, hogy csak rossz napot fogtunk ki, és legközelebb leszakítja az arcunkat… Így legyen, én szurkolok.