Bár jelen sorok írója pár éve már Székesfehérvárra helyezte székhelyét, úgy alakult, hogy eddig még nem járt ebben a viszonylag kis belvárosi klubban. De ennél is lényegesebb, hogy a zenekar első éveiben számtalanszor fordult meg Kiscsillag-koncerten, viszont úgy alakult, hogy nagyjából 2014 óta egyszer sem.

Amikor utoljára láttam a bandát, még négytagú volt, és a két főhős, azaz Lovasi András és Leskovics Gábor ’Lecsó’ mellett Mihalik Ábel dobos és Ózdi Rezső basszusgitáros alkották a zenekart. Azóta több átalakulásra is sor került. A dobok mögött Bajkai Ferenc ül, a basszusgitáros posztját évekig Erős Márton töltötte be, de őt idén a vokálban is kiválóan részt vevő Hajba Imre váltotta, és végül, de nem utolsó sorban, még 2016-ban lett a zenekar tagja Szesztay Dávid, aki billentyűsként és gitárosként egyaránt szerepel, emellett ő lett a zenekar harmadik énekese is.

Ilyen előzmények után nem tudtam, pontosan mire is számítsak, azon kívül, hogy rá kellett döbbennem, közel 37 évesen egy Kiscsillag-koncert számomra bizony nosztalgia… Nem voltam ezzel egyedül: tizenéveseket és kora huszonéveseket gyakorlatilag nem lehetett látni a helyszínen. A harminchoz közeledő korosztálytól felfelé indult a közönség – úgy látszik, a fiatalokat már nem tudják megszólítani ezzel a zenével – értem is, hogy miért, és talán nem is baj ez…

Ahogy elkezdődött a produkció, az első, ami szemet szúrt, az Bajkai Ferenc dobolása volt. Hatalmas energia és elképesztő pontosság jellemzi a játékát, olyan alapot tesz a régi dalok alá is, ami valahogy még egy pluszt ad az egészhez. Az embernek az az érzése, hogy egy olyan koncerten, ahol ő játszik, az unalmas részek sem unalmasak, ilyenkor elég a dobolására figyelni egy kicsit…

Szóval hatalmas lendülettel csaptak bele a 2009-ben megjelent, második nagylemez nyitódalába, az Örökre című slágerbe, és gyors egymásutánban következett öt régebbi dal. Lovasin az elején azt láttam, hogy nehezen talál rá a hangulatra, néha elvesztette a ritmust, „beleszavalt” a szövegbe, ahogy ez 70 feletti állócsillagoknál mindennapos, de 55 évesen még nem kéne az legyen… Nem is maradt így! A negyedik szám környékére „megérkezett”, és onnantól a megszokott minőségben élvezhettük a „lovasiságot” a maga teljességében. Ez az Állnak a férfiak volt az első lemezről, és utána a banda első számú frontembere elmélkedett is picit azon, hogy ezek neki már lassan 20 éves élmények, de gondolja, hogy most is úgy megy ez még, ahogy a dalban elhangzik.

Meg kell említeni a sorban következő, Megjöttünk a nőkért című dalt is, mely a harmadik lemezt nyitotta még 2011-ben. Ezalatt egy erősen társadalomkritikus videót láthattunk a kivetítőn, melyen közismert hölgyek Instagram-fotói voltak láthatók, minden oldali politikusok és különböző celebhölgyek, aranyásók vegyesen…

Ezután a 2020-as, Tompa kések lemez címadódala került terítékre, majd még egy tétel ugyanerről az albumról – ezeket a zenekar láthatóan jobban élvezte, mint a közönség. Ebben a szakaszban értettem meg, hogy a fiatalok valószínűleg azért nem találnak már ide, mert ilyen jellegű új dalok születnek, nem pedig klasszikus slágerek, és ez azért nem baj, mert ha így önazonosak főhőseink, akkor inkább ez legyen, minthogy magukat megerőszakolva alkossanak populárisabb szerzeményeket!

A Nagyon megy című, nagylemezre sosem került, 2012-es dal kapcsán Lovasi az aktualitásokat is szóba hozta, hogy ők már akkor előre látták a jövőt, azon belül is a mostani rezsihelyzetet („nagyon megy az élet, nagyon ég a villany”).

A koncert ezután pörgött fel igazán, és sorban követték egymást a közönséget is megmozgató slágerek, és látszott, hogy a zenekar is teljesen lendületbe jött – mindig öröm átélni, amikor banda és közönsége így egymásra hangolódik. Számos kiváló régebbi dal sorjázott innen, a teljesség igénye nélkül: Szomszéd, Gyors autóval (kicsit átdolgozva, és kihasználva négyszólamú vokálban rejlő lehetőségeket – csak a dobos nem énekelt!), Légy szíves, Teremőr, Van-e szándék, Hú de sötét…

Egy-két újabb dal is befért azért a műsorba, A szomszéd kisfiút is énekelte a közönség, az Ott, ahol akarod című Szesztay Dávid-dalt pedig az Isten is arra teremtette, hogy a párok kicsit összesimuljanak. Ezen a ponton szeretném külön kiemelni ennek a nagyszerű muzsikusnak a munkáját, aki szinte folyamatosan gitárral a nyakában áll a billentyű mögött, és rendszerint egy számon belül játszik mindkét hangszerén, emellett pedig kitűnően énekel vokálban és szólóban egyaránt. Látszik, hogy az évek során a produkció egyik legfőbb összetartójává nőtte ki magát, ami nagyon jól áll neki és a zenekar egészének is.

A ráadásban a Menetszél című klasszikussal fokozták a hangulatot a fiúk, majd a bő másfél órás produkció a Kockacukorral ért véget, melynél jobb zárószámot nehezen tudnék elképzelni egy Kiscsillag-koncerten.

Lecsót külön nem említettem még, de mindenképpen érdemel ő is pár szót: úgy látszik, az idő azt mutatta meg, hogy amíg ő és Lovasi együtt állnak a színpadon – és van velük pár remek zenész-, addig Kiscsillag is lehet, és van is miért lennie.

Pár szót megérdemel a kiváló hangosítás is, ritkán hallani klubszinten hasonlót! Nyilván kell hozzá a jó adottságokkal bíró helyszín is, de mindenképpen dicséret illeti Dióssy D. Ákost, a Kispál és a Borz billentyűsét, aki ebben a produkcióban hangmérnökként vesz részt. 

Mindent egybevetve azt tudom mondani, hogy aki hozzám hasonlóan rég látta őket, az is tegyen egy próbát a Kiscsillaggal! Ha régen szerette őket, nem fog csalódni. Ha rajtam múlik, akkor a következő tíz évben biztosan több Kiscsillag-koncertre fogok menni, mint az elmúlt tízben, ugyanakkor még eggyel jobban fogok örülni, ha legközelebb nem maradnak ki a repertoárból minden idők legjobb Kiscsillag-lemezének, a Szelesnek a dalai…