1972. június 2-án jelent meg a Pink Floyd egyik legkülönlegesebb alkotása, az „Obscured By Clouds” című filmzenealbum. Sorozatunk második részében a dalokkal kapcsolatos tudnivalókra fókuszálunk.
A rendkívül jól szerkesztett LP-n sikeresen valósul meg az oly ritka művészi egyensúly. Ahol sem a hangszeres magamutogatás, sem az öncélú művészkedés nem temeti maga alá a dalfolyamot, hiszen a rock rendszerint alkalmazott művészet, jelen esetben egy film jeleneteit kell aláhúzni, hangulatait visszaidézni, amihez kellő önmérséklet és művészi alázat szükségeltetik. A sok-sok elrettentő példa mellett, íme az ellenpélda, egy közel tökéletes dalcsokor, a lehető legjobb sorrendbe szerkesztve. Hiszen az „Obsucred By Clouds” LP-n a könnyebben hallgatható részek igen jól ellensúlyozzák a fajsúlyosabb, inkább csak hangulati alapozásra, aláfestésre szolgáló trackeket, oda-vissza ellenpontozva az eltérő karakterű szerzeményeket. Nem csoda, hogy ez a Pink Floyd korong is bekerült a Top 10-be. A „More” nagylemez 9. helyezése után ezúttal a 6. helyig jutva egy soundtrack albummal az angol sikerlistán, illetve UK albumlistán.
Az „Obsucred By Clouds” címadó szerzeménye egy instrumentális Waters–Gilmour darab, ennek ellenére a felvétel főhőse mégis Rick Wright, aki a Pink Floyd történetében először használt VCS 3 típusú szintetizátort. A rocktörténeti mérföldkőnek számító mozzanat önmagában is érdekes, mert ezzel a hangzással egyből sikerült egy olyan atmoszférát alkotni, egy olyan felütéssel nyitni, ami hangulat valóban erősen hajaz a filmben látottakra, így képes gyorsan behúzni a hallgatót a mű befogadásához szükséges lelkiállapotba.
A VCS 3 csatasorba helyezése e mellett azért is fontos, mert nem sokkal később a következő két Floyd stúdióalbum, az 1973-es „Dark Side Of The Moon” és az 1975-ös „Wish You Were Here” nagylemezek hangképében is meghatározó szerepet kapott.
Az „Obsucred By Clouds” dal érdekessége, hogy legalább még egy változatban rögzítették, mely felvétel részlete legalább egyszer le is ment a francia rádióban. A címadó szerzemény billentyű-centrikusabb verziója azonban máig dobozban pihen – sem az album újrakiadásaira nem került fel, miként az „Early Years” projekt alkalmával sem ásták elő. Ki tudja miért…
A másodikként érkező, szintén instrumentális „When You’re In” egy hasonló hangulatú, de rockosabb hangvételű, dinamikus szerzemény, melyet az egész banda jegyez. Ezt a két tételt a koncerteken is együtt adták elő a srácok, ebben a sorrendben. Mintha egyik a másik intrója lenne, vagy még inkább egy hosszabb szvit nyitórészei. Szó, mi szó, az „Obscured By Clouds” LP szerkesztése mutat némi hasonlóságot az „Atom Heart Mother” nagylemezével. Ez esetben azonban a hattételes szvit helyett inkább hat, egymással lazán illeszkedő önálló „dalocskát” kapunk. Ahol azért a hasonló hangulatok, a gyakran előkerülő domináns harmóniák és az ismétlődő melódiák mégis adnak az A-oldalnak egyfajta összetartozás érzetet.
Ürmös Attila „Pink Floyd” könyve szerint nagy valószínűséggel a „When You’re In” riffje ihlette a Deep Purple „The Gypsy”-jét. Ritchie Blackmore úgymond „elirigyelte” David Gilmour kitűnő témáját. Lehetséges. Tényleg hasonlítanak.
A „Burning Bridges” az album első énekes felvétele, egyben a rocktörténet legelső közösen publikált Richard Wright-Roger Waters szerzeménye. Az „Égő hidak” pedig pontosan arról szól, ami a főhősnő – és a többi hasonló döntési helyzetben lévő személy- fejében lejátszódhat, mikor úgy dönt, hogy elhagyja az addigi életét jellemző „aranykalitkát” és megpróbálja az őt nyugtalanító különös misztikus álmokat a fizikai világban is megélni.
A dögös „The Gold It’s In The…” egy újabb Waters-Gilmour darab, mely elsőre látszólag az új útra kelő aranyásók motivációját és indítékait veszi terítékre. A dupla-fenekű szöveg azonban jóval mélyebbre megy ennél, és az utazást magáért az utazásért, az élményt az élményért hajszoló felelőtlen és hedonista „carpe diem” embertípust hozza párhuzamba a pápuai utazókkal. Mi több, a betépett ember belső utazásait, illetve a valós élményeknek az elképzeltekkel való kavarodását is beleérthetjük, ha épp úgy akarjuk.
Bár a Pink Floyd ezúttal a „More” betétdalainál könnyebben hallgatható, populárisabb és rockosabb számokkal támogatta meg a filmet, cserébe viszont a csapat több figyelmet kér „A völgy”-höz kapcsolódó, a korábbiaknál direktebb és egyre társadalomkritikusabb szövegekhez.
Ne feledjük, már a filmzenealbum munkálatai előtt elrajtolt a „Dark Side Of The Moon Tour”, Roger Waters már 1971 decemberében újratervezte a Pink Floyd produkciót és az addigiaknál egy jóval direktebb és egyben kritikusabb szövegvilágra váltott.
A „Wot’s… Uh The Deal” ismét egy Waters-Gilmour remekmű, mely zeneileg és hangszerelését tekintve precízen foglalja össze, mitől is volt nagyszerű és egyben egyedi a ’70-es évek Pink Floydja. A szöveg pedig szintén azt a meddő csodavárást hozza elénk, ami oly jellemző az egész Völgy-projektre. Az „Elveszett Paradicsom” életfogytig tartó hiábavaló keresését, egyfajta modernnek tűnő, valójában nagyon is ősi szélmalomharcot, az alkimisták kitartó és egyben hiábavaló fáradozását, mely egy újabb találó párhuzam Barbet Schroeder mozijának karaktereire. Akik nem hogy a Paradicsomot nem foglalják vissza, de még egy helyi Eldorádót sem találtak, vagy személyes kis Kánaánt sem voltak képesek kiépíteni a múlandó életük köré.
Az A-oldal végi „Mudmen” nem más, mint a „Burning Bridges” instrumentális ikertestvére. Ennek megfelelően Richard Wright szerzőtársa ezúttal nem Waters, hanem David Gilmour, aki csodás gitártémákkal és slide játékkal gazdagította Rick dallamait. Kettejük csodás zeneisége, illetve a „La Vallee” melankolikus részeihez szinte tökéletesen illeszkedő hangulati töltés a Pink Floyd életmű egyik legjobb szerzeményét, majd felvételét eredményezte.
Pompás darab. Hatásos zárás. Oly annyira, hogy az ember nem is kíván utána azonnal a hifihez rohanni, hogy mihamarabb megfordítsa a lemezt, majd gyorsan a barázdák közé engedje a tűt. Jobban esik inkább még egy kicsit merengeni…
A B-oldalt nyitó „Childhood’s End” David Gilmour önálló szerzeménye. A címet és a dalszöveget vélhetően Arthur C. Clarke azonos című (magyarul: „A gyermekkor vége) sci-fi regénye ihlette. Persze abban önmagában még semmi rendkívüli nem volna, ha egy sci-fi rajongó zenekar sokadszorra is egy tudományos-fantasztikus könyvhöz nyúl inspirációért. Azonban Clarke, a vége felé már erős disztópiába hajló misztikus utópiájának kicsengése sok tekintetben közös Schroeder filmjének végkifejletével, miként a celluloidra örökített hippy korszak divatos okkult gyakorlatainak célja is egyfajta menekülés volt. Elvágyódás, majd lelécelés a céltalan és sokszor borzalmas lét elől. Út a semmibe, a totális pusztulásba, a nemlétbe, a nirvánába. Bármit is jelentsen utóbbi az adott spirituális közösség számára, ha a sok süket duma eredménye végül mégiscsak az, hogy az önmagukat kelepcében érző személyek egyre jobban eltorzuló gondolkodása idővel már csak az önnön pusztulásával is járó kataklizmában vél felfedezni szabadulást…
(Hogy mennyire mozgatta az alkotóközösséget a téma, arra jó példa, hogy a Hipgnosis csoport a soron következő Led Zeppelin album, a „Houses of the Holy” borítójára szintén a „Childhood’s End” regényt álmodta meg. A kihajtható lemezborítóra a történet egyik ikonikus jelenete került.
Aubrey Powell sokszoros utómunkán átesett fotómontázsa remekül adja vissza a könyv hangulatát, miközben megfelelő módon kárpótolta az azt megelőző teniszpályás borítóterv miatt feldühödött Jimmy Page-éket, akik látni sem kívánták a Zeppelin köreiben kegyvesztetté vált Storm Thorgersont.)
Érdemes felidézni, hogy a „Childhood’s End” volt a harmadik szerzemény, mely időlegesen bekerült a „Dark Side Of The Moon Tour” műsorába. Melynek címadó szvitjére vélhetően már korábban hatást gyakorolt, gondoljunk csak a „Childhood’s End” első percétől hallható „törzsi dobolásra”, majd a „Time” elején hallható tiktakolásra…
A kislemezen kiemelt, slágernek szánt „Free Four” Roger Waters alkotása. Ez talán az összes közül a leginkább reflektál a filmben felvetett egzisztencialista kérdésekre, illetve magára a múlandóságra. A Cockney akcentussal kezdődő beszámolás egyből egy dupla csavar. Részben szójáték, részben pedig arra a londoni munkásosztályra utal, akik nem engedhetnek meg maguknak pápuai és egyéb hasonló egzotikus utazásokat, csak csupán unalomból, passzióból, hagymázas ideákat és ködös álmokat kergetve. Persze Waters nem volna Waters, ha a törzsi vadászat és halotti szertartás dalba öntése mellett ne szúrna oda párat cinikusan saját közegének, a brit középosztálynak és az úgynevezett modern világnak is. Így a dalban megénekelt haldokló visszaemlékezései közt utalást kapunk még a zeneipari mókuskerékre és arra is, hogy egy félárva fiú gondolatait hallhatjuk.
Bár az elmúlt évtizedek daltermése kapcsán úgy tűnhet, hogy Roger a háborús tematika megszállottja lett, ez esetben nagyon is passzol a látottakhoz és magához a helyszínhez, a II. világháborúban elesett édesapja megidézése, hiszen a világháborús vérfürdő miatt Pápua Új-Guinea az értelmetlen öldöklés egyik jelképe lett.
Történt pedig, hogy 1941-ben a japánok betörtek a sziget keleti részére, ahol amerikai erők állomásoztak. Az így kibontakozott újabb háborús hadszíntéren hamarosan megjelentek az ausztrál csapatok is, majd a dzsungelben beindult a húsdaráló. Aminek a legszerényebb becslések szerint is kétszázezer fő feletti halálos áldozata lett, csak a katonák között – a nagyszámú sebesültön túl. Igen jellemző módon, a sokszor még a harcokról sem tudó, azok céljáról végképp mit sem értő bennszülöttek között is bőségesen aratott a halál; de a konfliktusban érdektelen, az egyik megszállást a másikra cserélő pápuák, melanézek, polinézek és malájok áldozatairól máig alig-alig esik szó. Már ha egyáltalán… Leginkább csak a japán agresszió, a hadi cselekmények és az ausztrál áldozatok kerülnek terítékre, ha nagy ritkán készül egy dokumentumfilm a témában.
A „Free Four” több országban is megjelent kislemezen, az albuméhoz hasonló borítóval, a B-oldalon egy-egy másik „Obscured By Clouds” dallal. Érdekesség, hogy a nagylemezen négy perc fölötti „Free Four” az amerikai kiadáson – és a félkalóz vagy teljesen licenc kislemezek egy részén- egy hamarabb lekevert, 3:30-as, rövidített verzióban szerepel. A filmben pedig egy harmadik, szintén szerkesztett, bő kétperces változat hallható, aminek a szövege is eltér. Ugyanis a második versszak után Roger egy újba kezd, majd egy, csak és kizárólag a filmben hallható verzét ad elő. Azt követően elhalkul a dal, majd a végére ismét felhangosodik. A gyakorlatban tehát bővebb egy versszakkal, legalábbis a hanghordozón megjelent felvételekhez képest.
(Persze az is megérne egy misét, vajon hogyan jutottunk oda, hogy olyan mérhetetlenül felszínes emberek lehetnek zenei témákban véleményvezérek, akik úgy írogatnak a Floydról és a filmről, hogy gőzük sincs a témáról, odafigyelni meg restek… Hiszen még az angol anyanyelvű kritikusok többségének sem tűnt föl a különbség… A többség még a film egyik kulcsjelenetére sem ismert rá az „Obscured By Clouds” front borítóján, pedig biztos többször látták már messzebbről a képet, biztos látták már CD-méretben is…)
A „Stay” egy újabb ritka Wright-Waters közös szerzemény, mely zeneileg egy gyönyörű szerelmes dal, hangzását és harmóniáját tekintve pedig talán az egész Pink Floyd katalógus legandalítóbb darabja. A szöveg azonban már jóval kiábrándultabb. A promiszkuitástól szenvedő, az úgynevezett „szabad szerelemben” (free love) a tartós megelégedettséget soha el nem nyerő, társas magányban senyvedő, felvilágosult egyén csendes nyomorúsága, depresszióba forduló melankóliája. Ami még a hasonlóan kiábrándult és kiábrándító „Summer ’68”-hez képest is szomorkásabb, hiszen azzal a dalszöveggel ellentétben, itt a főhős már a nevére sem emlékszik annak a lánynak, akivel a reggel érte…
Az albumzáró „Absolutely Curtains” egy újabb csodás instrumentális darab, mely a régebbi Pink Floyd munkákat idézi. A csapat közös szerzeményének végére bevágták a Mapuga törzs kántálását, melynek érdekessége, hogy amellett, hogy abszolút illeszkedik a filmhez, szinte senki sem tudja, konkrétan mit énekelnek a bennszülöttek. Az elmúlt bő két évtizedben tucatnyi ország Pink Floyd klubosaival leveleztem, illetve találkoztam élőben, de végül arra kellett rádöbbennünk, a legnagyobb gyűjtők és legelkötelezettebb floyderek közül sem rendelkezik senki a hiteles szövegkönyvvel. Azok közlése szerint, akik felvették a kapcsolatot a pápuai floydosokkal, úgy tűnik, még a közép-új-guineai (Trans-New Guinea) nyelvjárásokat beszélő, helyi arcok sem értik a mapugák szövegét. Ez ám a „felhőktől rejtett” dal…
Waters éles megfigyelőkészségét és furfangos észjárását tekintve az sem volna meglepő, ha a zenekar által közösen jegyzett „Absolutely Curtains” és a „Meddle” album „Fearless” című klasszikusa között volna némi rokonság, szándékos áthallás. Ugyanis míg az „Absolutely Curtains” végén az őslakók törzsi dala hallható, addig a „Fearless” végére Waters a Liverpool FC himnuszát, a „You’ll Never Walk Alone” című dalt keverte, a szurkolók előadásban.
Önmagában is érthető volna az üzenet, hogy nincs túl nagy különbség az úgymond modern világ, modern törzseinek, a fociszurkolók törzsi kántálásai és az őserdőben élő őslakosok autentikus dalai között. De mivel Roger elkötelezett Arsenal drukker, akár még némi fricskát is érezhetünk abban, hogy egy másik csapat szurkolóit, kvázi az ellenfél énekét örökítette meg ily’ módon. Összességében tehát akár még tudatosan készülhetett is ezzel a kis fricskával a két egymás után következő nagylemezre. Ez mindenképpen elgondolkodtató.
Mindezt a teóriát tovább erősíti a „Fearless” szövege, mely erős rokonságot mutat a „La Vallée” film eseményeivel. Mivel a pápuai forgatás, illetve a „Meddle” stúdiófelvételei párhuzamosan zajlottak az Úr 1971. esztendejében, a Pink Floyd pedig már jó előre betáblázva, stúdiót bérelve készült a filmzenére, nem zárható ki, hogy részben a „La Vallée” szinopszisa ihlette „a focis dalt”.
Az eddigieken túl a filmben szerepel még egy, tizenegyedik Pink Floyd dal is. A rajongók egy része által rendkívül fantáziadúsan csak „The Valley”-ként emlegetett, cím nélküli instrumentális darab azonban lemaradt az „Obscured By Clouds” albumról és annak újrakiadásairól. Valamint sajnos az „Early Years” kiadványokra sem tartották érdemesnek az archívumot feltúró illetékesek.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
