(2023, Nortyx Records)

A rockrajongók nagy része – köztük én is – bizonyos életkori sajátosságok miatt, a húszas-harmincas évek “falánk” zenehallgatási szokása és ezen keresztül a saját idolok keresgélése, megtalálása majd “kisajátítása” után, a negyvenes éveire lecsillapodik és valljuk meg, egyre inkább önismétlővé válik. Beleszerelmesedve az ezerszer hallott frázisok, lemezek és bandák nyújtotta kényelembe és a “régen minden jobb volt” életérzésbe. Nagyon ritka az a pillanat, amikor egy fiatal zenekar első lemeze előhoz belőle(m) először csak egy erőteljes szemöldök felhúzást, majd egy “mi vaaaaaan???” jellegű abszolút jóindulatú értetlenséget, s végül egy jóleső “ez igen” bólintást. Őszintén megmondom, hogy ez a képlet beszorozva a magyar szcéna – tisztelet a kivételeknek! – több évtizedes állóvizével, az utóbbi időben majdnem elképzelhetetlennek tűnt számomra. Ám, mint tudjuk, “majdnem kanállal nem lehet levest enni”, így a Gedeon Reflects zenekar (Gedeon András – gitár, ének, Kiss Balázs – gitár, ének, Kiss Tamás – basszusgitár, Megyeri István – dob/cajon) minap elém került friss, ropogós albuma bőven megcáfolta az előző sorok gondolati tartalmát.

A zenekar Gedeon András, a pop/rock zenében szokatlan hangkarakterisztikájú (jelesül: basszbariton) énekes/gitáros/fő dalszerző köré épült fel az elmúlt három évben. Előbb még GAcoustic néven próbálkoztak, majd ezt becserélték a művészibb hangzású Gedeon Reflects-re. Saját szavaikkal így jellemzik az első lemezüket: “ahogy az album címe is sugallja, a dalok főképp különféle érzések, hangulatok, lelkivilágok bemutatására törekszenek, amelyek foglalkoztatják a zenekart, illetve mások is átérezhetik. Esik szó az emberi kapcsolatok nehézségeiről, őszinteségről, célokról, elnyomásról, reményről, küzdelmekről és felszabadultságról is.” Azt hiszem, ezek a dolgok már első hallásra is átjönnek és pontosan a zenéjük sokszínűsége, ami megfogja az embert. A 21.századi fiatalság (X/Y/Z/ generáció) egyik nagy problémája – legalábbis az idősebbek szempontjából nézve -, az élet igazi megélése, illetve az elsődleges receptorok (szem, fül stb.) használata a virtuális világ leegyszerűsített “átélhetősége” helyett. Szerencsére a srácok érezhetően “élnek”, látnak, tapasztalnak, és minderre reflektálnak is rendesen. Nekem picit talán pont ez a lemez egyik csapdája. Néha olyan érzésem van, mintha András valóban csak szemlélő, narrátor, elbeszélő lenne. Amikor ugyanis eljön a “megüssem, vagy ne üssem” szituáció és köpni, fröcsögni vagy ordítani kéne, hogy „elég volt” vagy ”akkor tényleg tedd meg”, hirtelen visszakozik. Persze, ha ez volt a cél, akkor tökéletesen sikerült.

Zeneileg a lemez több mint izgalmas. Rengeteg hangulatból, zenei stílusból építkezik, a Bob Dylan/ Leonard Cohen féle “protest song”-tól egészen a prog. metalos, agyas zúzásig sok mindent hallhatunk, ugyanakkor sosincs olyan érzésem, hogy csak azért tettek bele a levesbe ennyi hozzávalót, mert éppen feleslegben volt a szekrényben. Az albumnak határozott íve van, és gondolom, ezt a koncerteken is tudják majd produkálni a fiúk.

Aki András 2020-as akusztikus lemezéből (Hello World, 2020) akar kiindulni, az az első dalnál valószínűleg újra megnézi, hogy jó lemezt indított-e el. Az „Őrület” – kvázi introként – egy ízes Dream Theatre/Disturbed riffel indul és ez olvad bele aztán a címadó dalba. Abban is viszonylag szigorú a kezdés, finom basszusjátékkal (Kiss Tamás bőgősállítólag jazz fanatikus) megtámogatva. A dal refrénje a híres Madách idézetre fut ki: “ember küzdj és bízva bízzál”. Az “Elég volt”, akár egy ki nem adott rock-opera betétdala is lehetne.

 A beszélős részek jól illeszkednek a slágeres refrénhez. Egészen finoman, szinte versfeldolgozáshoz illően visszafogottan kezdődik az első klipes dal, az „Álltam már”.

Gyönyörű csellóhang kúszik be és teszi teljessé a hangulatot, a vendégként több szerzeményben is közreműködő Novák Netti Vivien által. A dal igen változatos és igényes hangszereléssel rendelkezik. Remek a picit jazzes/latinos zongoraszóló Marcell Márton előadásában. Fontos megemlíteni Megyeri Istvánt, aki itt nemcsak ízléses dobolásával, de szövegíróként is magas minőségben van jelen. A „Kiakaszt” jó kis southern/Stones gitárral indul és a szóló is ízes. Itt dicsérném meg Kiss Balázst, aki mindig éppen csak annyit játszik, amennyi feltétlenül szükséges, azt viszont rendkívül ízlésesen és szigorúan a dalok hangulatához hozzárendelve. A „Postcovid”-ban Kiss Tamás mutatja meg újra jazzes gyökereit, a dal viszont igazi főhajtás a Pink Floyd munkásságának, bár gyanús, hogy a fiúk nem ezen nőttek fel. Egy ponton azért ráénekeltem az idén 50 éves Dark Side of the Moon Breathe-jét és működött. “Tetézi” a szépségét Farkas Miklós billentyűjátéka.  A helyzet az, hogy a manapság divatos transzgenerációs elmélet – zenei értelemben – gyorsan észrevehető az egész lemezen. A dalokban rengeteg 70-es, 80-as évekbeli zenei részlet jön elő, amiket ők valószínűleg már csak a nagy dinoszauruszok (Zeppelin/Floyd/Genesis) követőitől lestek el, ám mégis érzésben közelebb állnak az eredetihez. Ebben a dalban határozottan hallom, hogy pár év múlva szimfonikus köntösben is előadható lenne. 

 Az „Ébren” egy aranyos akusztikus dal, ami – Dinnyés Anna vokálja segítségével – lelazít minket az igazi érzelmi tetőpont előtt. Nekem a lemez legerősebb része a „Remény-kergető/Egyre és egyre” dalfüzér. Előbbi szinte elrepít ebből a világból. Van valami nagyon ősi ebben a dalban. Talán a mély és magas énekhangok (Csonka Gabriella segítségével) egybeolvadása – sámándal szerűen -, majd a cselló és a zongora klasszicizáló kettőse. Ez utóbbi zárja le a Remény-kergetőt, illetve vezet át minket a következő dalba. Srácok, ez komoly! Az Egyre és egyre, mintha egy kiadatlan Alice in Chains nóta lenne.

Baljós felvezetés, majd egy komor, de dallamos refrén és végül az élményszámba menő, tépelődő gitárszóló. A „Nem az a lány” nem az a lány, aki Nemazalány néven fut, de attól még slágeres dal. Jó kis gitártémák és újabb szövegmondós részek érkeznek. Az utolsó dal viszont igazi kuriózum, mert Kiss Balázs énekli, és üzenném, hogy többet kéne őt a mikrofon elé engedni! Ügyesen futtatja ki az albumot, az egyébként kicsit Magna cum Laudés szerzemény.

Mivel ez azért egy lemezkritika, pár gondolat engedtessék meg nekem, amolyan “zöldfülűségi” együtthatóként jegyezve. A szövegek nagyon igényesen vannak megírva, alkalmazkodnak a mai kor soráthajlásos (enjambement) módszeréhez is – hogy ez menő-e, nem tisztem eldönteni -, ami viszont kellemetlenebb számomra, az a csúnya “liezonok” (“túl nagy a zellenszél”, “a zélet” stb.) előkerülése. Én sosem a vagányság jelének érzem az ilyesmit, egyszerűen csak a magyar nyelv ellen elkövetett bűntettnek. Mivel a csapat erős kötődést mutat az irodalom területéhez, talán el kellene gondolkodni azon, vajon nagyjaink miért nem írták így a soraikat? András énekénél – ahogy azt már említettem – „sokszor érzem úgy”, hogy az agresszívebb részeknél elgondolkodik, hogyan egyeztethető össze ez, az ő alapvetően akusztikus elhivatottságával. Ha egy kicsit jobban szabadjára engedné az érzelmeit, az valódi többletenergiát közvetítene a hallgatónak. Ezek a problémák azonban eltörpülnek a hangzás hiányosságai mellett. Sajnálatosnak tartom – és ez nem a srácok hibája(!) -, a magyar stúdiók egy részében uralkodó „jóvanazúgy” hozzáállást. Lehet itt beszélni arról, hogy “persze, mert a dollármilliók”, meg kevés stúdióidő stb. A helyzet azonban az, hogy leginkább a jó fül és a szív hiányzik. Egyszerűen érthetetlen, hogy a mai világban, ahol a csöves erősítőket már-már megtévesztően lemodellező dsp-k, dob triggerelés, csúcs szoftveres maszter cuccok vannak, hogyan szólalhat meg néha a gitár a nyolcvanas évek Edda lemezeinek a szintjén, és miért érzem azt, hogy az ének egy centire szól az arcom előtt, nulla térrel, a többi hangszer pedig egymás hegyén-hátán jelenik meg, nem beszélve a cintányérok hangzásáról. Tisztában vagyok azzal is – “tapasztalati úton hallottam” -, hogy a fiatal bandák nagy része elképesztő izgalommal várja az új mű megjelenését. Ez gyakran tesz dugót a fülbe és hályogot a szemre, de egy ilyen igényességű lemeznél nem kellene sajnálni a hosszabb keresgélést és mivel a lemez hangzása is egy “termék”, igenis lehet reflektálni, uram bocsá’ reklamálni, a felvétel vezetőjénél, hogy visszahallgattuk és ez bizony “nem az”, amit szeretnénk! Sose a telefonos zenehallgatóknak akarjunk kedvezni, hanem az igazi vájtfülűeknek.

Ezektől függetlenül hallgassátok és szeressétek a Gedeon Reflects új albumát. Bőven megérdemlik!

Tartalom: 5

Fogalmazás: 4

Külalak: 3