Élek, vagy csak álmodom?

Az ember előbb-utóbb rájön, hogy nincsenek véletlenek. Három hete került a kezembe Budapesten, egy ún. Könyvmentő szekér mellé kitett dobozban, egy, az egzisztencializmusról szóló könyv, és nem messze tőle, Albert Camus: Közöny című alkotása kacsintgatott felém. Ezután jelent meg június 2-án – számomra szinte feltűnés nélkül – az Avenged 7fold hosszú idő óta (konkrétan hét éve) az első és egyetlen sorlemeze, a Life is but a dream. Talán észre sem vettem volna, ha Mike Portnoy az egyik instás posztjában nem hájpolja fel őket annyira. Először azt gondoltam, csak baráti gesztus, hiszen játszott velük az első dobosuk, The Rev halála után. Persze azonnal bele kellett hallgatnom, hogy ellenőrizhessem, igazat ír-e a jó öreg Mike, és azt kell mondjam, másfél nóta után erőteljes fagyási sérüléseim keletkeztek. Csak álltam egyhelyben, és próbáltam feldolgozni, amit hallok. Úgy éreztem, egy olyan világba kerültem, amiben minden érzés és hangulat ismerős ugyan, de még sincs semmi a helyén. (A Stranger things megvan?) Azt hiszem, mindenki ismeri azt a reakciót, hogy „nem tudom mit szívnak a srácok, de nekem is kell belőle”. Az A7X ugyanis ezen a lemezen teljesen elmossa a határokat a stílusok között, és teszi ezt olyan organikusan, hogy az említett másfél nóta után legszívesebben disszidáltam volna ebbe a különös világba. A kérdés már csak az, hogy kerül ebbe a környezetbe az egzisztencializmus és Camus? Egyáltalán nem úgy, mint Pilátus a Credo-ba. M. Shadows (ének) egyik interjújában kifejti, hogy a Mester fent említett műve, és az egzisztencializmus filozófiája volt a lemez szellemi alapja. Aki olvasta, annak nem kell mondanom, milyen világot fest a francia szerző, aki még nem olvasta, ne hagyja ki semmiképpen!

A lemez zenei részéről nagyon nehéz bármit is mondani anélkül, hogy egyetlen fontos dolog is kimaradna, mert olyan sokszínű, hogy hónapokig hallgatva is újdonságokkal fog szolgálni. Én öt napja ismerkedem vele folyamatosan, de még mindig az első eufóriában vagyok. Talán úgy tudnám körbeírni a dolgot, hogy a srácok megfogták a világban fellelhető összes működőképes zenei stílus legfőbb jellemzőit, és elképesztő ügyességgel, pici húsgolyókká (vegánoknak húsmentessé) gyúrták, majd feltálalták nekünk, fogyasztóknak, de olyan igénnyel, amire még nem nagyon volt példa idáig. Most őszintén, miként lehet kiemelni részeket egy albumról, ahol a blastbeat-tel kísért anarcho punkot, egy Sinatra-s kuplé követi, a jazz-rock az EDM-mel keveredik, a trash metal-t rezes hangszerek kavalkádja, majd a capella kórus váltja, de mindez úgy, hogy az ember azonnal a következő dózisért kiált. A hab a tortán, vagy inkább a köret a húsgolyó mellett, a borítón és a klipekben (Game Over, Mattel, Nobody) felbukkanó Wes Lang grafikus művész jelenléte. Vele együtt a zene, az ábrázolás és a szövegek egysége brutális erővel mutatnak ugyanabba az irányba: a teljes értékű modern művészet felé.

Nem mondom, hogy M.Shadows hangja tökéletes lett az éveken keresztül tartó hangszálproblémái után, de mint előadó, remekel az albumon, és ezerféle hangon szólal meg (néha persze stúdiótrükköket is bevetve). A két gitáros Synyster Gates (A Nobody + Cosmic gitárszólói rules!) és Zacky Vengeance olyan magas szintű muzsikálást folytatnak, ami szerintem meghatározó lesz a következő években. Azért nem gitározást írtam, mert Gates legalább 9-10 különféle hangszeren játszik, Vengeance pedig a hangszerelésben működött közre komolyabban. Johnny Christ és az „új” dobos Brooks Wackerman (2015-től a csapat tagja) is remekelnek. A csodás vokálokért a „G” című dalban Brianna Mazzola és Taura Stinson dicsérhető. (Huncut ám a G –(O)rdinary –(D)eath eleje összeolvasva!) Jason Freese (igen Josh Freeze – most éppen Foo Fighters – öccse) pedig az elborult szintetizátor témákért felelős. Semmiképpen se feledkezzünk meg a San Bernardino Symphony-ról, akik Anthony Pramther vezetésével játszanak elképesztő dolgokat a lemezen.

Véleményem szerint minden zenekarnak megvan a maga magnum opusa (mestermű), ami alapján felhelyezhetjük őket a rockzene kiterjedt térképére, s amely egyben valódi tájékozódási pontot is ad, ezen a bizonyos térképen. Ha csak a Pink Floyd Dark side of the Moon című albumára, a Queensryche – Operation:Mindcrime lemezére, vagy a Dream Theatre: Scenes from a Memory korongjára gondolunk, minden bizonnyal egyetérthetünk abban, hogy szegényebb lenne nélkülük a legújabbkori zenetörténet. Más kérdés, hogy a mesterművek jellemzői közé tartozik az is, hogy mindig csak utólag láthatjuk el őket ezzel a bélyeggel. Én most mégis azt mondom, hogy pár éven belül ezt a lemezt ugyanúgy precedensként, és egyben etalonként fogjuk emlegetni a progresszív zenével kapcsolatban, mint az előbb említett albumokat. Ha pedig mégis elbuknak, mert a világ még nem áll készen az ilyen avantgard véleménynyilvánításra, akkor is azt mondhatjuk, hogy bár a csata elveszett, de a háborút megnyerték. Persze azért inkább legyen béke mindenhol, és még sok-sok ilyen művészi A7X lemezt hallgathassunk!