Barba Negra Blue – 2023.03.19.
Rendhagyó módon kezdjük a beszámolót egy kicsit hátulról előre felé, és szögezzük le mindjárt az elején, hogy Geoff Tate és zenekara (eddig) az év koncertjét szállította le a Barba Negra színpadára. Mire az este főszereplője, a kultikus Operation: Mindcrime album utolsó hangjai is elhaltak, már mindenki hüledezve kereste a szavakat, hogy minek is volt fül – és szemtanúja, a ráadás hallatán pedig biztos vagyok benne, hogy szem nem maradt szárazon a boldogságtól…
Egy ilyen felfokozott élmény után persze egyből mindenki elragadtatta magát és jöttek a „Geoff sokkal jobb, mint Todd La Torre”, „ez az igazi Queensryche” és hasonló kijelentések. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is lett ez a koncert ennyire jó, hiszen pl. 5 éve ugyanezt a műsort már eltolta Geoff a 30 éves jubileum kapcsán szintén a Barba akkori kisszínpadán, de 2015-ben az A38-on is, mégsem voltak azok akkor annyira katartikus élmények, mint a mostani. Ha léteznek is jó válaszok erre a kérdésre, előtte vissza kell mennünk az időben, és idézzük fel egy kicsit, milyen előzménye volt ennek a koncertnek.
1988 piszok jó év volt a rock történetében, ahogy akkoriban szinte minden év. A Maiden megalkotta addigi csúcsteljesítményét a Seventh Son-t, megjelent az …And Justice For All című lemez, a Keeper 2., a South Of Heaven, a New Jersey, az első Danzig, a Port Royal stb. stb. Nem is sorolom tovább. Kapkodtuk a fejünket, hogy mi mindent zúdított ránk a rockzenészek egyre népesebb tábora. Ebben a dömpingben érkezett meg a Queensryche soron következő harmadik albuma is, a koncept lemeznek szánt Operation: Mindcrime. A nagyszabású lemez, a személyes és az amerikai társadalom problémáit egyaránt körbejáró története, egyik pillanatról a másikra szupersztárrá tette a bandát, és rögtön olyan meghatározó művekkel hozták egy szintre, mint pl. a Fal. Az idő bebizonyította, hogy nem volt túlzás a dicséret, az Operation: Mindcrime még ma is épp olyan zseniális mű, mint akkor volt, nem fogott rajta az eltelt 35 év, mára az egyik legmeghatározóbb lemezek egyike, minden pillanata hibátlan. Viszont siker szempontjából már jócskán alul teljesít egykori önmagához képest, a mű zsenialitását nem sikerült generációkon átívelő sikerré kovácsolni, ami elsősorban a zenekar és a már több, mint 10 éve külön utakon járó Geoff Tate hibája is. Akkoriban arénákat töltöttek meg ezzel a zenével, mostanra mindkét félnek maradtak a 4-500 fős koncerttermek… Méltatlan ahhoz az életműhöz, amit a 80-as 90-es években megalkottak, ám Chris DeGarmo távozása után borítékolható volt a lejtmenet, ő volt a fő dalszerző a bandában, szinte minden emblematikus dalt ő írt, nélküle csak lefelé vezethetett az út. Geoff kiválásával aztán végleg kimúlt a zenekarból az ősi erő. La Torre jól teljesít a helyén, nyilván teljesen nem tudja pótolni elődjét, de vannak jó pillanatai az általa celebrált bandának, a The Verdict album például kifejezetten erős lett szerintem.
Jelen írás hőse is próbálkozott szólóban, jó dalszerző nélkül halovány sikerrel, így maradt neki a nosztalgia, amit mostanra fullra is járatott. Pár héttel a mostani koncert előtt például a teljes Empire és Rage Of Order albumok előadásával koncertezett… Persze ezt is lehet jól és pocsékul is csinálni, szerencsére Geoff még ma is van annyira jó énekes, hogy simán hozza az elvárt szintet, és ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy ezen a koncerten is használt szalagról bejátszott mankókat, főként a kórus részeknél. A hakni faktor tehát kizárva, még ha nagyon is arra hajaz a no name zenészekkel kiálló produkció. És itt kell kicsit visszakanyarodni ahhoz a kijelentéshez, hogy ez a produkció hitelesebb, mint a Queensryche. Tate zenekara nem mérhető szerintem az anya bandához, kiállásban és tudásban sem, ez a banda pontosan arra képes, amire Tate használja, nem lennének képesek Queensryche-ként működni. Én személy szerint a basszerost, a kinézete miatt ki is rúgnám a bandából, így nem állunk ki a színpadra, pláne nem egy ilyen zenével. A Jet City Woman röfögő basszus eleje miatt kapott egy piros pontot, de ez a helyzetén nem sokat segített, nem színpadképes arc.
Mivel felkészületlenül érkeztem, már az előzenekarként ügyködő Mark Daly előadásánál (From The Sky-t lekéstem) kiszúrtam az alkalmatlanságát, de az egész Mark Daly produkció egy nettó időhúzás volt Tate előtt. Értő közönség gyűlt össze felidézni egy legendás albumot, biztos vagyok benne, hogy sokan gondolták azt, hogy minek ez a tingli-tangli az Operation: Mindcrime elé. Zeneileg egyáltalán nem stimmelt a sztori, középszerű rockzenéjük nyomtalanul haladt el mellettem, aztán kiderült, hogy Mark kísérő zenekara szinte megegyezik Tate bandájával, így magyarázatot nyert a jelenlétük, de ez így is időhúzás volt. A már legutóbb is Geoff mellett pengető Kieran Robertson érkezett csak az egyik gitáros helyére, aki sokat javított az összképen, de a basszeros hiába cserélte le a hawaii ingjét valami karcosabbra, színpadképtelen maradt…
Tate színpadi jelenléte is sokat javult a legutóbbi találkozásunk óta. Akkor egy kalapban, ősz szakállal kiálló bácsi fílinget képviselt, most viszont ismét körszakállal, koponyás ingben, igaz kicsit pocakosan, de rocksztárosra vette a figurát. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a végén annyira pozitívba hajlott a mérleg nyelve. A hangzás is rendben volt, kb. a közepétől kifejezetten erőteljes volt a sound. Régóta mondom, egy rock koncert akkor jó, ha a melledet döngeti a hangerő, itt ez is megvolt.
Az Operation: Mindcrime albumnak alapból van egy zseniálisan felépített íve, fokozatosan építkezve jut el a lemez sikerdalaihoz, amik aztán szépen fel is teszik a koronát a történetre, így a koncert íve is szépen felépített volt, mire elérkeztünk az I Don’t Believe In Love, Eyes of a Stranger típusú giga nótákhoz már mindenki egy emberként üvöltötte a refréneket. A köztes nóta, a Wainting for 22 pedig számomra az album egyik csúcs pillanata, rövidsége ellenére is zseniális az a DeGarmo szóló.
Amikor vége lett a Mindcrime blokknak Tate láthatóan elégedetten söpörte be a megvadult közönség elismerését. Rögtön felmerült bennem a kérdés: lehet-e még fokozni a hangulatot? Kiderült, hogy igen…
A Silent Lucidity lírája kicsit lenyugtatta a kedélyeket, hogy aztán a Jet City Woman újra az egekbe tolja azt. Az Empire felidézése után egy-egy nóta erejéig megidézte Tate és csapata a Warning és a Rage Of Order lemezeket is, majd jött a kegyelemdöfés az első Ep címadójával. A Queen Of The Reich alatt már mindenki rázta az öklét, tényleg időutazás volt a köbön.
Így a beszámoló végére érve sem tudom pontosan miért volt ez a koncert annyival jobb, mint az elődei, de talán az eddig taglalt és kiemelt különbségek adódtak össze, de az is lehet, hogy az idő múlásával az én generációmon, akik ezen az albumon (is) szocializálódtak, és minden pillanatát ismerik oda és vissza, egyre jobban elhatalmasodik a szentimentalizmus, és egyre jobban megérint minket a régmúlt idők ilyen intenzív felidézése…
Fotók: Polgár Péter
