The Players Club/Mascot -2023

Na, most miféle állat is ez, ami előttünk van? Hivatalosan Steve Lukather kilencedik szólólemeze, amit azonban a zenész is úgy címkéz, hogy: ennél közelebb nem lehet kerülni a TOTO-hoz. Akkor meg mivégre szólólemezt kiadni? Nos, az ok prózai-üzleti, a több mint húsz éve elhunyt Jeff Porcaro (volt alapító TOTO dobos) feleségével perben állnak a fiúk és a dolgok jelen állása szerint, nem áll érdekükben TOTO néven lemezt kiadni. A volt zenekari tagok és gyermekkori barátok közül azonban David Paich és Joseph Williams is aktív alkotója ennek az albumnak szerzőként és zenész/énekesként is.

Rajongóként is azt mondom, jobb a Bridges-t Lukather albumként hallgatni. Annak kifejezetten színvonalas. Az eleddig (és akár örökre) utolsó TOTO album a XIV. nagyon magasan hagyta a lécet. Mind dalokban, mind hangzásban a zenekar legjobb lemezei közé tartozik és a modern rockzenében is egyfajta sztenderd, hogy ötven-hatvan felett sem törvényszerű öregesen visszafelé kacsintgatni megszólalni és játszani.

A Bridges sokkal színvonalasabb, mint elődje, az I Found The Sun volt. Az kissé szellősre, kevésbé megírtra és kidolgozottra sikeredett. A vele akkor egyidőben megjelenő Joseph Williams TOTO-tesó szólólemeze sokkal bátrabb és érdekesebb volt.

With a Little Help From My Friends … is lehetne az album címe, bár az nem meglepetés, hogy kik játszanak együtt örömmel Luke-kal a szólólemezein. A már említetteken kívül, hátulról előre haladva, a dobokat testvériesen osztja meg két ex-TOTO-s: Simon Phillips és a turnédobos Shannon Forest. Basszuson Leland Sklar játszik, míg billentyűn az épp jelen turnéfelállásból Steve Maggiora. Rajtuk kívül Steve fia, Trev Lukather is zenél, vokálozik és kissé producerkedik is a lemezen.

Nyolc dal, 35 perc, mint a régi szép időkben. Azt nem merném állítani, amit nagy klasszikusoknál szoktak, hogy: ”no filler, just killer”, de minden dal önállóan áll a lábán – külön karakterrel. Középpontban Luke jellegzetesen érces, érzelemdús hangja és fájdalmas szép szólói, különösen a lassabb bluesos tételekben (Take My Love, All Forever Must End). A When I See You Again sláger is lehetne, ha lenne még ilyen a ma rockzenében: TOTO-san játékos vokál, Williams kézjegye nagyon érezhető – szerencsére énekel is. Szintén jellemző az albumra a nyitó, harapós riffel operáló Far From Over, zenében és szövegben is erős nyilatkozat.

Természetesen a zenei ínyencségekre vágyóknak is  kínál bőven bonbonokat a Bridges. De csak amúgy finoman, szégyenlősen: szó nincs hosszú szólókról, még annyira sem, mint más Luke szólólemezeken, minden a hagyományos 4-5 perces dalok keretein belül történik. Én a dobosok, pláne a Keith Carlock pótlására behozott Shannon Forest groove-os játékát csodálom újra, meg újra. Jeff Porcaro legszebb hagyományait idézi a játéka. A nemrég hazánkban nagy sikerű koncertet adott Simon Phillips meg nem szorul a méltatásomra…

Lukather életpályáját és személyiségét ábrázolni próbáló cikkemet úgy zártam: „reméljük, hogy negyven év után a szerető családi háttér és a sok-sok ”nice cat” barát segít elengedni a valamikori Kid-nek a görcsöket a mindennapokban.” 

/ A cikket itt olvashatod: https://rockinform.hu/2021/04/29/steve-lukather-a-vilag-masodik-legjobb-gitarosa//

Nos, ebben sajnos a jókívánság még nem segített. Már a dalcímek (All Forever Must End, Not My Kind of People) is, de dalszövegek méginkább tükrözik azt a megkeseredettséget, amit Luke szólólemezeire rátelepszik az utóbbi év(tized)ekben.

A Bridges-re méltán lehet büszke Luke, minőségi munka, méltó az anyazenekar és a gitáros életművéhez. Mi meg örüljünk, 2023-ban még születnek ilyen lemezek bőrös zenei veteránoktól.