Paul Stanley önéletrajzi könyvében találtam egy érdekes meghatározást azzal kapcsolatban, mi a különbség az ismertség és a jelenséggé válás között. Starchild barátunk még a hetvenes évek végén egy New York-i ajándékboltban nézelődött, ahol a kulcstartók között egy négyéves forma kisfiú nyaggatta anyját, vegye meg neki az egyik kulcstartót. „De hát azt sem tudod, mi van ráírva! – mondta a mama. Dehogynem: KISS!- válaszolt a gyerek.” Ekkor értette meg, hogy bandája, mint jelenség már rég túlnőtt önmagán, hiszen a gyerek nyilván nem tudott olvasni, a brand azonban már összekapcsolódott a négy betűn túli jelentéssel. A zenészvilág „jelenségként” aposztrofált szereplői (Hendrix, John Lennon, Freddie Mercury, Jim Morrison, Amy Winehouse) szintén messze túlnőnek önnön valójukon és ez gyakran sodorta őket a szakadék szélére vagy akár a mélyére is. Ebbe a kategóriába tartozik a cikk első részében már megismert Yngwie J. Malmsteen és a barokk zeneszerzők mellett – vagy után- legnagyobb példaképe, az ördög hegedűse, az itáliai virtuóz és zeneszerző Niccolò Paganini (1782-1840).
Milyen érdekes, hogy évszázadokon keresztül tartotta magát az a hiedelem, hogy aki valamiben kiugróan tehetséges, teljes bizonyossággal eladta magát az ördögnek.
Botorságot követ el az, aki úgy gondolja, Robert Johnsont vagy Jimmy Page-t vádolták meg először boszorkánysággal vagy fekete mágiával a zenetörténetben. A klasszikus zenében sokáig még bizonyos hangzatok is kerülendők voltak, mert a hiedelmek szerint két hang akkor szól együtt jól, ha a rezgésszámuk egyszerűen aránylik egymáshoz.
Egy hang oktávja a rezgésszámának duplája, egy hang és a kvintjének Herz-száma 2:3 arányban áll egymással. Ugyanakkor ott van például tritónusz (másnéven a diabolus in musica – ördögi hangköz) és hát itt az arány bizony 45:32. Nem éppen egyszerű. A legenda, miszerint az egyház ezt kifejezetten tiltotta a templomi zenében, ebben a formában nem igaz, de a komponisták a középkorban és a reneszánszban valóban kerülték a szerepeltetését.
Ilyen babonás közegben ne csodálkozzunk, hogy a mi Niccolònk tehetségének híre hamar szárnyra kapott és senki sem hitte, hogy igaz lehetne rá a pesti vicc, miszerint a rendőrhöz odamegy egy fiatalember hegedűtokkal a vállán és azt kérdezi: „Elnézést, hogyan tudok eljutni a Zeneakadémiára? Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! – feleli a rendőr!” Nem, ez bármennyire is alapigazság, a laikusoknak túl kézenfekvő lett volna.
Paganini kétségtelenül minden idők legünnepeltebb hegedűvirtuóza volt. Genova-ban született a Passo di Gatta Mora (Fekete macska köz) 38-as szám alatt – hol másutt. Bár elképesztő technikai készségekkel rendelkezett, ez azonban messze nem lett volna elég. Apja, aki csupa olyan dologgal foglalkozott, ami abban az időben törvénytelennek számított, megsejtve fia tehetségét, 5 éves korában hegedűt vett neki. Mivel ő maga is több hangszeren tudott játszani, kezébe vette tanítását s mivel csodagyereket szeretett volna belőle formálni, igen súlyos napi penzumot rótt ki rá. Sajnos Niccolò életét nem csak a tehetség, de a betegségek is végigkísérték. A mindössze négyéves fiú keményen megszenvedte a kanyarót és ennek folyományaként gyakran kataleptikus görcsökben szenvedett. Nyolcévesen ismét megbetegedett, ezúttal valószínűleg skarlátban. A betegségéből többféle testi baja maradt vissza, amelyek haláláig gyötörték: ízületi fájdalmak, szemgyulladás, állandó köhögési inger. Legyengült szervezete valószínűleg már fiatalkorában magában hordta a tuberkulózis csíráit, ami aztán végül a halálát is okozta. Az apja ennek ellenére továbbra is kegyetlen szigorral tanította. A fiatalembernek rengeteget kellett gyakorolnia, és ha nem teljesítette az apja által kiszabott napi feladatokat, akkor bezárták a kamrába, hogy ott fejezze be az elmulasztott gyakorlást.
A tizenkét éves Niccolò már népszerű zenésznek számított Genovában. 1794-ben Costa szervezte meg első nyilvános fellépését a Néri Szent Fülöp-templomban. Ugyanebben az évben hangversenyen is fellépett, amelynek célja az volt, hogy pénzt gyűjtsön továbbtanulása költségeire. A fiatal művészt ez a hangverseny egy csapásra híressé tette. 1795-ben apjával Parmába utazott, hogy Alessandro Rollánál, a híres hegedűsnél és karmesternél folytassa tanulmányait. A legenda szerint Rolla meghallgatta Paganini játékát, majd visszautasította a felkérést, mondván, hogy nincs olyan, amit még megtaníthatna a fiúnak. A tizennyolc éves művész számára menekülést jelentett az apai szigor elől, amikor Luccában első hegedűsi állást kapott a Nemzeti Zenekarban. A következő két évben kicsapongó életet élt, hódolt az apjától örökölt szerencsejáték-szenvedélynek, hírhedt szoknyavadász és botrányhős volt. Keveset koncertezett. Ebben az időszakban egy különös eset során övé lett egy Guarneri hegedű. Az anekdota szerint Paganini egy este szerencsejátékon elveszítette a hegedűjét, így másnap, egy gazdag livornói művészetpártoló kereskedő által megrendezett hangversenyen nem volt min játszania. A kereskedő, egy bizonyos Livron, kölcsönadta az ifjú művésznek a hegedűjét, szereplése után azonban nem volt hajlandó visszavenni: „Nem akarom profanizálni a hangszert, ezért tartsa meg, kedves Paganini, és emlékezzék rám!” – kiáltott fel. Egy hasonló eset történt Parmában is, ahol a kiváló festő, Pasini ajándékozta meg egy szintén ma már nagyon értékes Amati-hegedűvel.
Hősünk élete minden tekintetben egy mai rocksztáréval vetekedett. Hol volt még Jerry Lee Lewis, amikor Paganinit egy kiskorú hölgy elcsábításáért és megszöktetéséért börtönbe vetették, másrészről viszont koncertjei és impresszáriója(!) jóvoltából hatalmas vagyonra tett szert. Volt, hogy 132 koncertet adott egy évben, ami hatalmas szám, hiszen akkor az utazás még sokkal komolyabb logisztikát követelt, mint manapság – ársapka ide vagy oda.
Persze a túlhajszoltság mindig visszaüt és Paganini amúgy is beteges szervezete 58 évesen feladta a küzdelmet. Az élete során felgyülemlett hisztéria halála után is elkísérte. Galvano, Nizza püspöke megtiltotta Paganini holttestének egyházi temetését, arra hivatkozva, hogy a művész állítólag megtagadta a halotti szentségek felvételét, de ehhez hozzájárult a művész köztudottan kicsapongó életmódja is. A holttestet a művész Grande Rue-i lakásán ravatalozták fel, az ismerősök sora és a város lakossága itt rótta le kegyeletét előtte. Paganini eltemetése érdekében azonban nem született előrelépés. A genovai hatóságok megtiltották a holttest tervezett elszállítását. Károly Albert szárd király is közbelépett, kegyeletre és emberséges magatartásra szólította fel az érintetteket. A hatóságok elrendelték a test bebalzsamozását és a koporsó lezárását, amit ideiglenesen a Villefranche-sur-Mer-i kórházban tároltak, majd onnan átszállították egy félreeső olajütő területére. A család, illetve végrendeletének végrehajtói többször is próbálkoztak a temetéssel, azonban a genovai hatóságok csak 1843-ban engedélyezték a koporsó átszállítását. Ez meg is történt: Paganini ideiglenes nyughelye Ramairone lett. 1845-ben gyászmisét mondattak érte, majd Mária Lujza pármai hercegnő és a pármai püspök engedélyével a Villa Gaionéba szállították át, és annak kertjében helyezték el, egyelőre egyházi áldás nélkül.
Csak 1876-ban rehabilitálták Paganinit, mint keresztényt. Megállapították, hogy egyházának hű fia volt, és a pármai temetőben helyezték örök nyugalomra. Fehér márványból készült mauzóleuma 1896-ban készült el. Elképesztő, nem? Legalább annyira, mint amit a hegedűtechnika területén tett le az asztalra.
Ahogy már legutóbb említettem, ha a zenetörténetben Bach volt a vízválasztó, a hegedűjátékban mindenképpen éles határ húzódik Paganini színre lépésénél.
Az ő technikai újításai és színpadi előadása forradalmasította nem csak a hegedülést, de a teljes zenei előadóművészetet. Olyan nagyságok hivatkoztak rá és nézték meg a koncertjeit, mint például Berlioz, Schumann, Liszt, Chopin vagy Brahms. Feldolgozások sorát ihlette, és ha igazán elmerülünk személyiségében, úgy találjuk, hogy hatása egészen a 21. századig töretlen.
Mi miatt? Jelszó: TTT. Tehetség – Tudás – Titokzatosság.
Olyan technikákat talált ki vagy fejlesztett tökélyre, amiket addig csak egy-egy kevéssé ismert újító próbált több-kevesebb sikerrel behozni a köztudatba. Emlékszünk még Eddie Van Halen tapping technikájára? Ugye tudjuk, hogy nem ő volt az első, aki alkalmazta, mégis, ha kimondjuk a szót: tapping, Eddie mosolya és villám ujjai jutnak eszünkbe. Paganini elképesztően pengetett a balkezével is, ha kellett egy húron is lejátszotta azokat a futamokat, amit más kollégái csak szenvedve tudtak/tudnak megoldani több húron is. (Paganini kedvenc trükkje volt a rossz nyelvek szerint, hogy felső három húrját bevagdosta, így ezek a koncert adott pillanatában látványosan elszakadtak és hősünk ekkor egy húron folytatta, mintha éppen akkor találná ki a dolgot.)
Gitárosok figyelem! Drop D, drop C, open G vagy D? Ugyan már! Niccoló Paganini folymatosan bűvészkedett a hangolásokkal (olaszul: scordatura). Hol csak azért, hogy egy félhangnyi emeléssel fényesebb legyen a hangzás, hol pedig azért, hogy koncert után senki ne tudja lejátszani azt, amit elkövetett, hiszen hiába is jegyezte meg a hangok sorrendjét az illető, otthon egy normál hangolású hegedűn teljesen másképp szólt a téma. Egyébként Paganini mindig kotta nélkül játszott – meggyőződésem, hogy rengetegszer csak improvizált -, sőt darabjai nagy részét csak halála után adták ki, mert ha le is jegyezte azokat, nem adta ki a kezéből, ezzel is fenntartva az egyediségét és misztikumát.
Ma már ezrével játszák a „halandó” hegedűsök híres „Szeszélyeit” (24 caprice Op.1), amelyek a hegedülés magasiskoláját jelentik azóta is. Magam is játszottam közülük jópárat és eleinte rendkívül gyötrelmes volt azokat a fogásokat elsajátítani – néha kifejezett fizikai fájdalommal járt-, amelyek Paganininek meg sem kottyantak. Miért? Megint csak egy betegség áll a háttérben. Az itáliai virtuóz szerencséje a szerencsétlenségében, hogy az azóta Marfan-szindrómának nevezett betegség egyik tünete nem más, mint az extra módon táguló és ruganyos, póklábszerűen hosszú ujjak.
Egy átlag hegedűs kezéhez képest Paganini dupla annyi hangot ért el a hegedűn és mindezt – hajlékonysága miatt – elképesztő gyorsasággal tehette. Ördögi kinézetéhez beesett arca is hozzájárult, amelyet megint csak egy előrehaladott állapotú betegsége, a szifilisz járult hozzá.
Abban az időben ezt még higannyal kezelték, ami miatt fogai egy része magától kihullott, a többit (pl. az összes szemfogát) prágai fogorvosok húzták ki.
Csodálkozunk, ha ez az igazán extravagáns figura végletekig elbűvölte az ifjú Malmsteen-t? Hányszor hangzott fel vajon az olasz virtuóz D-moll hegedűversenyének első nyolc üteme a koncertjein?
Hányszor került elő az 5. számú Caprice virtuóz szólama, egyébként nemcsak nála, de például Ralph Macchio (nyilván Steve Vai elővezetésében) is játsza a Crossroads című film nagy párbaj jelenetében. Tulajdonképpen itt Vai önmagával párbajozik.
Malmsteen klasszikus- és főleg Paganini őrülete 1998-ban érte el a tetőpontját, amikor is megjelent a hangzatos című Concerto Suite for Electric Guitar and Orchestra in E flat minor, Opus 1, melyet a svéd gitáros a Cseh Filharmonikus Zenekar kíséretében adott elő Yoel Levi vezényletével. A klasszikus hangszerelést Malmsteen országos cimbije és egy időben bandatagja, David Rosenthal készítette, akinek a nevét a Rainbow kései korszakában (1981-84) ismerhettük meg, de játszott Cindy Lauperrel (Girls just wanna have fun, emlékszik még rá valaki?), Billy Joellel, sőt Enrique Inglesias-szal is. Ő egyébként végzett klasszikus zongorista, ami abszolút érezhető is a „munkán”. Ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy a gitáros ezen a lemezen Yngwie Johann (végre ezt is megtudtuk) Malmsteen-ként jegyzi. Úgy tűnik nomen est omen. Bach első keresztneve kihatással volt Yngwie egész sorsára.
Elemezzük picit a hangzatos címet! „Concerto suite” – tehát tánctételek sorozata, versenymű formában, a szokásos Malmsteen féle róka fogta csuka. Figyelmeztet, ne legyen kétségünk, végig fogja szólózni a tételeket, hiszen ismerjük az ars poetica-ját, ami egy régebbi interjújából maradt ránk: „sokszor megkapom, hogy néha a kevesebb több lenne… Hülyeség, a kevesebb nem több. A több, az a több!” Ennek ellenére az első tétel, az Icarus dream fanfare valóban tartalmaz utalást a barokk concerto-ra is, hiszen a gitár néha ugyanazt játssza, mint a zenekar. Apropó, zenekar! A csehek végig gyönyörűen és plasztikusan játszanak, le a kalappal, nem véletlenül keresik őket filmzenés berkeken belül is, persze utóbbiban mi magyarok sem vagyunk lemaradva, sőt.
Visszatérve a darab címéhez, az Esz-moll hangnem és a hangzás is azt sugallja, hogy a Mester egy fél hanggal nem feljebb, hanem lejjebb hangolt, ezáltal picit sötétebb árnyalatban szólal meg a hangzóanyag. Újabb utalás Paganinire, aki első koncertjét Esz-dúrban írta, de a hegedűt csak simán egy fél hanggal feljebb hangolta, így szokás szerint az írott és a hallott anyag nem stimmelt egymással. Később a hegedűs társadalom, hogy szó szerint ne kelljen a húrokat túlfeszíteni, inkább D-dúrban adta elő a darabot. Számomra a legviccesebb momentum az Op.1 odabiggyesztése a végére. Ez annyit tesz, hogy ez az első „jegyzett”, felvállalt műve. Ki tudja, talán tisztelgés a fentebb említett Paganini Op.1 előtt. Zárójelben jegyezném meg, Mozartnak 629 jegyzett műve van (plusz az apró), 35 év alatt. Ezt nem az összehasonlítás miatt említem, hanem gyötör a kíváncsiság, hogy a Malmsteen Op.2 vajon megjelenik-e valaha – ugyanis a gitáros jövőre már a hatvanat tölti.
A lemez második darabja a hangzatos Cavalino Rampale címet kapta. Az autózás szerelmesei biztosan tudják, hogy ez nem más, mint a Malmsteen által istenített autómárka, a Ferrari elején fellelhető jel, az ágaskodó ló, ami egyébként egy első világháborús olasz pilóta gépén található embléma alapján készült. A zene is ehhez hasonlóan harcias és dicsőséges. A szólista és a zenekar felelget egymásnak, a gitár kidolgozottsága itt példaértékű és kivétel erősíti a szabályt alapon, nincs is túldíszítve.
A Fugue tétel újabb meglepetést hordoz, ugyanis Malmsteen (és/vagy Rosenthal) kórust is csatasorba állít. Azért itt sok helyen – talán direkt idézetként – erős a hasonlóság Bach III. Brandenburgi versenyével. Előkerül a koncerteken előszeretettel slow attack technika, amelyet Blackmore is alkalmazott, s melyben a gitáros a pengetés pillanatában lecsavart állapotban lévő hangerő potit a jobbkéz valamelyik szabadon lévő ujjával csavarja fel – persze erre azóta már külön effekt is van-, a vonós hangzást utánozva.
A Prelude to April/Toccata tételek jó értelemben véve picit kilógnak a sorból, mert Malmsteen itt akusztikus gitárra vált és mindkettő gyönyörűen hanszerelt tétel csembalóval, kórussal és vonósokkal szól, sőt, nyomokban oboát is tartalmaz. A Toccata egyébként igazi barokk műfaj (gondoljunk csak a leghíresebb ilyen műre a Bachnak tulajdonított – ezt ma egyre inkább vitatják – d-moll Toccata és fúgára), ami a szólista virtuozitását hivatott bemutatni. Rövid leszek: sikerült!
Az Andante (mely szó magyarul lépegetést, „andalgást” jelent) tételt érdekesen értelmezi a Mester, mert helyenként elképesztő sebességgel gitározik. Valószínűleg ez egy Ferraris andalgás.
A Sarabande újra akusztikus darab és egészen érdekes, ahogy a kíséretben a kürtök is felbukkannak a háttérben. Ez már inkább a romantikát idézi, mintsem a barokkot. A tétel címe egyébként egy spanyol táncra utal, amely eredetileg viszonylag gyors volt, ám miután az udvartartás is rákapott és a király úgy gondolta, hogy a katolikus udvarban mégsem illendő egy forróvérű táncosnőről elnevezett táncot táncolni, ezért lelassították és elegánssá tették. Egyénként nem példanélküli az eset, mert köztudott, hogy a menüett elnevezésű francia tánc is gyors volt, egészen addig, amíg XIV. Lajos, a „Napkirály” fiatal volt és az ízületei bírták a tempót. Miután megöregedett, a tempót jóval lejjebb tekerték. A lezárás a címhez hűen igen spanyolos.
A következő négy tétel (Allegro-Adagio-Vivace-Presto.Vivace) egyfajta „versenymű a versenyműben”. Erőteljes zenei idézetek (Albinoni, Paganini) sorakoznak, sőt Malmsteen saját dalaiból is idéz. A zenekari szólamok itt is szépen kidolgozottak. A Presto-ban újra megszólal a kórus és megmondom őszintén itt még némi Beethoven-i ízt is érzek a dallamvezetésben, de lehet, csak a zenekari/kórus felrakás teszi ezt. A tétel friss és vidám, meglepően ötletes, a vége pedig átvezet a lemez és a mű Finale tételébe. Malmsteen még picit elérzékenyül, de csak azért, hogy aztán annál bombasztikusabban zárhassa az Op.1-et. Valódi operás, romantikus tűzijátékot hallhatunk „a la Paganini”. Vad cintányérütések, nem kévéssé tüzes gitárfutamok és a 42 perces mű búcsút int nekünk.
Őszintén szólva, a Malmsteen életmű ez utáni rockos darabjai messze alulmaradnak ettől a szinttől, s bár a gitárosnak van egy Magnum Opus című albuma, érzésem szerint ez a lemez talán jobban megérdemelné a „Nagy mű” elnevezést. Szerencsére élőben is elhangzott a darab az Új Japán Filharmónikusok kíséretével, amely 2000-ben a millenium alkalmából CD-n és DVD-n is megjelent.
Malmsteen Paganini mániája itt is könnyen tetten érhető. Miután elhangzik a Black Star erre az előadásra készült szimfonikus verziója (csak a DVD változatban elérhető), a taps elhal és megjelenik a Maestro, hosszú csizmában, fekete selyem felöltőben, zsabós ingben, felékszerezve, hatalmas termetével az apró japán muzsikusok között, nem tudom nem elképzelni a 18-19. századi koncertteremben megjelenő Niccolò Paganini-t (egyébként Paganini is remekül gitározott és brácsázott, valamint játszott mandolinon is). Még Malmsteen gitárhordozója is szmokingban van és a közönség már akkor őrjöng, mikor a legendás „vintidzs” fehér, gyöngyház koptatós, recézett – scallop- fogólapos (ez utóbbit is a barokk hangszerkészítőktől leste el Malmsteen) Fender Stratocaster-ből még egy hang sem csordult ki. Amint megszólal a Trilogy Suite Op.5 zenekari változata, az általam a múltkori cikkben picit leszólt dal új értelmet nyer. Mintha Paganini D-dúr hegedűversenyének modern értelmezését hallanánk. Itt elgondolkodhatunk, hogy vajon miért erőlteti Malmsteen annyira a rock vonalat, illetve azon, hogy nem a sokat kritizált Blackmore-nak volt-e igaza, amikor idősebb korára átnyergelt a reneszánsz zenére. (Más kérdés, hogy a „gerincét” nem kellett volna terhelni a csapnivaló Rainbow újjáalakulással.) Kip Winger-nek például remekül bejött a klasszikus komponálás, bár (és ezt csak halkan jegyzem meg) ő elméleti síkon sokkal felkészültebb muzsikus, mint svéd kollégája.
Összefoglalásként az mindenképpen elmondható, hogy Malmsteen egészen különleges – nem fekete – csillag a gitározás egén, aki azért évtizedekre meghatározta a gitározás mikéntjét, ugyanakkor azon sem csodálkozom, hogyha játékát és színpadi allűrjeit ma már sokan csak megmosolyogják.
Semmivel sem volt ez másképp a régi korokban. Amikor Johann Sebastian Bach-ot már csak az „öreg Bach”-ként emlegették, két leghíresebb fia Carl Philip Emanuel és Johann Christian sokkalta híresebb és kedveltebb volta nála, ugyanakkor az eltelt idő rendet tett, és ha a négy betűs nevet meghalljuk rögtön az „öreg” jut eszünkbe először. Szerintem Malmsteen-nak is lesz reneszánsza, csak ahhoz előbb sajnos le kell tennie a lantot, akarom mondani a Fendert. Amíg ez nem történik meg vigasztalódjunk az első 5-6 lemezével és a klasszikus Concerto-val! Ami pedig ennél is izgalmasabb, ne féljünk elővenni gitárosunk eredeti inspirációit és hallgassuk bátran a barokk zeneszerzők vagy akár Paganini zenéjét is, mert amit sokszor nem hiszünk el, ezeket a darabokat is emberek írták, ugyanolyan érzelmekkel, örömökkel vagy éppen fájdalmakkal – és persze leginkább elképesztő zsenialitással -, mint a mai dalokat. Arról aztán igazán nem tehetnek, hogy Jim Marshall és Leo Fender csak évszázadok múlva született meg. Tehát: Long live Stradivari, Guarneri and Amati! Long live Rock’n’ Roll and Classical Music! Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
„Kötelező” hallgatni és néznivaló:
Paganini – 24 Caprice Op.1:
Paganini – D-dúr hegedűverseny:
Brahms Paganini variációk Op.35:
