Bp., MVM Dome, 2022. 11. 05.
Ha egészen egyszerűen akarnám leírni a Volbeat hazai karrierjét, akkor azt mondanám, hogy 13 évnek kellett eltelnie, hogy a banda átjusson az Üllői út egyik oldaláról a másikra… 2009-ben az első önálló hazai koncertjük az egykori E Klubban (akkor Diesel) volt, a mostani meg a viszonylag friss MVM Dome-ban. Persze sok minden történt az alatt az idő alatt, amíg átkeveredték magukat a forgalmas Üllői úton. Játszottak több hazai fesztiválon (utoljára az EFOTT-on, még a Covid előtt) is, még a régi Puskásba is eljutottak, igaz csak a Metallica előzenekaraként, mégis az utolsó igazán fontos önálló hazai bulijuk az 2013-ban volt a PeCsa színpadán. Már akkor úgy tekintett rájuk a világ, mint a metal társadalom egyik nagy jövőbeni sikercsapatára. Ez a megállapítás már akkor sem volt túlzó, mostanra meg be is igazolódott, ha nincsenek is még a Maiden/Metallica skatulyában, egyszer biztosan eljutnak oda, de már most is meghatározó tényezők a műfajban.
Ehhez képest első körben a Barba Negra volt megjelölve, mint helyszín, de már akkor az volt az első gondolatom, hogy nem lesz ez így sokáig. Nem is lett. Személy szerint most jártam először az MVM-ben, és látva azt a giga mennyiségű cuccot, amit a Volbeat bepakolt oda, egyből felsejlett bennem a gondolat, hogy ezt a rahedli cuccot hogyan akarták bevinni a Barbába…?
Na de mielőtt főhőseink színpadra léptek volna, volt két bemelegítő banda is. A Bad Wolfes volt mondhatni az este vesztese, hiszen hiába tettek meg mindent, jöttek-mentek a gigantikus kifutórendszeren, hergelték a népet, de valahogy nem sok sikerrel. Enyhén szólva sem szóltak jól, fényből sem jutott sok és a közönség sem volt még annyira befogadó állapotban, már akik vették a fáradságot és megnézték őket. A Skindred viszont már egészen más ligában játszott. Fazonilag is jóval erősebbek voltak, de szórakoztatásban is a zsigeribb oldalon álltak a nyitóbandánál. Némileg a hangzásuk is jobb volt, de lehet, hogy csak a bejátszott alapoktól tűnt erősebbnek a dolog. Az ő esetükben tényleg igaz volt a bemelegítő banda titulus, buli hangulatot csináltak, a setjük végére már kifejezetten sokan is voltak a csarnokban. Azzal együtt, hogy messziről sem az én zeném, el kell ismernem, hogy jól teljesítettek, de önálló bulira azért még így sem vetemednék…
A Volbeat-el viszont már a sokadik találkozásunk volt ez. Kódolva volt, hogy hibátlan bulit tolnak és nem is csalódtam. Már a koncert előtt keringtek képek arról, hogy nagy motyóval érkezett a zenekar. Én magam a koncert után 13 kamiont számoltam, de szólt már 16-ról is a fáma. Ez bődületes szám, de mint kiderült Michael Poulsenék semmit sem kértek előzetesen, az utolsó csavarig, mindent hoztak maguknak, mondhatni nem bízták a véletlenre a dolgot és ez meg is látszott a bulin. Akik olvastak már itt beszámolót tőlem, azok talán már tudják, hogy gerjedek a profizmusra és ez a buli minden ízében az volt. Brutális fénytechnika, nagyon szépen használva, látványosan, nem túltolva, hozzá egy irgalmatlan profi vizuális anyag párosítva. Ami különösen tetszett, hogy a látvány, bár tényleg brutálisan jó volt, mégis úgy lett kitalálva, hogy ne nyomja el a dalokat, ne telepedjen rá a nótákra, hanem erősítse azokat. Pont ezt hiányoltam anno a Red Hot Chili esetében, ahol agyonnyomta a vizuál a nótákat, mert semmi köze nem volt a kettőnek egymáshoz.
Egy Volbeat koncert viszont még ma is a nótákra épül, a többi csak körítés. Tele vannak jó dalokkal, nyilván mindenkinek vannak kedvencei, amik talán nem kerültek terítékre ezúttal (én is hiányoltam pár korai gyöngyszemet), de alapvetően mindenki elégedetten távozott a koncert végén – azt hiszem. Az sem titok, hogy az olyan könnyebben emészthető slágerdalok hozták meg a bandának a nagyobb sikert, mint a Fallen, vagy a The Bliss (For Evigt), de jó pár igazán értékes darab is helyet kapott a műsorban, amik közel sem a könnyen emészthető kategóriába tartoznak, viszont méreg erős dalok. Ilyen volt pl. a legutóbbi lemez The Devil Rages On nótája. Zseniális tétel, és élőben is simán hozták az hangulatot, nagyon nagy piros pont járt érte. Ha eljátszották volna a Dominot, még le is borulok… Na, de félre a személyi kultuszt, így is volt minek örülni. A Temple Of Ekur is pazar darab, szintén az új lemezről, de ezen a bulin debütált két nóta (Lonesome Rider, Staytan) is, ami eddig nem volt műsoron a friss turnén. Buli nótákból is van bőven a repertoárban, így az olyan dalok, mint a Seal The Deal, vagy a Wait a Minute My Girl simán garantálták a jó hangulatot. Utóbbiban még a zongora és a saxi betét is élőben ment, nem spóroltak semmivel.
Sokáig lehetne még sorolni miért is volt zseniális koncertélmény ez a buli, említhetném a piros-fehér-zöld konfetti esőt, a közönségbe engedett Volbeat-es labdákat (úgy Metallica módra, ha már a „snakepitet” is lenyúlták, mint ötletet), vagy Rob Caggiano szülinapi köszöntőjét… De a lényeg, hogy egy végtelenül profin kitalált és kivitelezett koncert szemtanúja lehetett a közel 5 ezres közönség. Még sok ilyet kívánok magunknak!
Kifelé jövet viszont azon gondolkoztam, hogy a fenébe fog ide beférni a Mötley Crüe/Def Leppard buli…
Fotók: Polgár Péter
