Kiadó: Napalm records, 2023

Van ez a jelenség, a skandináv death metal, ami legyen bármily hiteles is a sötét északról származó depresszív melankóliájával és energiájával, mindig is fejtörést okozott számomra. Sorolhatunk olyan példákat, mint a Tiamat, az Opeth vagy a jelen cikk alanyát képező Katatonia – legkorábbi alkotásaikat, melyek voltaképp megtestesítik a műfaj fő jellemzőit, bármennyiszer futottam is nekik, soha az életben nem voltam képes értékelni. Elutasítottam dallamtalanságukat, igénytelen hangzásukat, és magát azt a narratívát, hogy pusztán a bennük rejlő agresszió és sötétség igazol minden, a produkció és a harmóniák terén mutatkozó hiányosságot.

A skizofrén állapot aztán később olyan lemezekkel kezdett beállni, mint az Opeth Blackwater Park-ja, a Tiamat Wildhoney-ja vagy a Katatonia esetében a Tonight’s Decision. Ha úgy tetszik, ezek az albumok tárták föl a death metal lehetséges jövőképét – olyan fejlődést mutattak, amik eltérő, ám izgalmas irányokba terelték ezeket a bandákat.

Groteszk adalék, hogy a Katatonia esetében a változást elsősorban egy egészségügyi probléma váltotta ki. Bár a dobok mögül egyre inkább a mikrofon felé kacsintgató Jonas Renkse a hörgésre szeretett volna koncentrálni, erre torkának állapota nem tette képessé. Egy időre még az opethes Akerfeldt-et is besorozták, hogy ő hörögje föl a témákat, ám kisvártatva be kellett látniuk, hogy ez így nem működőképes. Így fordult végül érdeklődésük a tiszta ének és a dallamok felé – amivel nyertünk egy teljesen egyedi, elképesztően szuggesztív és sötét lelkű csapatot, amely tagcserék sorozatát elszenvedve is egyik kiváló lemezt jelenteti meg a másik után.

A Katatonia lényege – a fájdalom és letörtség gyönyöre – ott rejlik minden alkotásukban, legyen az olyan, kissé lazábban, hogy ne mondjam: alternatívabban producerelt anyag, mint a Fall of Hearts vagy a City Burials; a magam részéről nem tudok egyetérteni azzal, hogy ezek gyengébbek lennének elődeiknél. Kissé mások, talán, de igazat adok Akerfeldt-nek: attól, hogy valami nem torz, még nem feltétlenül kevésbé sötét. Vajon milyen érvrendszer mentén lehetne pl. egy olyan nótát, amiben úgy indul a refrén, hogy „az út a sírba egyenes, akár a nyíl”, kommersznek bélyegezni? Pedig ez a sor a City Burials legvitatottabb dalából, a Lacquer-ből származik.

De, hogy mindenki elégedett legyen, a Sky Void of Stars esetében a gárda ismét rátaposott picit a torzítópedálokra, és masszív zakatolások indítják az albumot az Austerity és a belőle kinövő, teljesen más tempóval operáló Colossal Shade személyében. Aki az előző albumon fölkapta a fejét a néhol egyértelműen Malmsteen-es szólómunkára, az ezúttal is örülhet, mert több ízben is megörvendeztet minket ilyesmivel a csapat. Már itt feltűnik, de később még nyilvánvalóbbá válik az is, hogy mennyire hangulatos és színvonalas szintetizátor-munka kíséri a dalokat; ez majd azokban a bámulatosan törékeny nótákban teljesedik ki, mint az Impermanence vagy a Sclera.

A hármas Opaline fúvós hatású szintikezdése elsőre visszahökkenti az embert, de ellenállhatatlan sodrású refrénje – azzal a kegyetlenül eltalált ti-ti-tá cinnel – végül teljesen beszippant. És hát sorolhatnánk a dalokat, de egyre csak áradnak a komor riffek, teljesen elszállt, fájdalmas és mégis simogató dallamok, szintitémák egymás után. Elsőre tán föl sem tűnik ennek a sötéten libabőröztető muzsikának a progresszivitása; szinte minden dal összetett ritmusképletekből áll, gyakori leállásokkal, hangulatváltásokkal, szinte sosem nyugszik meg teljesen. Zaklatott, reményvesztett – és mégis elvarázsol szépségével.

Egy életem egy halálom alapon belenéztem a szövegekbe is – hogy okosabb lettem-e, nem tudom. Érzelmesebb, az igen. Renkse olyan szinten impresszionista és költői, hogy a szövegek kohéziója esetenként teljesen eltűnik, de ez csöppet sem baj, mert olvasás közben az ember szinte katatón (haha) állapotba kerül. Nem az értelmünk, hanem a lelkünk értelmezi az olyan szavakat, és segít közelebb kerülni a muzsika hangulatához, mint: „ideje kideríteni, mi rejtőzik a bőröm túloldalán”, vagy „láncold a madarak dalait ezüstkupoládhoz”.

Ha valakinek meg akarnám mutatni a lemezt, az Atriummal kezdeném (maga a banda is így érezte, ez lévén az első előzetes dal a lemezről), ami ezen a szinten akkora slágerdarab, amekkorát csak el bírtok képzelni. Ez a nóta működik önmagában is, ami a többiről nem feltétlenül mondható el; azoknak kell az idő és a tér, hogy egymást erősítve hatni tudjanak.

Kell ehhez a zenéhez egy bizonyos alkat, karakter, vagy legalábbis lelkiállapot; ez a karakter olyan, aki nem azonosítja az élvezetet a vidámsággal, a pozitív üzenetekkel; akinek a szórakozás nem felszínes csevegésben és tartalmatlan bulizásban merül ki, hanem elmélyülést igényel. Ha te is ilyen vagy, minden percet, amit e lemezzel töltesz, minőségi időnek fogsz érezni. Mert nincs jelzőfény, mely megvilágíthatná bukásunkat.