Hogyan találta meg a saját útját a Queen, és hogyan született meg a második album? 3. rész

Jon Hotten (Classic Rock)

1974-ben jelentette meg a Queen azt a meghatározó albumát, amelyen már kialakult a zenekar egyedi hangzása, és ami már megfelelt nagyszabású ambícióiknak, illetve rendíthetetlen önbizalmuk egyfajta igazolása is lett. Íme a Queen II lemez története és a legenda születése… Brian és Roger visszaemlékezései a harmadik részben is folytatódnak.

„Egy egész világot próbáltunk belezsúfolni két vinyl album barázdáiba” – teszi hozzá Brian. „Ez szokatlan, és mi tettük szokatlanná. Ekkor teljes fordulatot vettünk, és a Sheer Heart Attack album (amelyet alig néhány hónappal később rögzítettünk, és szintén 1974-ben jelent meg) egy nagyon lineáris, kevéssé strukturált anyag lett. A Sheer Heart Attack lemeznek van egy nagyon tiszta, folyamatosan mozgó fókusza, míg a Queen II olyan mélységekkel bír, amiben teljesen elmerülhet a hallgató.”

A Queen II több volt annál, mint pusztán zenei részek-ötletek összessége. A fehér és fekete szín használata a korong két oldalán, valamint a királynők és tündérek – ahogy Roger Taylor kiemeli, „Faery – e-vel” (ami utálás Avalon legendáira – a ford.) – visszatérő témái magasabb szintű esztétikai képzetet keltettek.

„Szinte életstílusnak szántam” – mondja May. „Tetszett az ötlet. Az úgynevezett bonyolultabb dolgok nagy részét a Fekete, vagyis a sötét oldalra tettük, a könnyedebbeket pedig a Fehérre. Ez egyfajta koncepció volt, de meglehetősen halvány.”

„Az egyik kezünkön fehérre, a másikon feketére festettük a körmünket. Jó volt látni a légitársaságok személyzetének arcán a döbbenetet, amikor meglátták, hogy ki van festve a körmünk. És ott volt még az is, hogy felháborító módon, egyesek szerint nőies ruhákat viseltünk. Az ingujjunk fekete volt, a ruhaujj felsőbb része pedig fehér, és így tovább. Csak feketét és fehéret viseltük a színpadon. Jó kontrasztot adott, és nagyon hatásos volt a színpadi fényekkel együtt. Soha nem léptünk fel farmerben.”

Az 1974. március 8-án megjelent Queen II borítóján Mick Rock által készített zenekari fotó látható, ami Freddie hősnőjének, Marlene Dietrichnek a fotójára hajazva készült, és később ez szolgált a Bohemian Rhapsody videoklipjének alapjául is.

A kritikák vegyesek voltak, a zenekar legnagyobb bánatára. A Rolling Stone magazin a „Side White”-ot „meglehetősen szépnek” tartotta, a Record Mirror pedig „a glam rock szennyének” nevezte. Még zavarba ejtőbb volt, hogy a Creem újság a „nyámnyila” címkét nyomta rá, a Melody Maker pedig azt írta, hogy „nincs mélységük a hangoknak”.

„Valóban hatással voltak ránk az, amit írtak” – állítja Roger Taylor. „De egy idő után immunisak lettünk, mert azt gondoltuk, hogy: baszd meg, elpusztíthatatlanok vagyunk! De hatással voltak ránk ezek a kritikák, ez kétségtelen. Nagyon keményen dolgoztunk, hogy egy érdekes, bonyolult és tagadhatatlanul kifinomult lemezt készítsünk. Nem emlékszem, miket írtak vagy mondtak rólunk pontosan, de nagyon felcsesztek minket. Akkoriban nem volt megengedett, hogy egy zenekar tagjai külsőségeikben is ambiciózusak legyenek. Ami hülyeség. Nagyon angolos dolog, az irigység kultúrája. Ez egy furcsa hozzáállás az angolok részéről. És volt ebben egyfajta komikum is, tényleg!”

„Szerintem a humorérzékünk közös hullámhosszon mozgott, ami így visszagondolva, nagyon értékes volt” – jelenti ki Brian. „Megvolt a módszerünk arra, hogyan birkózzunk meg a világgal. Sok támadás ért minket, és a humor nagyon gyakran a segítségünkre volt ennek kezelésében. Furcsa módon, akkoriban is úgy éreztem, hogy Freddie humorérzékét alábecsülték. Nem hiszem, hogy bárki is észrevette volna, hogy mennyire igyekszik feldolgozni ezt a sok szarságok.”

„Fantasztikus képessége volt arra, hogy könnyedén vegye önmagát – ’Ez csak fish & chips papír, drágám!’. Ő volt az első, aki – meglehetősen okosan – helyretette magát – mivel kezdetben eléggé nagyképűnek tartották. Ez teljes félreértés volt. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy milyen személyiséget teremtett magának.”

A Queennek sikerült az ötletek tömkelegét élőben is játszható dalokká desztillálnia. A „The March of the Black Queen”, az „Ogre Battle”, a „Father to Son” és a „Seven Seas of Rhye” lecsupaszított verzióit tesztelték a Golders Green Hippodrome-ban tartott bemelegítő koncertjükön, amelyet a BBC rögzített, mielőtt a Mott The Hoople zenekarral turnéra indultak volna, és ez volt az első alkalom, hogy az EMI egy fellépésükért fizetett volna – 3 000 és 10 000 font közötti összeget, attól függően, ki és hogy emlékszik erre…

Annak ellenére, hogy a Mott tagsága eleinte azon poénkodott, hogy a Queen teljes színpadi öltözékben jelent meg még a próbán is, a zenekarok jól kijöttek egymással, mind színpadon – ahol a Queen súlyos, gótikus rockja kellemes kontrasztját adta a Mott The Hoople jóhangulatú glam-jének-, mind színpadon kívül. A zenekarok még a turnébuszban is együtt utaztak. A Mott zongoristája, Morgan Fisher (aki később a Queen billentyűseként is turnézott) úgy emlékszik rájuk, hogy „a munka és annak megszállottjai voltak, hogy hozzák magukból mindazt, ami bennük rejlett”.

„A turnézás akkoriban másabb volt mint most – nagyon” – emlékezik vissza Roger. „A szállodák nagyon szarok voltak itt nálunk. Csak a Trust House Forte volt, jobb esetben kaphattunk egy szendvicset az éjszakai recepcióstól. A Mott tagjaitól is tanultunk ezt-azt.

Aztán később, Amerikában a Holiday Inn hotelek már tök fényűzőnek tűntek. Nem voltunk egy túlzottan pörgős zenekar, de a backstage-be bárki bejöhetett, aki be akart jönni és inni is tudott valamit – több százan jöttek… Jó móka volt!”

„A színpadi show-val kapcsolatos ötletek nagy részét is a Mott The Hoople-tól vettük át. Elég egyszerű ötleteknek tűnhetnek ma már, de a színpadi dinamikának nagyon jót tettek. Ian Hunter (a Mott énekese – a ford.) nagyon jó volt ebben, és a Mott egy remek hangulatú rock’n’roll banda volt. Próbáltuk megszolgálni a közönségnek a belépő árát. Körülbelül kábé fél órát játszottunk, önmagában a „Liar” pedig talán nyolc perces volt… Így csak néhány erőteljesebb dalt adtunk elő, és már léptünk is, vagy jobb esetben még játszhattunk maximum egy ráadás dalt. Azt hiszem, Ian többnyire nem hajlott arra, hogy megengedje…”

A srácok nem mindig játszhattak ráadás dalt. Taylor emlékei szerint vegyesek voltak a reakciók is, „egyik este jó volt, majd előfordult egy kevésbé sikerült az adott buli”. Ez részben a Queen tudatos és kihívó androgünsége, illetve a korszak durvább közönsége közötti ellentéteknek volt köszönhető. A trikó és a körömlakk elfogadható volt egy előzenekartól, viszont Shirley Bassey „Hey Big Spender” című dalának magasröptű változata, amelyhez ragaszkodtak, hogy eljátsszák, talán már kevésbé.

Néha ez már túl sok volt, még egy olyan született hivalkodónak is, mint Mercury. Liverpoolban azon izgult, mit mondjon a közönségnek. Végül a „Szép volt, Kevin!” beszólásnál maradt, ami egy „focis utalás”, amit a Liverpool Echo című napilapban talált, a közönség pedig vette a lapot és jót nevetett.

A birminghami bulin Mercurynak még azelőtt beszólt egy arc, hogy „Húzz a picsába, te köcsög!”, mielőtt az énekes bármit is mondott volna – később pedig az egyik kajás bódéból kidobott hot dog is eltalálta őt.

Mégis e turnénak a Hammersmith Odeon-beli két záróbulija lett a legjobb és legsikeresebb fellépésük. Brian édesanyja és édesapja a második koncerten ott volt a nézőtéren, majd a show-t követően megdöbbenve tapasztalták, hogy ők is autogramot osztogatnak. A Queen tagjai koncertsorozat zárását követően meg voltak arról győződve, hogy a következő UK turnén már főbandaként vesznek részt.

Ezután egy kudarcos ausztráliai kiruccanás következett – ugyanis lekötöttek egy melbourne-i fesztiválfellépést, ami később komoly tévedésnek bizonyult. A Sunbury Rockfesztiválon többnyire az akkori ún. ausztrál pub-rocker bandák – pl. Buster Brown, Daddy Cool és Madder Lake – léptek fel, akik hozták a saját rajongóikat. A Queen ragaszkodott a saját fénytechnikájához, ezzel berágatva a helyi szervezőket, majd jól össze is vesztek Freddie-ék a Madder Lake zenekarral a fellépési sorrend miatt.

„Ezeket az angol (pommie = angol emigráns, pejoratív – a ford.) seggfejeket akarjátok hallani, vagy inkább egy ausztrál rockzenekart?” – kérdezte a felkonferáló a tömegtől.

Ezek után a Queent állítólag lefütyülték a színpadról, bár ez továbbra is vitatott. Tutira sokan röhögtek, amikor Mercury bejelentette azt, hogy amikor legközelebb Ausztráliába jön a Queen, akkor már ők lesznek „a világ legnagyobb zenekara”.

Roger már nem igazán emlékszik arra, hogy melyik dalokat játszották, de nagyon megmaradt benne az a két Mercedes, amivel a helyszínen mozogtak – a helyiekből a legnagyobb ellenszenvet kiváltva. „Persze Freddie imádta, eszméletlen móka volt!”

Ez az egész nem tartott sokáig, júliusban már újra a stúdióban voltak, hogy rögzítsék a Sheer Heart Attack albumot. A lemez 1974 novemberében jelent meg, és ekkor már el is kezdték a következő anyag, az A Night At The Opera felvételeit. Mindkét korong soundja a Queen II hangzásvilágából eredeztethető.

Több mint négy évtizeddel később a Queen elérte azt a fajta mainstream „mindenhatóságot”, ami egyetlen kortársuknak sem sikerült. Egyetlen Led Zeppelin-musical sem futott soha a West Enden; a Genesis slágereinek klipjeit nem szavazták meg a nemzet kedvencének; Pete Townshendet sem hívták meg, hogy a Buckingham-palota tetején játssza el a nemzeti himnuszukat.

A Queen eredeti formájában Freddie Mercury halála óta nem létezik, és a négyesből 1997-től már csak ketten maradtak a pályán, amikor John Deacon, basszusgitáros befejezte zenészi pályafutását és teljesen visszavonult a közélettől. George Michael, Adam Lambert, Axl Rose és Paul Rodgers énekesekkel ugyan felléptek Queen néven, mindvégig ápolva a zenei örökségüket és a fenntartva folytonosság érzését, amelyre más, kulcsfontosságú tagokat elveszítő zenekarok nem sokan voltak képesek.

A zenekar neve és zenéjük ismertsége mélyen beépült a tágabb értelemben vett kultúránkba, míg az 1970-es évek más rockóriásaié nem. A nagymamáink is ismerik a Queent. Még II. Erzsébet királyné is tudja, hogy kik a Queen tagjai. Brian May és Roger Taylor olyan máig élő örökséget ápol, amely korszakuk zenekarai közül talán senki másnak nem jött össze. Elkülönülnek a rockzene világától, mégis mélyen beleszövődnek annak történetébe.

Lemezeik közül sok rajongó és zenész a Queen II-t tartja a legmeghatározóbb momentumnak, nemcsak a Queen, hanem a hard rock hangzásának szempontjából is. Axl Rose, Billy Corgan és Steve Vai szerint ez az album nagyon komoly hatással volt rájuk, és olyan mélységei vannak, hogy a legkülönbözőbb munkáikban is felbukkannak egyes elemei. Billy Corgan szerint ez egy olyan album, amely „megváltoztatta az életemet”, Axel Rose szerint „megnyitotta az elmémet”, Steve Vai szerint pedig „kulcsfontosságú pillanat” volt, amikor először meghallgatta.

„Emlékszem, amikor egy délután Roy Bakerrel a stúdióban beszélgettünk, és ő azt kérdezte: ’Mi lesz, ha ez bukás lesz?’” – emlékszik vissza Roger Taylor. „Én pedig azt mondtam: ‘Nem lesz bukás’. Erre ő: ‘De mi van, ha mégis?’ Erre én: ‘Nos, Roy, szerintem ez az eszünkbe se jusson…’ Nagyon bíztunk magunkban, de nem tudom, miért. Valójában ez a felfogás leginkább a zenei összetartozásról szólt. Ezt kerestük.”

„Nem akartuk különösebben cifrázni, csak arra koncentráltunk, hogy mit akarunk elérni. Ez olyasvalami, ami szerintem mára sokat változott. Az emberek most azonnal a csúcson akarnak lenni, Bentley-ket és Hollywoodban vagy a Saint George’s Hillen akarnak házat. Nekünk egyáltalán nem ez volt a célunk.”

Amit ők kerestek – az a nagyszerű és klasszikus hangzás, ami zeneileg felemeli őket -, az nagyon sokféle módon maradt fenn.

„Ez nem múlt el” – jelenti ki Brian. „Vágytunk rá, és még most is vágyunk arra, hogy valami rendkívüli dolgot hozzunk létre. Olyan egyedi pillanatok megteremtése, melyek nem megismételhetőek, sem lemezen, sem az életben, ez az, ami izgat minket. Minden erőnkkel ezen vagyunk. Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de olyan ez, mint a hegymászó számára az új területek felfedezésének izgalma.”

Roger Taylor egyetértően teszi hozzá, „Sok minden Freddie-nek köszönhető. Hatalmas lendülete volt. Mindig azt mondta: ‘Ne aggódjatok, drágáim, a tehetség majd előtűnik.’ És azt hiszem, így is lett.”

A cikk eredeti változata a Classic Rock magazin 195. számában jelent meg, 2014 áprilisában.