Jeff Beck - A függetlenség kínja és öröme

There’s everybody else and there is Jeff Beck. (Vannak a többiek és van Jeff Beck.)

Joe Perry (Aerosmith) – a gitárosok társadalmi megosztásáról

Meglehetős ellentmondásra bukkan, aki elkezd utánanézni Jeff Beck karrierjének, majd véleményeket olvasgatni róla. A nagy angol gitár triász egyike (Jimmy Page és Eric Clapton mellett), mégsem ért el a pályatársaihoz hasonló népszerűséget. Ha a lemezeladásait nézzük – ami végképp tényszerű-, akkor meg pláne nem. Akkor mégis mitől olyan elismert zenész Jeff, hogy bárki büszke rá a mai napig, ha játsz(ha)tott vele bármennyi ideig? Sőt, többségük azt mondja, hogy rengeteget fejlődött és élvezte, míg vele zenélt…

Családi háttér és pályakezdet

Geoffrey Beck 1944. június 24-én született, jól szituált családban, de mint mindenki a háború tépte Angliában, szegény körülmények közé. Négy évvel idősebb nővére, Annetta sok mindenben óvta, támogatta, többek között ő vitte el egy másik környékbeli tinédzser, bizonyos Jimmy Page házába lemezeket hallgatni… Ráadásul a lánytesó nagyon szépen zongorázott, akárcsak az édesanya. Jeff is szerette. Hallgatni… Sem a zongorán, sem a hegedűn gyakorlással nem tudott megbarátkozni. Amit viszont nagyon élvezett, az a sportkocsik illata, „maszata”, és természetesen a száguldás a nagybátyjával. Ez a benzingőz és csikorgó kerekek iránti vonzalom, mint tudjuk, életre szólóvá lett nála.

Aztán a rádió lett a veszte, abban is, amikor egy bizonyos Les Paul a Tiger Rag-et játszotta. A később híressé vált gitárkészítőt sokan vádolták, hogy a hangzása egy nagy trükk csupán. Na, ez fogta meg legjobban a kis Jeff-et! A hangzás csodája, ami aztán egész életére rabul ejtette. Gene Vincent és zenekara volt az imádat következő tárgya. A Buddy Holly and the Crickets koncertet pedig 1958-ban látott először. Aztán 16 évesen, mint oly sokan a későbbi rocksztárok közül, ő is egy kétéves képzőművészeti képzésre iratkozott be.

Ekkor kezdett el az oly pezsgő londoni zenei életben szerepelni, a The Nightshift, majd a Tridents tagjaként. Beck már itt is az effektjeiről és gitárhangzásáról híresült el London szerte, tizenévesen. Kissé különc módon a próbákra, és gyakran a fellépésekre is motorolajtól mocskos ruhában és koszos kézzel érkezett az autószerelésből.

1965. március 2-án jött el a nagy nap, amikor hivatalosan is belépett az akkor már nagyon ismert The Yardbirds-be, pótolva az eltávozott Eric Claptont. Innentől már csak hetekre volt a világhír…

Zenekar(ok)

Merthogy eleinte még próbálkozott, hogy élvezze a zenekarhoz tartozás érzését, mint mások. A fent említett Yardbirdsben Beck eltöltött majd két évet, de egyre többször érezte, hogy nem tartozik bele ebbe a mókuskerék üzemmódba. Itt előírásra kellene szállítani a pop dalokat (Clapton is azért lépett ki onnan), majd az óceán túlpartján hónapokat eltöltve – meglehetősen igénytelen körülmények között és tré zenei közegben- turnézni kellett. Ifjú gitárosunk egyre többször került kórházba rosszulléttel és kimerültséggel, miközben szinte elvárták – a „kor szellemének” megfelelően-, hogy minden este törjön össze egy gitárt a színpadon – ahogy ezt az utolsó Yardbirds -ös produkciójában az Antonioni Blow-Up-jában (Nagyítás) is láthatjuk.

Angliába hazatértét követően, rövid szólópálya után, összerakta a saját zenekarát, de az sem volt hosszú életű, pedig remek dolgokat csináltak. Jeff néhány évvel később, kipihenve egy súlyos autós balesetét, megvalósította régi tervét Carmine Appice-szel és Tim Bogerttel, és zenekarként, trióban kezdtek zenélni. Noha koncerten remek hangzást produkáltak a kiváló hangszeresek, amit egy koncertalbum is tanúsít, igaziból nem volt sem karakteres énekesük, sem dalszerzőjük. A power triók kora (Jimi Hendrix Experience, Cream) pedig addigra már lejárt, úgyhogy szép lassan kivéreztek… 1972-1974 között működtek a korszak supergroupjaként.

Azért egy ekkora spílert, mint Beck, természetesen többször is hívtak más zenekarokba is játszani. Egészen fiatal volt, amikor már John Mayall invitálta a Bluesbreakersbe, de abból nem lett semmi. Állítólag szóba került a neve Syd Barrett távozása után a Pink Floydnál is (Gilmour mai napig nagy rajongója Becknek), de ebből jóval később csak annyi valósult meg, hogy kulcsszerepet játszott Roger Waters legsikeresebb szólólemezén, az Amused to Death-en. Aztán 1974-ben Mick Taylor távozása után kifejezetten kereste Jeffet a Rolling Stones, el is ment egy napra stúdiózni a srácohoz, de reggelre hagyott nekik egy üzenetet, hogy ő nem való ide, ehhez a néhány akkordhoz… Akárcsak a szintén invitált Rory Gallagher, ő is rájött, hogy azon a „szemétdombon” már van egy nagyon erős kakas, Keith Richards személyében. A másodgitáros szerepet, mint látjuk, nem neki/k/ találták ki. Ettől még nehogy azt higgye valaki, hogy nem élvezi mások társaságát és az együtt zenélést! Nagyon is! Inkább úgy tűnik, hogy adott zenészekkel élete egy-egy szakaszában, hangzásvilágában dolgozik együtt, aztán tovább lép, és új inspirációkat keres.

Ének

A Yardbirdsből való kilépése után, a már említett módon, menedzsere, Mickie Most el akarta indítani egy hagyományos popzenei pályán, mivel elég ismert és népszerű volt hozzá Anglia szerte, Jeff-nek azonban ehhez több okból sem fűlött a foga. Már az amerikai Yardbirds turnét is azért hagyta ott, mert igaziból – akkoriban megszokott módon- egy hét-nyolc fellépő zenekaros cirkusz részeként járták az ismeretlen városok mozijainak színpadjait, hogy egyenként 3-4 dalt eljátszanak. Nem ez volt zenészi álma a hősünknek. Jimmy Page bezzeg kitartott, fegyelmezettebb és főleg üzletileg tudatosabb volt. Már ekkor is…

Nos, első énekes dala, a Hi-Ho Silver Lining Jeffet a mai napig egy átokként kíséri. Ugyanis ez a szerzemény – egy bizonyos korosztály számára- népszerű maradt, legalábbis odahaza, Nagy-Britanniában. Beck a mai napig végtelenül kínosnak érzi magát a dalt is, azt meg pláne, hogy nem tud/ sosem tudott igazán énekelni. Ennek ellenére időnként, ha valamelyik zenésztársa vállalkozik az éneklésre, kínos mosollyal, de hajlandó mások kedvéért elő-elővenni össznépi nagy koncerteken ezen nótáját. 1985-ben, a pop őrület közepette, a Flash lemezén /ami az 5. stúdióalbuma volt/ tudták megint rávenni Jeffet az éneklésre a producerek – két számot énekelt-, de abban sem volt nagy köszönet. Az album viszont a 39. helyezést érte el az Egyesült Államok Billboard 200-as listáján, valamint négy másik országban a legjobb 60-ba került, illetve két róla készült kislemez is sikerrel futott! És tegyük hozzá, hogy énekesként jelen volt Jimmy Hall, Rod Stewart /egy sikerszámban, People Get Ready/ és Karen Lawrence is… Hab a tortán, hogy erről a lemezről az instrumentális „Escape” az 1986-os Grammy-gálán elnyerte a legjobb rock instrumentális előadás díját, ami Becknek az első volt, a sok hasonló díj közül.

Énekesek

Pályája elején egyébként több karizmatikus énekessel is dolgozott együtt Beck, ahogy az akkoriban leginkább megszokott volt. Keith Relf a Yardbirds sajnálatosan korán elhunyt bohém frontembere mögött tanulta a szakmát igen fiatalon. Majd jött a nagy találkozásuk Rod Stewarttal, ami még szép, hogy egy blues kocsmában történt meg. Blues-rockban mai napig megkerülhetetlen a Roddal készített két album Jeff Beck Group néven. (Mellékesen itt Ronnie Woodot vette rá, hogy bőgőzzön és Aynsley Dunbar is játszott velük!) Azonban, ahogy a zenekar erősen Beckre utaló neve is sugallja, nem lehetett hosszú életű az egyébként gyümölcsöző együttműködés, amit végig konfliktusok kísértek. Ennek ellenére a mai napig nagy cimborák Roddal, és fel-felbukkanak egymás turnéin, de úgy tűnik, a valaha ígért újabb közös lemezről már lemondhatunk.

Ezután hosszú ideig – Jeff magának is bevallotta- nem igazán tud énekesekkel dolgozni – igaziból senkivel, aki végső döntéseket akar hozni helyette-, aminek érdekes módon nagyon pozitív hatása lett gitárjátékára! Beck hetvenes évekbeli, főleg jazz-rock lemezein már megfigyelhető, hogyan fejlesztette gitárhangzását és játékát (többek között, részben egy kis balesete miatt, áttért az ujjal pengetésre), hogy gitárral kiváltsa a hiányzó éneket. Ez a hangzásra fókuszált játéka hozta az elmúlt évtizedekben a legszebb slágereit (Where Were You, Nessun Dorma, The Final Peace, Corpus Christi Carol).

Dobosok

Gitárosként különleges módon, kezdettől fogva erős szakmai vonzódás fűzte hősünket a dobosokhoz, mint zenei partnerekhez. Ugyanis zenéje és játéka fő elemének érezte a ritmust, arra épített fel teljes szerzeményeket. Ő maga is tud kicsit játszani (ebből született Stevie Wonder egyik legnagyobb sikere a Superstition) és ha tehette – és egyre inkább tehette-, akkor remek dobosokkal a háta mögött folytatta zenei kalandjait. Carmen Appice, Terry Bozzio, Vinnie Colaiuta, Simon Phillips, Narada Michael Walden és a megboldogult Cozy Powell, hogy ne is mindenkit említsünk. Jeff nem háttéremberként kezelte a hangszer „legdilóbbnak” tartott művelőit, nagyon is épített és hallgatott rájuk dalszerzőként is.

Rivális barátok

A már említett nagy angol gitár triász már a hatvanas évek végére kialakult és ennek a kiválasztottságnak ők is tudatában voltak. Aztán kissé más utakra kalandoztak el ezek a húrnyűvők. Egy dolog okozott abszolút közös sokkot mindhármuknak, merthogy Beck, Clapton és Page is jelen volt azon a bemutatkozó koncerten Londonban, mikor látták és hallották Hendrixet játszani. Rögtön „öregembernek” érezték magukat az amerikai földönkívüli gitáros mellett. Becknek az esett különösen rosszul, hogy hármuk közül mindig is – már egész fiatalon is- neki volt a legegyedibb hangzása. Erre ez a balkezes ugrik előre egy évtizedet!

Hangzásban aztán Page is csúnyán beelőzte a Yardbirds utód Zeppelin első lemezével, amin ráadásul ott volt a Beck által is feldolgozott You Shook Me. A dalt könnyen dolgozta fel Jeff, a zenei vereséget nehezebben. Ekkor már zenekari hangzásban is elhúzott mellette Page. Irigyelte is tőle Bonhamet és a dobhangzását rendesen!

Hármójuk összehasonlításában viszont Beck sokkal szélesebb zenei skálán kalandozott már a hetvenes évek elejétől kezdve – ha a funky, majd a későbbi kifejezetten fúziós jazz-rockos korszakát tekintjük. Ahogy viszont angol úriemberekhez illik, Jeffnek a mai napig mindkettejükkel nagyon elegáns és baráti a viszonya. Többször oda-vissza hívják meg egymást a koncertjeikre. Jimmy Page pedig, mint tinédzserkori barát mondta Beck beiktató beszédét a Rock and Roll Hírességek Csarnokában, majd zenéltek is egy istenit! Claptont a Ronnie Scottban tartott koncertjeire hívta meg szerepelni, amiből Beck egyik legjobb koncertlemeze lett már a 2000-es években.

Nők

Az még a mai normák között is kiemelkedő mennyi női zenész fordult meg Jeff zenekarában az utóbbi két évtizedben. Számtalan fiatal tehetséges muzsikus lett nála/általa még elismertebb zenészkörökben. Gitáron Carmine Vandenberg és Jennifer Batten (lásd még Michael Jackson!), basszuson Rhonda Smith és a szinte tinédzser Tal Wilkenfield, dobokon pedig Anika Nilles. És természetesen olyan nyiladozó énekes tehetségeket emelt még magasabbra, mint Beth Hart, Joss Stone és Imelda May. Mindegyikük végtelen tisztelettel és szeretettel beszélt Jeffről, aki nagyon sokat segítette őket a zenei fejlődésben, és adott nekik teret koncertszínpadon is, miközben természetesen elismerik, hogy nagyon fel kellett kötni a bugyit, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

Dalszerzés

Talán meglepő, de Jeff Beck nem egy ötleteiből kifogyhatatlan dalszerző. Sőt! Legjobb lemezei akkor készültek, amikor volt mellette/mögötte szerzőtárs(ak), akinek a már kész dalstruktúráira építhetett. Ezért is volt nagyon vékony jég, bár talán két legsikeresebb lemezét eredményezte, a George Martinnal (egy bizonyos Beatles kapcsán lehet ismerős a név) való együttműködés. Martin bőven adott teret az ötletek kibontásának (ha egyáltalán voltak), legfeljebb hozott vonósokat is a stúdióba – meglepetésként. De ilyenkor mindig ott voltak vele szerzőként, hű zenésztársai Max Middletone, Narada Michael Walden és természetesen Jan Hammer az örök barát, akivel legendás lett zenei egymásra találásuk és színpadi jam őrületeik. Gyakran maga is elismerte, hogy amit igazán élvez, az a már majdnem kész festményekre felvinni az utolsó ecsetvonásokat – esetében a szólókat, díszítéseket. Ezért is hívták meg több száz albumra szerepelni, mert csodálatosan tud ott helyben olyan szólókat rögtönözni, ami egy másik dimenzióba emeli az adott dalt.

A másik élet: autógyűjtemény és szerelés

Ami Jeff Beck-kel kapcsolatban nagyon hamar felbukkan, ha a magánéletét kísérjük figyelemmel, az a veterán versenyautók iránti komoly rajongása. Mint már említettük, Jeff tinédzser korától élvezte a száguldást és a veterán versenyautók szétszedését-összerakását. Anyagi sikerei függvényében majdnem mindig komoly gyűjteménnyel rendelkezett, több évtizedes, gyakran önmaga által felújított csodákból. Mikor Clapton a Ferrari gyűjteményével büszkélkedett neki, Jeff elintézte egy kézlegyintéssel: „Te ezeket veszed, én a sajátjaimat készítem…”

Az 1932-es Ford Deuce Coupé-tól az 1963-as Corvette Stingray-en keresztül a jelenkor Chevrolet Corvette-ig sok minden található a gyűjteményében. Természetesen száguldozik is velük, amiből adódtak már komoly balesetei is. Több lemez és turné csúszott már meg emiatt. De ezen fémcsodák segítik Becket kivonulni a zenészek szélsőséges világából/életéből, és megmaradni gépzsírosnak és motorolajosnak: normálisnak. Aki jobban megnézi a lemezeit, észreveheti, hogy ez az autószerelős-olajos kéz motívum több album borítóján is szerepel (Guitar Shop, You Had It Coming).

A nyolcvanas évtizedben hosszú évekre eltűnt, legalábbis ami az önálló lemezek kiadását illeti. Ilyenkor azonban, amíg méla lesben várta, merre is alakulnak a zenei irányzatok, nem otthoni bódult depizéssel töltötte heteit és hónapjait. Vidéki angol birtokán él, merthogy egészen fiatal kora óta ott lakik, párjával és „drágaságaival”.

Zseniális és kiszámíthatatlan zenész

Ki is ez a zenei zseni? Merthogy Beck zseniális zenész, abban a már bevezetőben említett módon, nagyon egyeznek a vélemények. Kivétel nélkül… Rock ikonok, David Gilmourtól Slashig, és jazz zenészek is, Charles Mingustól Jan Hammerig. Visszatérő gondolat a Jeff Beck jelenségre, hogy: „nem játsza a zenét, hanem ő maga válik azzá.” Nagyon inspirálónak tartják általa felkarolt fiatal zenésztárs tehetségek (sok ilyen van) és saját klasszikussá nemesedett kortársai is.

Mi lehet az őszintének tűnő csodálat mögött? Legtöbben azt fogalmazták meg, hogy Jeff irtózik a megszokottól. Ahol egyszer már járt zeneileg, oda nem igazán kívánkozik többé. Ezt persze egyszerűbb mondani, mint csinálni, de lemezei valóban erről tanúskodnak. És talán ez a válasz egy része, hogy miért is nem oly sikeres anyagilag – legalábbis ezen forrásból. Merthogy gyakran csak azt tudta, mit nem akar csinálni, azt nem mindig, hogy mit szeretne. Beck ezért érthetően nem volt a lemezkiadók és menedzserek kedvence, na…

Ez a hozzáállása ugyanis meglehetősen kiszámíthatatlanná tette sok szempontból. Sokak elmondása alapján, amikor már rég biztos kellene, hogy legyen egy produkciója sikerében, ő még mindig bizonytalankodik. Beképzelt sztárként, aki a kisujjából ráz ki dolgokat, így senki sem sem jellemezte. Zenészek és barátok is többen megjegyezték azonban, hogy azt is érdemes lenne rögzíteni, amikor csak úgy magában ötletel, magának penget a gitáron, mert csodát hallani folyamatosan… A szinte szégyenlős színpadi jelenlétét jelen sorok szerzője is megfigyelhette Beck tavalyi londoni koncertjén. Ő nem a szavak embere, az biztos.

Az előbb leírt újat akarásában mindig lehetett bízni, de abban nem feltétlenül, hogy végig csinálja, amit bevállalt. Már Yardbirds-ös korszakában is hagyott ott turnét Amerikában, ennek lett áttételesen eredménye a későbbi Led Zeppelin… Beck később is lépett le különösebb magyarázat nélkül turnékról (pld. az akkor már világsztár Rod Stewart előzenekaraként), bár azt az egyet többször elmondta, hogy ott épp nem érezte jól magát, szerinte neki nem ezt kellene csinálnia. Amit már a hetvenes években sem lehetett kikezdeni Jeffnél, az az önmagáról alkotott függetlenség képe. Ennek a szellemi függetlenségnek természetesen vannak előnyei és nagyon komoly ára, ami talán meg is válaszolja a bevezetőben ismertetett dilemmát. Örömhír, hogy így, 78 évesen, a saját koncertjeit azért megtartja!