Akik komolyabban foglalkoznak rockzenével, mindannyian jól tudják, hogy „a legvidámabb barakk” „zenei mészárszéke” 1972-ben sem tétlenkedett. Sok szemét munka fűződik az önjáró kavarógépek nevéhez. Miként a fentről küldött besúgók, bomlasztók és provokátorok javarészt máig névtelen serege sem tétlenkedett. Ne legyenek illúzióink, akiket eme nemtelen állományból 1990-ben átvettek az újragombolt szolgálatok, azoknak a papírjait továbbra, még napjainkban sem lehet teljesen feloldani. Ezért például a személynevek titkosítását sem szabad megszűntetni. Így hát az a szomorú helyzet, hogy ha csak a vörös idők sajtójára és a korabeli ügynökjelentésekre, mint levéltári anyagokra támaszkodunk, akkor bizony vak vezet világtalant: garantált a pártállami hazugságok továbbélése.

Ennek tudatában érdemes újragondolni néhány népszerű ködösítést, mely a Taurus drámájával kapcsolatban máig él. Már csak azért is, mert jelenleg is vannak ürgebőrbe varrt dobozkák, csak most már épp egy újabb nemzedék újabb békaemberei mocskolják össze -még az eddigieknél is jobban- a felnyitott hidak alatti zavaros vizeket… A Taurus együttest illetően nyilván az összes főszereplő hivatalból benne volt az állambiztonsági szervek célkeresztjében. A Metro- és Neoton-tagok legkésőbb akkortól, mikor az első külföldi fellépésük engedélyeztetése zajlott.

Radics Béla és köre pedig saját jogon is kivívta magának az állandó megfigyelést. A kérdés csupán csak az, hogy a belügyes besúgók, a kémelhárítók, valamint a művészek körül legyeskedő éjszakai pillangók mellett hol és mikor vetették be az első bomlasztó ügynököket is az elvtársak…

Az amúgy mindenkinek megvan, hogy még vezetői szinten is voltak átfedések a III-as ügyosztály fedett ügynökei és a BRFK aranyvaluta osztályán dolgozó belügyesek között? Ami már a ’60-as évek végén is azt jelentette, hogy az eleve kémelhárítási céllal létrehozott klubok alaposan betechnikázott helyiségeinek lehallgatásán túl, nemcsak szexszel és droggal, hanem bizony még aranycsempészettel is kompromittálták az államrend ellenségeinek gondolt személyeket a ravaszdi elvtársak. Igen sokszor úgy, hogy épp maguk az ügynökök hívták fel a célszemélyek figyelmét a könnyű pénzkereseti lehetőségre…

Továbbá szintén erősen kérdéses, hogy valójában kiket, mikor és miért, milyen alkuval tudtak beszervezni a belügyesek a célkeresztjükbe került zenészek, technikusok és a törzsközönség tagjai közül? Bárhogy is volt, a részleteket ma sem ismerjük teljesen. Azt a keveset pedig, ami kellő bizonyossággal bizonyítható volna, mély hallgatás övezi. Legalábbis szakmai körökben mindenképp. Pont úgy, mint a minden hájjal megkent sikkasztó bácsik, mint címeres szélhámosok legendás ügyleteit. Senki sincs a falakon belül, aki ki merné mondani, hogy a király meztelen…

Pedig sajnos, mint sok más hasonló esetben, ezúttal is az történt, hogy a Taurus Ex-T: 25-75-82 együttes 1972 májusában még épp, hogy csak berobbant, de a szorgos elvtársak és az alájuk beosztott -feláldozható kategóriás- „hasznos idióták” azonmód, gyorsan el is kezdték szétcincálni a bandát. A konkurencia lelkes asszisztálásával.

Nem véletlen, hogy a május elsejei zajos sikerű bemutatkozást szinte azonnal, már a nyár elején civakodás követte a Taurus berkeiben. Nyilván ügyesen tépkedték fel újra és újra a sebeket a „küldött” emberkék, illetve az önnön bennfentességük fényében sütkérező olcsó és hasznos idióták is. Mellyel párhuzamosan a háttérben is ezerrel folyt a hanglemezgyári- és a hálózati szervezkedés.

Miről is volt szó a gyakorlatban? Egyrészt egy Taurus Ex-T: 25-75-82 nagylemezről, méghozzá azonnal. Ami abban az időszakban teljesen irreális elvárásnak számított. Hiszen még a lemezgyári liblingek – mint például a Locomotiv GT- is hosszú hónapokat kellett várakozzanak a bemutatkozó albumuk elkészültére és megjelenésére. Mit akarhatott, mire várhatott volna akkor a külvárosok hőse köré szerveződő „magyar Black Sabbath”?

Ismeretes az egy évvel korábbi menetrend. Ami -nagy vonalakban és nyilván egyszerűsítve- úgy nézett ki, hogy a Loksi hivatalos megalakulása után -melyre 1971 áprilisában került sor- júliusban volt az első nyilvános koncertjük, augusztusban érkezett az első kislemez és majd csak decemberben pakolták a kereskedők a boltok polcaira az első LGT nagylemezt. Ennél gyorsabban senki sem jutott LP-hez a kommunista diktatúra azon időszakának Magyarországán. Hogyan is gondolta volna bárki, akár csak egy pillanatra is komolyan, hogy a Taurus egy hónap alatt juthat nagylemezhez? Vagy legalább szerződéshez…  És, ha ez nem jön össze, akkor 1972 júniusában már mindennek vége? És azonnal lépni kell?

Márpedig minden akkori zenekari tag úgy emlékezett, hogy egyesek részéről már a nyár elején beindult a pánik, így zenei irányváltásról, fazonigazításról, sőt személyi kérdésekről is elkezdtek gondolkodni, majd idővel nyíltan vitatkozni is.

Tragédia, hogy mindebből sajnos épp Som Lajos érzékelhette a legkevesebbet, mert ő viszont még akkor is ezerrel intézte a Taurus tervezett nyugat-európai fellépéseit, illetve a nagy nyugati rockbandákkal való kooperációt, mely oda-vissza vendég-zenekaroskodást jelentett. Volna…

Ha a szorgos kavarógépek nem szedik ki alóla rekord-gyorsasággal az együttesét. Mert, bár a Taurus Ex-T: 25-75-82 zenekar hivatalos vezetője Radics Béla volt, azt mindannyian tudták, hogy ez csak a közönség felé szóló gesztus, hiszen hanglemezgyári vagy külföldi szervezéshez szükséges szinten Béla már nem volt alkalmas sem a szervezési feladatokra, sem az illetékes elvtársakkal való agyas játszmákra. Mi több, sok helyen alapból szalonképtelen „gáz” alaknak számított, ami negatív megítélésen a közönség lelkes bélázása csak tovább rontott.

A Taurus kvázi vezetője, vagy még pontosabban hazai főszervezője valójában Brunner Győző volt. Akit Fecóék vállaltan azzal a céllal emeltek maguk fölé, hogy a két Metro LP tapasztalatával a háta mögött a Taurusnak is járjon ki a hanglemezgyárnál egy-két nagylemezt, lehetőleg azonnal.

De azért ezzel együtt is jó tudni, érdemes alaposan leszögezni, hogy az érdemi promóció, a külföldi koncertszervezés és úgy általában a koncertmenedzseri feladatok végig Luinál voltak, a mindenféle hasznos nemzetközi kapcsolatokkal egyetemben. Lásd például a neotonos korszakban az amszterdami szálláshelyet és egyéb hasznos ismeretségeket. Viszont valamiért mégiscsak az ő posztja ingott meg leghamarabb. Mert a zenekar zenei irányával kapcsolatban hamar fellángoltak az időlegesen szőnyeg alá söpört nézetletérések. Miként a nagylemeztelenséget sem viselte jól a többség. Amit a fő hangadók egy új tag bevételével kívántak orvosolni.

Radics Béla szíve mindvégig a Cream együttesé volt. Így Deep Purple korszak ide, Led Zeppelin mánia oda, Uriah Heep példák amoda, ő már akkor is a „vissza a gyökerekhez” elvet vallotta, mikor a rock műfaj mögött még két évtizednyi múlt sem állt. Béla nem igazán érezte magáénak a magyar nyelvű dalokat sem. Angolul akart énekelni, a ’60-as évek rhythm and bluesában gyökerező számokat játszani. Az általa erősen idealizált, de részben azért akkoriban még valóban létező brit szellem jegyében. Ráadásul nála a Black Sabbath élmény is kimaradt, aminek azt a szerencséjét is köszönhette, hogy a Taurus-szal egy villanásnyi időre bekerülhetett a krémbe, a haza rock elitjébe. Tőle igencsak meglepő módon, utóbbi pozíció megtartásáért – egy bizonyos határig- még további kompromisszumokra is hajlandónak mutatkozott. Így az áhított nagylemez érdekében még az általuk, a Metróban egyfajta „nyálas popzenész”-ként elkönyvelt Zorán bevételével is meg tudott békülni.

Balázs Fecó eredendően a billentyű-központú progresszív rockot kedvelte. Azon belül is Keith Emerson együtteseinek, a The Nice és az ELP felvételeit. Másodsorban pedig a woodstocki vonulatot, tehát a bulizós, populáris, együtt énekelhető dallamos rockzenét, lett lényen az akár elektro-akusztikus hangszerelésű, akár folkos alapú, akár pszichedelikus megközelítésű. Mely koncertműsor jól ellenpontozható melankolikus darabokkal, lírai dallamokkal.

Számára a Black Sabbath elsősorban azért jelentett valódi revelációt, mert a közönség körében tapasztalhatta meg a hard rock valódi lényegét, a színpadi dübörgés mozgósító erejét. A kőkemény riffelés által keltett őrületet és tömeghisztériát. Azt a tömeghatást, mely zenei, hangulati, művészi környezetben ötször akkorát üt egy jól eltalált lassú ballada vagy lírai vallomás, mint önmagában.

Elmondása szerint Fecó maga is úgy érezte, hogy a Taurus kirobbanó sikere és érvényes mondanivalóval rendelkező erős repertoárja kapcsán már 1972 nyarán is bőven kijárt volna a bandának a nagylemez. Részint a munkájuk elismeréseként, részint a közönség reakciójának megkoronázásaként. Különösen a neotonos időszak kvázi könnyű ügymenete után vette rossz néven a számára hosszadalmasnak tűnő kispadra ítéltetést.

Az, hogy végül ki dobta be az első követ a tóba, ki keltett hamis illúziókat a szupertehetségekből álló supergroup tagjaiban, máig nem derült ki egyértelműen. Egyesek Erdős Péter „popcézár” mézesmadzagját, majd gúnyos fityiszét emlegették halálukig. Mások Brunner Győzőt kárhoztatták, hogy lám mindent megígért, még „a stílusidegen Zoránt is” úgymond „a banda nyakába sózta”, mégsem történt semmi. Ami persze így nem volt igaz. Együtt sem és külön-külön sem. Brunner igenis szerette a kemény zenét, cseppet sem volt ellenére a Taurus irányultsága. Valóban jó kapcsolatokat ápolt a monopolhelyzetben lévő állami intézmények vezetőivel. De ez kellett is az ügyintézéshez. Különben nem is lett volna alkalmas az általa vitt menedzseri feladatokra. Miként mondjuk Laux Blöró József vagy a későbbiekben Som Lajos is csak úgy tudott érvényesülni, ha tárgyalóképes félként volt képes Jerikó falai mögé kerülni, majd érdemben, valós alkukat kínálva megnyilvánulni.

Nyilván mindennek megvolt az ára, mert bizony a valóságban mindennek kőkemény feltételei voltak abban a rendszerben. De előbb-utóbb fel kell tudni nőni és tudomásul kell venni, hogy ebben a világban semmi sincs ingyen. Sőt, hosszútávon általában éppen az kerül a legtöbbe, amiért nem tudsz, vagy nem akarsz pénzzel fizetni. Kizárt, hogy Brunner ne akart volna Taurus nagylemezt és a Metróhoz fogható komoly egzisztenciát, első-vonalbeli karriert önmagának. Illetve ismét első-vonalbeli karriert a saját zenekarának, melynek nevébe még a telefonszámát is belefoglalták. Nyilván ő is helyezkedett, bizonyos dolgokban érdekemberként viselkedett, de Győző nem volt hülye és főleg nem volt önmaga ellensége.

Radicshoz hasonlóan Som Lui szintén maga volt az ősrocker mintapéldánya, azonban RB Kapitánnyal ellentétben már akkor sokkal szélesebb zenei ízléssel rendelkezett, mikor a többség még csak ismerkedett a hetvenes éveket uraló új nevekkel.

Így Lajos, az általa favorizált „hard n’ heavy music”, magyarán a kemény zene általa játszott textúráját már akkor gazdagabban fűszerezte a kortársainál, mikor a hazai hard rock még a null kilométerkőnél tartott.

Sőt, Som eleve egy sokkal nagyobb és színesebb palettáról álmodta meg a kemény rockot, mint azt itthon évekig-évtizedekig gyalulták daltolvajok és az epigonok. Ráadásul Som Lajos nem csak, hogy kész volt a zenei kompromisszumra, de egyenesen ő volt az, aki a leginkább követte a nyugati trendeket. Ő volt az, aki kifejezetten igényelte is az újítást, a fejlődést, a szikár rockzene szárba szökkenése utáni buja virágzást.

Som a Black Sabbath jelenséghez is pragmatikusan állt. Ha riffközpontú dalok és fémes hangzás kell a gyerekeknek, hát kapják meg! Azt is… Meg a modern rockzenei textúra többi fontos részét is.

Mert Som Lajos az a zenei vezető volt ebben a formációban, aki minden innovációt képes volt integrálni a nagy egészbe. Miközben az végig önazonos maradt. Mert az adott produkció fazonálisan is mindig maximálisan alá volt támasztva. És mert Lui a könnyen követhető, egyszerűen adagolt, de halálosan komolyan vett művészi üzenetekben sem tűrt meg következetlenséget.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Taurus időszakban komoly elszámolási viták voltak. És bár a részletek ez esetben tényleg jobb, ha a feledés homályába vesznek, attól azért még betonszilárdságú tény marad, hogy az agyonidealizált hőseink sem voltak mentesek az emberi gyarlóságoktól.

Sokan máig nem értik, hogy miért maradt egyben a mai napig a Piramis rajongói kemény magja… Miközben a korszakos nagy magyar rockbandák időről-időre elvesztették a törzsrajongóikat, mert az előttük csápoló, arcról-névről ismert első két sor négy-ötévente lecserélődött, illetve máig lecserélődik. A kiváló muzsikán túl leginkább azért történhetett meg ez, mert másokkal ellentétben, Som Lajos sosem csinált segget a szájából. Ha valamit „bemondott”, az úgy is lett! Ha valamire vagy valakire nemet mondott – különösen nyilvánosan-, azzal nem borultak egymás nyakába három év múlva, hogy a „tufa közönség” úgysem veszi észre. Merthogy a gyáva seggnyalók úgysem merik majd szóvá tenni az őszinte(?) és kőkemény(?) főnöknek. Lehet, de attól még szép csendben is el tudnak maradni a koncertekről…

A magyar rock történetének aranybetűs oldalaira tartozó ’92-es, ’93-as BS-sorozat és a 2006-os dupla Aréna közötti időszakban, tehát mikor aránylag még ritkábban volt rossz állapotban, sok órát beszélgettünk Som Lajossal, aki minden egyes szakmai program után mesélt a számára sorsfordítónak bizonyult 1972-es és 1982-es esztendők eseményeiről és tanulságairól.

Lajos bátyám – ő kérte, hogy szólítsam így, mert zavarta a kitartó magázódásom- mindig következetesen ugyanazt mondta. Ugyanabban a sorrendben. Mert, sosem hagyta ki, hogy biztosítson a Zorán iránti tiszteletéről. Majd csak azt követően fejtette ki, hogy nem személyes problémája volt Zorán tervezett bevételével, hanem sokkal inkább eszmei és fazonális.

Úgy vélte, hogy akkor a közönség túlnyomó része a ’60-as évek Metró slágereivel azonosította Zoránt, nem pedig a kései Metró valóban újító, útkereső, modernebb dalaival. Továbbá szerinte Béla közönségének még az eredeti Taurus is túl „jólfésült” volt (itt talán némileg más kifejezéseket használt), ezért koncepcionális öngyilkosságnak tartotta még egy „eminens jófiú” bevételét (esetleg itt is elhagyta a száját néhány érdekesebb szinonima), ami hosszú távon úgysem tartható fenn a közönség meghasonlása, majd lefeleződése miatt.

Arról is többször mesélt, hogy egy igazán tökös és ultrasikeres rockzenekart leszámítva már 1971-ben mindene megvolt az anyagi világban, amire csak vágyott. Volt jó felszerelése, voltak jó cuccai, volt hol laknia. Valamint övé lett az ország legszebb lánya, aki ráadásul szintén zenében utazik, énekes, tehát rokonlélek, utalt ezzel Karda Beáta művésznőre, későbbi – azaz korábbi- feleségére.

Majd Lui mindig azzal folytatta, hogy bármit is csinált a későbbiekben, azt mindenekelőtt a zenéért, tehát a zenekaraiért csinálta.

Alapvetően azzal érvelt, hogy mivel a kommunisták nem hagyták, hogy elég sok pénzt keressen, ami egy elsőligás zenekarhoz kellett, hát a saját kezébe vette a sorsát.

Főleg, mert a komcsik sem tartották be a maguk torz erkölcseit. Hát, őt sem érdekelte különösebben, hogy mi törvényes és mi nem, mit engedélyeznek a hivatalok és mit nem. Így aztán, amivel csak tudott, kereskedett. Valamint miközben seftelt és csempészett, a balhék megúszásán túl megpróbálta még a zenekarokra állított besúgóhálózatot is kicselezni. Például olyan információkat begyűjteni, melyeket a banda és a szervezés szolgálatába tudott állítani. Illetve mindig próbált jobb tárgyalási pozíciókat szerezni a monopolhelyzetet élvező szervezetekkel és úgy általában a hatalom embereivel szemben.

Egykori társai vélhetőleg sohasem respektálták eléggé ez irányú tevékenységeit. Mert sokszor panaszolta, hogy elárulták, valamint, hogy a későbbi formációiban sem értékelték eléggé, ami áldozatokat a közösségért, a közös célért hozott. Mert ő maga áldozathozatalként élte meg a próbatermeken és színpadokon túl töltött háttértevékenységet. Lett légyen az a hivatalos világgal folytatott non-stop szélmalomharc, illetve az anyagi háttér előteremtését célzó ilyen-olyan illegális manőver. Melyek okán nem csak a belügyesekkel, kémekkel és kémelhárítókkal került egy játéktérbe, hanem bizony a politikával szervesen összefonódó alvilággal is.

Egyszer egy hosszabb úton, egy határon túli koncert helyszínére robogva, a Touran hátsó ülésén rákérdeztem Fecóra, hogy mondja már el a frankót, mi szükség volt „Lajos bátyámat” lecserélni Zoránra? Rám nézett, majd belekezdett az ilyenkor szokásos, az évek-évtizedek alatt szinte már gépiessé vált, „mert nagylemezt szerettünk volna” monológjába… Szinte szóról-szóra újra ugyanazt mondta, amit a különböző rádióinterjúk kapcsán rutinból szokott elmondani. Majd nagyjából egy percnyi sűrű csönd következett. Sem ő, sem Luigi, sem az aznapi szállító nem kezdett új témába. Ezt követően Fecó elmondott pár, a témához látszólag nem kapcsolódó ORI-beli történetet, mely után ismét csendben maradt. Értettük egymást…

Az általa felidézett sztorik akkor sem voltak sajtó-nyilvánosak, most aztán meg végképp nem érezném illendőnek, hogy borítsam a biliket, mikor a tanulságos történetek főszereplői után sajnos már ő is előrement. Főleg, hogy a korabeli súlyos történések a Taurus együttessel sem feltétlen voltak közvetlen kapcsolatban. Azt azonban e módon mégiscsak érzékletesen bemutatatta, hogy bizony akkor is voltak bizonyos emberek, bizonyos zenészek, akik azt hitték, hogy minden és mindenki, mindenféle törvény felett állnak, hogy bármit megengedhetnek maguknak. Márpedig bizonyos cselekmények, minden korban, minden vezetés alatt, mindenféle állami berendezkedés esetén következményekkel járnak, például eltiltást vagy büntetés vonnak maguk után. Különösen, ha a BTK-ban is szerepel egyik-másik cégéres csibészség…

A másik, ami a Fecó féle példabeszéd-sorozatból kitűnt, hogy akkor azért mégiscsak diktatúra volt. Nem olyan, mint a mostani bohóckodás, hogy naponta megy a tüntikézés, amikor bárki bármilyen marhaságot a mikrofonba üvölthet, nagyjából zéró következménnyel. Hanem akkor bizony egy igazi diktatúra nyomta agyon a rendszerbe beilleszkedni képtelen emberi lényeket, a többnyire ártatlan szeretteikkel egyetemben.

Ahol a hatalmat képviselő illetékes elvtársak nem lacafacáztak sokat és egy pillanat alatt hazavágtak sorsokat, karriereket, pályafutásokat. A családtagokra sem léve tekintettel, miként a kollégákra, például zenésztársakra sem sokat ügyelve.

Ezért aztán akkor, a valóságos diktatúrában, ha valaki máshol érezte a maga számára megközelíthetőnek, bolygathatónak a határokat, mint az aktuális társa, társai, messze nem biztos, hogy az illető gyáva lett volna vagy megalkuvó. Főleg nem ötven évvel az események után, egy jóllakott negyvenpluszos okostojásként, mint egyfajta túlhordott kamaszként egy kényelmes irodahelyiségből okoskodva. Magyarán nagyon nem helyes a mai helyzetben, biztosnak tűnő egzisztenciával a hátak mögött, fűtött szobákban hűtött söröket szürcsölve, az ez ügyben szinte végtelen szólásszabadságot élvezve, azzal rendszerint vissza-vissza is élve, minősíteni a múlt ilyen-olyan, rendszerint személyesen alig ismert szereplőit, kihirdetni a nagy-nagy ítéletet a légvárként magasodó erkölcsi elefántcsonttornyokból…

Azért, mert akkor tényleg diktatúra préselte össze a gerinceket. Sőt, még bő tíz évvel később is. Egy másik, lazán kapcsolódó téma jól megvilágíthatja, miről is van szó, mikor nem fotelforradalmárok puffognak, mikor nem babra megy a játék. Mert mégis, mi mást tehetett volna a maradék két Piramis-tag, hogy meghúzza magát, mikor 1982. október 15-én Luit és Pinyót bevitték a rendőrök az úgynevezett aranyügy kapcsán? Majd mikor kiderült, hogy ezúttal komolyabban is oda akar csapni az állítólagos munkáshatalom, ahova köll, volt-e bármiféle reális alternatívája annak, hogy új társakkal új projektekbe kezdjenek? Na, ugye!

Annakidején volt olyan pletyka is, hogy Luinak azért kellett mennie a Taurus-tól, mert állítólag „az ORI nem engedte” a műsoraiban fellépni. Ami azért furcsa, mert a Taurus május és augusztus közötti, Sommal megvalósuló fellépéseit mégiscsak engedték. Majd azt követően, az eredeti Piramis 1972-es, konkrétan októberi és novemberi hazai előadásaira is kiadta valaki – kiadták valakik- az engedélyt. Mi több, Lui új formációja a sajtóban is reklámozhatta bemutatkozó előadását…

Miként e témában szintén gyanús, hogy a túloldalt sem történt változás. Mert persze Som Lajos eltávolítása után sem kapott a Taurus Ex-T: 25-75-82 együttes nagylemez-lehetőséget, pedig októberben még arról szóltak a hírek, hogy Brunnerék egyszerre két albumot is fognak rögzíteni a Rottenbiller utcában. Majd néma csönd és hullaszag és a dögkeselyűk szárnycsapásainak suhogása, amit végképp nem lehetett Somra kenni. A Taurus a hivatalos szervek részéről ugyanúgy a hazai rockélet mostohagyermeke maradt, miként azt az úri-elvtársi bőrfotelekből mindig is annak szánták…

Folytatjuk!