Nagy várakozással tekintettem erre a forró nyári kettős bulira. Részint, mert mindkét együttest szeretem, beleértve a jelenlegi formációikat is. Részint pedig kíváncsi voltam, hogy miként fogadja a közönség kemény magja, az abszolút elkötelezett réteg ezt a két nagy túlélőt, miközben a többi rajongó a fővárosban és vidéken (II. P. Mobil Tábor és Találkozó, CPg / Toxic Weekend, Rock Fanatic / Phoenix stb.) bulizott egyéb kedvencei előadásain.
A VálaszÚt története valamikor 2009-ben indult, mikor is az egykori Mégiscsak?! zenekar három tagja előbb bekerült a Papp-Sárdy n.b.b.-be, majd közülük kettőt Papp Gyula beajánlott és magával vitt a sokadszorra is radikálisan átalakuló P. Mobilba. Szólógitárosra nem volt szükség. Időközben a Mégiscsak?! két tagja VálaszÚt néven alakított újabb együttest, a talán legjobb és legihletettebb MCS?! dal, a Titok és néhány egyéb új, hasonló stílusú és szellemiségű kompozíció előadására. Ezúttal viszont a basszusgitáros maradt ki.
A Szebelédi Zsolt dalszerző, énekes, dobos, gitáros és Móczár László dalszerző, gitáros, vokalista duó barátságára épülő együttes azóta már túl van egy rakás formáción, leginkább trióban vagy kvartettben alkottak az elmúlt esztendőkben. Valamint már túl vannak öt CD-n is, amik közös jellemzője, hogy gyakorlatilag folyamatosan változtak a tagok és vendégek. Míg az első két anyag szerzői kiadásban látott napvilágot és a zenei médiumok szinte agyonhallgatták Szergyáékat, addig az utolsó három korong viszont három különböző kiadónál jelent meg, szintén csekély médiavisszhanggal.
Van tehát egy tizenöt éve épülő, szépülő szuper repertoár, egy felállását, hangszerelését és arculatát gyakran változtató zenekar tagjainak hiteles saját dalaival. Akiket viszont eddig finoman szólva sem kényeztetett el a hazai zeneipar. Mindezen helyzetet csak tovább bonyolította Szergya egykori mobilos tagsága. Mert miközben a híres-neves együttes persze hozott valamennyi ismertséget és rajongót a VálaszÚtnak, addig a Mobil sűrű programja oly annyira bekorlátozta a másik csapatot, hogy Zsoltiék tíz évig jóformán csak hétköznap és vasárnaponként tudtak játszani.
A VálaszÚt zenekarral kapcsolatban bevallottan elfogult vagyok. Már csak azért is, mert a 2009. novemberi indulás óta számtalanszor láttam már a bandát, annak minden korszakát és felállását is beleértve. Mert tetszett, amit tapasztaltam. Sok éve drukkolok nekik. Főleg, hogy idővel egyre ádázabb küzdelmeket kellett folytassanak a dalaik műsoron tartásáért, ahogy egyre reménytelenebb helyzetben próbáltak fennmaradni, helytállni és a fontos művészi üzenetüket közvetíteni. Mert, a már említetteken túl még a karantén és az energiaválság is rendesen próbára tette a rockzenészeket.
Innen szép nyerni. Hát, míg a Barba Negra előtt még csak gyülekeztek a Piramis rajongók, kíváncsian tettem pár kört kinn, majd benn is. Vajon kik azok, akik eme szombati estén ezt a programot választották, ráadásul a VálaszÚt produkciójára is kíváncsiak? Ezért aztán csak az utolsó négy-öt számra mentem előre rajongani és ezúttal inkább a közönséget figyeltem.
Részint bejött a papírforma: olyan régi, megbízható rock and roll arcok állítottak meg ötlépésenként pacsizni, akikkel tíz, húsz, harminc vagy negyven éve folyamatosan találkozunk, minden fontosabb előadáson. Részint a csapat holdudvara volt jelen: hozzátartozók, családtagok, barátok és azok az idült rajongók, akik minden dalt kívülről fújnak. Meglepetésre viszont kifejezetten sok egykori mobilost láttam, sőt ex-mániást is, akiknek valahol, valamikor elegük lett valamelyik „főniből” és egy-egy bizonyos ponton lecsatlakoztak a mobilos, mániás vonatról. Viszont a régebbi felállás, felállások mellett továbbra is szeretik az ex Mobil-tagok jelenlegi produkcióit is, így még 2023-ban is aktuális az a ’79-es, ’80-as vaker, hogy „a P. Mobil osztódással szaporodik, de közönség csak egy van…” Aki dönt és ítél – teszem hozzá így utólag, az azóta történt események tükrében.
A VálaszÚt mostani koncertje leginkább egy Szergya show-nak tűnt. Bár mindig is ő volt a frontember, most még a szokottnál is lelkesebbnek tűnt. Laci és a jelenlegi trió felállás basszusgitárosa, Szergej pedig profin kísérték Zsolti énekét, konfjait, a közönséget motiválni kívánó önkéntelen, őszinte megnyilvánulásait.
Mindezt a hatást csak erősítette az előrehozott dobszerkó, így mindenki jó láthatta az arcát éneklés közben. Visszafelé is működött a kapcsolat. Szergya kis túlzással a – Piramisra még mindig csak szivárgó- közönség minden egyes tagjával tudott szemkontaktust váltani. Így a VálaszÚtra nyitott rockerek már az előzenekar koncertje alatt is valóban otthon érezhették magukat. A végére meg is jött az a bizonyos rock and roll feeling. Jó értelemben vett klubhangulata lett a bulinak.
A srácok jelenleg a 15 éves jubileumukra készülnek. Remélem ismét sikerül valami emlékezetes dolgot összehozniuk az évfordulóra! Hajrá VálaszÚt!
A Piramis története 1972 nyarán indult, mikor Som Lajost némi pártállami segédlettel kiutálták a saját zenekarából, a Taurus-ból, majd Zoránnal helyettesítették. Lui a szintén hoppon maradt Metro tagokkal kezdett új együttesbe, a basszusgitárost leszámítva. Bár a kezdő hatosfogat nem maradt sokáig együtt, valamint a formációk mellett a stílus is többször módosult az elmúlt ötven évben, a Piramis mégis maradandó értéket hozott létre, a hazai zenei élet egyik fő főnixének, mindent túlélő állócsillagának bizonyulva. Mely a háború után született nemzedékek egyik legfontosabb szocializációs hatásaként formálta a magyarság gondolkodását életről, halálról, szabadságról és szerelemről.
Nem véletlen, hogy azóta is százezrek sírják vissza a legnagyobb sikereket elérő klasszikus Piramis felállás tagjait. Bár eme igény a szélessávú internet általános elterjedését követő időszakban sajnos nem ritkán ésszerűtlen követelőzésekké is fajult. Mivel hazánkban jelenleg nem igazán jellemző az olyan tiszta életű és áldott próféták működése, akiken keresztül a Teremtő akár még a feltámadás csodájával megajándékozhatna minket, hát illetne már tudomásul venni, hogy vélhetően soha többé nem lesz Piramis Som Lajos vagy Gallai Péter részvételével. Miként az 1981-ben kilépett, majd a két nosztalgiakoncert sorozatra ideiglenesen visszatérő Révész Sándor újbóli Piramis tagsága sem aktuális. Értelmes ember ezeket tudomásul veszi, aztán eldönti, hogy mely előadásokat látogat és melyeket nem. De egy továbbra is koncertező formáció hírei, posztjai és eseményei alatt éjjel-nappal trollkodni igencsak gáz. Mi több, egy tíz-tizenöt éve működő újabb formáció esetében már több, mint tahóság.
Mindezt azért tartottam fontosnak egyből előzetesként megjegyezni, mert aki nem érti, hogy miért járunk még 2013-ban vagy 2023-ban is Piramisra, az semmit sem ért a rock and rollból. Vélhetőleg soha nem is tartozott közénk, sosem volt igazán rocker. Ugyanis az egy dolog, hogy a régi időkből ki-kit sír vissza. A magam részéről például nagyon örülnék egy Pink Floyd koncertnek Rick Wright, Roger Waters, Bob Klose, Nick Mason és Syd Barrett részvételével, mégsem jutna eszembe mocskolódni, sem az utánuk következő felállásokat, sem az „új fiú”, David Gilmour jelenlegi projektjeit…
Tudom persze, hogy nem vagyunk egyformák. Mégis illene már leszakadni erről a témáról. Mert akinek nem tetszik a jelenlegi Piramis, annak nem kötelező CD-t venni vagy a koncertjeikre járni. Senki sem tart fegyvert a fanyalgók halántékához, hogy tessék jegyet váltani, majd az első sorokba fáradni és lelkesen csápolni. Akiknek viszont örömet okoz az élő adásokon átélt együttlét, a klasszikus dalok elhangzása és együtt éneklése, azokat viszont teljesen felesleges savazni, úgy sem fogja tudni senki elvenni a kedvüket. Úgysem fogja tudni senki elvenni a kedvünket. Miként az egykori Piramis-évek produkciót is szívesen néztük-hallgattuk, ahányszor csak lehetőség adódott rá.
Szóval van ez a jelenlegi felállás, mely a gyakorlatban a Pinyó 60 koncerten fellépő Piramis-formációból és az egykori Piramix együttesből alakult ki. Egy darabig, mint Piramis Plusz együttes járták az országot és a határon túli magyar területeket, de már akkor is mindenki tudta, hogy ez a csapat a nagybetűs Piramis, a nagybeteg Lajos és az akkor is külön utakon járó Sándor hiánya ellenére is.
Azóta készült egy kitűnő koncertfilm a 2014-es balatonfüredi fellépésből, melyet azóta is várunk DVD vagy DVD+CD formátumban. Majd egy új koncertalbum is, abból a 2018-as MOM-os fellépésből, amikor Csokit (Nyemcsók János énekest – a szerkesztő) majdnem elvesztettük. Melyről utólag sajnos az is kiderült, hogy szegény Gallai Péter utolsó fellépése volt.
Mivel az évek során a Piramix, Piramis Plusz és jelenlegi Piramis formációkat is szép sorban megtekintettem, egyértelmű, hogy Nyemcsók János felnőtt a feladathoz. Már rég nem az az éretlen Révész epigon, aki a Piramix korszakban néha még annyira önmaga hatása alá került, hogy szinte tényleg elhitte, hogy 1979-ben van, amikor is hol máshol, mint a legendás Budai Ifipark színpadán bújhatott Sándor bőrébe…
Szerencsére idővel elmaradtak a korabeli konferálások egy az egyben való átemelései, melyek nemcsak a Piramis dalok előadásakor voltak nevetségesek, de például egyes P. Mobil klónzenekaroknál is rendszeresen a szánalmas, sőt groteszk kategóriákba mennek át.
Manapság Csoki magabiztos frontemberként viselkedik, aki annyit és úgy konferál, amennyit a produkció megkíván. Kinézetre ma már inkább Dave Gahan fazonjával rokon, a hangján is érezhető a szinte csodával határos módon túlélt betegség és a felépülés időszaka, miként felette sem múltak el az évek nyomtalanul. Mégis, valahogy jobb, hitelesebb, önazonosabb az egész, mint bármikor korábban. Most is egyértelmű, hogy még mindig ő a teremben az egyik legnagyobb Piramis rajongó. De ez már szerethető formában jön át, ami a közönség reakcióiból is jól érzékelhető.
A jelenlegi Piramis legifjabb muzsikusa Nyemcsók Bence, aki bár kinézetre nem egy rocker fazon, kitűnően helyt áll Gallai Péter örököseként. Bence egyaránt jól billentyűzik és énekel is. Amit a koncert elején még nem feltétlen érzékelhetett minden jelenlévő rajongó a hangosítás hiányosságai miatt, de a negyedik nótától fogva már ez ügyben is jelentősen javult a helyzet.
Bence előtt Vörös Gábor szántotta fel a színpadot, ami ebben a melegben sportteljesítménynek sem volt utolsó. Gábor ősrocker kinézete és színpadi jelenléte, a zenét nagy elánnal lekövető mozgása komolyan javított a színpadképen és ellenpontozta a másik oldalon kissé enerváltnak tűnő gitárosok többnyire statikus munkáját. Csokihoz hasonlóan Vöri már a Piramix-ban is játszott, majd a Piramis Plusz elindulásától fogva végig jelen van. Stabil alapot jelentve, nem csak zeneileg, de a háttérmunka terén is.
Ide érdemes beszúrni, hogy életem egyik legkiemelkedőbb koncertélménye az Ossian 5 éves jubileumi koncertje volt. Részint, mert két kedves csajjal mentem a Petőfi Csarnokba. Részint, mert tinédzserkorban kifejezetten fogékony az ember A rock katonái jellegű üzenetekre. Részint pedig, mert Maróthy Zoliék oly módon nyomultak, hogy szinte szó szerint szétszedték a PeCsa áldott emlékű szabadtéri színpadát. Még mindig az a bizonyos ossianos őrület jut elsőként eszembe minden előadáson, ha Zolit látom valahol, mondjuk Koncz Zsuzsa színpadán játszani, vagy ha csak úgy találkozunk valahol. A másik fő vaddisznó pedig Vörös Gábor volt, aki végig úgy nyomult a basszusgitárjával, mint ha Steve Harris-nek épp a lehető legnagyobb jókedvében kellett volna színpadra vonulnia. Szóval volt átélés és lendület. Miként most, bő három évtizeddel később, mikor Vöri még mindig szívvel-lélekkel tolja a rock and rollt.
A színpad másik oldalán a két szólógitáros gyötörte a jó öreg Gibsonokat. Vilmányi Gábor, a harmadik egykori Piramix tag szintén nem egy kifejezett rocker arc, de jókat pengetett és a vokálja is jót tett a daloknak. Závodi Janó, a közönség kedvence meg ugye van akkora fazon, hogy akkor is megőrülnének érte, ha végig háttal állva kaparászna. Szerencsére, ha elengedte a kezét, még mindig kijöttek azok az ízesen megszólaltatott kellemes, zsíros hangok, amik miatt a múltban is oly egyedi és dögös volt a Piramis megszólalása. A meleg láthatóan Janót is meggyötörte, aki ha épp nem volt rá szükség, gyorsan le is ült pihenni a kicsikét. Mi pedig irigykedtünk, mert ülőhely bizony nem igazán volt elérhető a közönségtérben. De ezt is átvészeltük, felemelt szívekkel.
Szóval, aki szereti a Piramist, szereti a Piramis nótákat és szereti ezeket a srácokat, annak most sem kellett csalódnia. Csak abban van különbség, hogy ki hogyan áll az aktuális koncertélményhez: vajon az illetőnél félig tele van vagy félig üres az a bizonyos pohár?
Félreértés ne essék, ez nem egy hibátlan produkció. De nem is borzalom. Le kéne már szokni a csőlátásról és a végletes gondolkodásról. Nem elvtelen ajnározás, ha egy Piramis rajongónak tetszenek a Piramis dalok élő előadásai, főleg a régi motorosokkal együtt, baráti közösségi élményként. Meg különben is. Egy rakat másik banda van, ahol mára már egyik alapító sincs a színpadon. De még a klasszikus felállások tagságából is csak egy-kettő. Lásd: Edda Művek, Lord stb. Akkori miért épp a Piramist ekézik non-stop egyszerűék?
A jelenlegi Piramis koncertműsor egyetlen komoly negatívuma, hogy évek óta erősen önismétlő. Most már komolyan kezdem unni a setlistát. Nem elég nagyritkán egy-egy örökzöldet lecserélni egy másikra. Egyrészt, mert a klasszikus felállásnak is bőven van még elég egyéb jó dala, hogy a programot végre alaposabban is frissíteni lehessen. Hogy mást ne is említsünk, a zseniális Erotika album például erősen alulreprezentált. Másrészt, ha már így alakult, Pinyóék most már tényleg nyugodtan belenyúlhatnának a Révész előtti és utáni daltermésbe is. Azokban az időszakokban is születettek jó szerzemények: Ne bántsd a madarakat, Kerüld el őket, Nikkelpók, Húsevő virág. Végül, amit már csak nagyon halkan merek hozzátenni, hogy ott van még a Ne engedj el is a Piramix zenekar A Piramis kövei című albumán. Sőt, igazán készíthetnének már pár új dalt Csokival! Promóciónak sem volna utolsó, és a közönség is úgy érezhetné, hogy ez egy élő produkció, nem pedig nosztalgiavonat, mely körbe-körbe jár. Hajrá Piramis!
Fotók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
Videók: Kázsmér Kálmán (2014), Piramis együttes (2018), Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum (2023)
