Depeche Mode: Memento Mori az MVM Dome-ban

2024. március 26.

Tizenötödik koncertjét adta hazánkban a Depeche Mode, mely egyben a 2023/2024-es Memento Mori World Tour második budapesti állomása volt. Aprócska különbség, de szemben a tavalyi előadás, illetve a Puskás Aréna botrányos hangosításával, idén végre minden szektorban hallani lehetett, mit zenélnek a fiúk. Ami persze nem hátrány, ha egy olyan műsor érkezik kishazánkba, melynek dalai lényegesen eltérő változatokban szólalnak meg, mint a rádiók által sulykolt single verziókban vagy az eredeti stúdiólemezeken.

Mivel a színpadkép és az egyéb show-elemek megegyeznek a tavalyival, a felesleges ismétlések helyett ezúttal érdemesebb inkább a kisebb-nagyobb különbségekre helyezni a hangsúlyt.

A 2023-as pesti előadáshoz képest természetesen volt némi változás a setlistben, miként Martinék menet közben is folyamatosan variálják a koncertműsort. Így a csodás Sister Of Night helyett ezúttal annak váltódala, a nem kevésbé nagyszerű Policy Of Truth hangzott el. Az újonc My Favourite Stranger helyett pedig egy másik friss dal, a Before We Drown a Memento Mori albumról. Összességében tehát ismét négy tételt hallhattunk az új lemezről. Ami lemezbemutató turné révén akár lehetne több is, de mivel a koncertközönség zöme csak a jól bejáratott slágereket ismeri, ideális aránynak bizonyult.

Szerencsére Martin L. Gore középső, lírai-akusztikus blokkjába is bekalkulálták az előző pesti fellépést, így most végre nálunk is felhangzott a Home akusztikus verziója, illetve a tavalyi nagy hiányzó, a Somebody.

Majd a műsor második felében a World In My Eyes helyett ezúttal a Behind The Wheel szólt Andrew Fletcher emlékére. A Wrong váltódalaként pedig a Black Celebration hangzott el. Jó, hogy a fiúk továbbra is rendszeresen megemlékeznek Andy-ről, mert bár zeneileg talán ő adta a legkevesebbet a közösbe, viszont Flect hatékony szervező- és békeszerző-képessége nélkül még egy évtizedig sem maradt volna együtt a csapat, nemhogy ennyi ideig.

További változás, hogy ezúttal a John The Revelator pedig mindenféle váltás nélkül csak úgy simán kimaradt. Bár darabra így is stimmelt a dalszám, mert az örökbecsű Everything Counts után valakinek, egy talán Lotti nevű lánynak előadták a Happy Birthday To You című örökzöldet. Mely momentum legalább annyira volt jófej dolog, mint amennyire oda nem illő, erőltetett és egyben kínos is. Az ünnepelt persze élete legjobb pillanataként élhette meg a gesztust. De ez zeneileg értékelhetetlen volt. Legalább hangszerelték volna meg Mode módra, vagy alakítottak volna ki egy tisztességesen megszólaló négyszólamú vokált. Depeche-ék vehetnék egy kicsit komolyabban is a dolgot, ha már a turné során ilyen módon jópofiznak a rajongókkal.

A ráadásban viszont már semmit sem változtattak. Jött a Condemnation csodás akusztikus változata, majd a szokásos agyonjátszott favoritok. Viszont a legutolsó lecsengett hangok és szűnni nem akaró ováció után egy jó darabig még mindig nem kapcsolták fel a villanyokat. Talán egy extra ráadást is fontolgattak. Ami valószínűleg pár egyéb váltódal lett volna, ha a tömeg nem kezd el, a helyükön maradt technikusok, a pislákoló színpadfények és a tapsra buzdító vaksötét ellenére is pánikszerűen kiözönleni. Így viszont hiába ünnepelt a kemény mag, bő két-hárompercnyi vacillálás után felkapcsoltak mindent, közte a kivetítőkön díszelgő merch ajánlatot is, amivel tényleg vége lett.

Ha a koncertprogram statisztikáját nézzük, akkor a Memento Mori dalokon túl volt még két szerzemény, a Precious és A Pain That I’m Used a nem túl acélos Playing The Angel album jobb pillanataiból. Szerencsére a bűnrossz újkori albumok ötlettelen és önismétlő daltermése teljesen kikopott a műsorból.

A Vince Clarke időket a Just Can’t Get Enough képviselte. Míg az aranykort illetően a Construction Time Again és a Some Great Reward egy-egy (Somebody, Everything Counts), a Black Celebration (Black Celebration, Stripped), a Music For The Masses (Behind The Wheel, Never Let Me Down Again) és az Ultra (It’s No Good, Home) két-két dallal idézte magát. Míg a Violator-ről már három (Policy Of Truth, Enjoy The Silence, Personal Jesus), a Songs Of Faith And Devotion-ről pedig négy kompozíció hangzott el (Walking In My Shoes, In Your Room, I Feel You, Condemnation).

Utóbbi esetében különös fintora az életnek, hogy a Dome buli nagy hangulati ugrásai pont a Walking In My Shoes és In Your Room Zephyr változata alatt voltak tapasztalhatók. Pedig még tisztán emlékszem arra a fintorgásra, amit 1993 tavaszán és nyarán nyavalyogtak össze az akkori módosok, hogy banda elárulta a szintipopot. Meg ez már nem Mode. Meg, hogy merészelt Gahan hosszú hajat növeszeni. Meg a többi beszűkült, hisztis baromság. Aztán eltelt pár évtized és lám, mára már a SOFAD dalok is legnagyobb klasszikusoknak számítanak. Melyek megkérdőjelezhetetlen alapját képzik a mindenkori koncertműsoroknak.

Ugyanez a nyekergés az Ultra esetében is csak azért maradt el, illetve maradt a maga helyén, egymás közt, csendben, mert a rajongók akkoriban még mindig nem tértek magukhoz abból a sokkból, hogy majdnem elvesztettük Gahan-t. Hát bárminek örültek, ami megjelent. Szerencsére egy igazán ütős anyaggal tértek vissza.

A banda ezúttal is zseniálisan játszott, különösen a két külsős tag, Christian Eigner dobos és Peter Gordeno billentyűs, basszusgitáros, vokalista remekeltek a hangszereiken. Martin Gore hozta a maga szokásos extravagáns színpadi jelenlétét, a sajátos gitártémáit, valamint szolidan billentyűzgetett is néha egy keveset. A vokáljai és az énekszólamai azonban megdöbbentően jók voltak. Tisztán, szépen, érthetően és erősen énekelt. Hangilag mára már teljesen egyenértékűvé vált a frontemberrel, pedig teljesen eltérő karakterek. A korábbi feszültségek sem voltak érzékelhetők. Vélhetően Andy halála mindkettejüket magához térítette és halandóságuk tudatában ma már inkább annak örülnek, hogy egy kicsit még maradhattak, nem pedig az egyéni bravúroknak engednek.

Hálásak lehetünk, hogy így van, mert az ikonikus frontember Dave Gahan ezúttal is nagyon magasra tette a lécet. Különleges orgánuma, karizmája, kinézete, lehengerlő színpadi munkája és úgy általában az egész kisugárzása a DM életmű sava-borsa. Tőle olyan erősek és egyediek a Depeche Mode koncertjei és lemezalbumai. Dave még a 2000-es években érkezett gyengébb dalcsokrokat is fel tudta javítani. A pozitív hozzáállásával és a még a felvételeken és hanghordozókon is átütő, átsütő jelenlétével. Az aranykort jelentő A Broken Frame LP-től a csúcsok-csúcsát jelentő Ultra CD-ig pedig mindvégig brillírozott. Nem véletlen, hogy még mindig a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben született sikerdalok alkotják a Depeche Mode koncertműsorának gerincét. Egészen egyszerűen azok állnak a legjobban neki, amikben a legnagyobbakat viríthat. Pontosan úgy, mint az erősebb Soulsavers dalok esetében is.

Persze a kor és a kór Davidet is utolérte. Nem tinédzser fiú, túl van súlyos függőségeken és súlyos betegségeken, és bizony néha már a magasakkal is meg-meg kell küzdenie. Ilyen szempontból a legkevésbé sem tekinthető tökéletesnek a Depeche Mode legutolsó pesti előadása. Mégis olyan érzéssel távozhattunk az MVM Dome-ból, hogy csoda történt. Mert Gahan még mindig olyan elánnal, átéléssel énekel, olyan mindent bele, élet-halál rock and roll hozzáállással adja elő az újabb és újabb dalokat, és úgy mozogja be a színpadot, amit már az ő nemzedékében sem bírnak sokan, hát még az utánuk következő, flegmább, belesz@rósabb, unottabb előadók. Amit Dave Gahan tud, az részint mennyei ajándék, részint pedig olyan fokú alázat a színpad iránt, ami tényleg párját ritkítja.

Persze vannak, akik még a vérprofin elővezetett slágerparádé alatt is tudnak unatkozni. Már a Puskásba nyomuló közönséget szemlélve is szembetűnő volt legutóbb, de az MVM Dome-ban meg még inkább, hogy messze nem csak rajongók és zenebolondok járnak az ilyen rendezvényekre. A nagyság átka, hogy bizony a jólszituált középosztály, annak is a frissen felkapaszkodott, kulturáltalan rétege, egyfajta rongyrázós társadalmi eseményként tekint az ilyen nagynevű, patinás előadók nagykoncertjeire. Ennek megfelelően meg is jelennek kinyaltan, puccba vágva a kiemelt nagy rendezvényeken. Reprezentálni egy kicsit vagy nagyot. Amiben nem sok köszönet van.

Az még egy dolog, hogy a chicagói Deeper koncertjét sokan végigunatkozták. Az egyik kolléga szellemes megjegyzése szerint „a szegény ember Cure-ja” bizony nem sok vizet zavart. Persze mindig hálátlan feladat előzenekarnak lenni. Főleg, ha nem a true heavy metal színtéren mozog az illető együttes. Még inkább, ha a permanens szupersztár státuszban létező Depeche Mode előtt kell nyitni. De azért van egy minimális illem. Teszem azt, némi udvarias tapsolás még soha, senkinek sem ártott meg. Meg aztán a Deeper is Sub Pop előadó. Ha esetleg úgy járnak, mint anno a Nirvana, legalább ezúttal tényleg sokan büszkélkedhetnek majd azzal, hogy én már akkor láttam őket…

De, hogy valaki a legjobb és legismertebb Depeche Mode dalok alatt sem tudja egy másodpercre sem befogni a száját, arra nincs mentség és nincs magyarázat. Az ilyen fokú ordenáré tahóság valami megfejthetetlen rejtély. Miként az is megmagyarázhatatlan, hogy lehet a legjobb helyeken állva, azokat mások elöl dölyfösen elfoglalva, még a legfennköltebb pillanatokat is látványosan végigunatkozni. Mint mikor kölyökkorunkban letévedt pár flancos diszkópatkány a Fekete Lyukba…

De a Black Celebration-t csilliárdos öltönyökben, rideg arccal éneklő, jólfésült ötvenes yuppie-k látványa sem semmi. Legalább annyira groteszk, amolyan megelevenedett Brian élete élmény, mint amikor a 2009-es kongresszuson Bajnai Gordonék énekelték az Internacionálét, mint az éhező proletárok mutogatnivaló mintapéldányai…

Ennél már csak a divat módos yuppik jó húsz évvel fiatalabb csajai voltak még elveszettebbek az időben. Akik jó eséllyel még csak nem is éltek 1986-ban. Viszont mivel a Black Celebration-re nem lehet se rázni, se riszálni, hát csak álltak tanácstalanul a párjukra nézve, hogy akkor vajon most mit is kéne addig csinálni, amíg a csúcsragadozó apu mély átéléssel énekel a reménytelenségről… („Mélyre ás, mélyre ás, mélyre ás a szakkör…”) Miközben a mellettük feszítő nagyvállalkozók, a túl hangos zenétől látványosan zavartatva, a lehető leghangosabban beszélték ki, hogy vajon miért nem hasít mostanában úgy a biznisz, mint kéne…

Mindezzel együtt, a furcsaságok ellenére is rendkívül jól sikerült este volt a 2024. március 26-i Depeche Mode koncert. Ugyanis az MVM Dome, mint helyszín, nem csak a hangosítás, hanem a még éppen befogható távolságok okán is sokkal jobb választásnak bizonyult a tavalyinál. Ennek megfelelően a hangulat is jobb volt. Mert azért szerencsére még a valódi rajongók is képesek kigazdálkodni a koncertjegyek árát, nemcsak az egyre inkább latin-amerikai attitűdöket felvevő észak-balkáni sznobok.

Mivel pedig a még mindig nagy létszámú Depeche Mode fanatikusok tényleg betéve tudják az életművet, a legritkább maxi legelvetemültebb remixét is ismerik, hát nagyon jól reagáltak a programra. Így a teltháznyi tömeg nagyjából fele, szó szerint együtt lélegzett a produkcióval. Ismerik és szeretik a műsort. Nyilván nem csak én néztem-hallgattam végig a Memento Mori World Tour összes fellelhető bootleg-felvételét. Hiszen a rajongók jól láthatóan és hallhatóan pontosan tudták, mi után mi következik. Melyik dalban mikor lesz eltérő zenei betét, hangszeres szóló vagy közönségénekeltetés. Így szinte rákészülve az adott szerzemény élő verziójára, minden apró színpadi rezdülésre azonnal reagáltak. Így lett szinte klubbuli egy arénaprodukcióból. Így lehetett elviselni a szinte elviselhetetlen dumagépeket és a kiemelt állóhelyről folyamatosan ki-be járkáló, a még a koncert közben is meccset néző ego-lényeket. Okostelefon, rulez!

Mert, bár tényleg rendkívül zavaró tud lenni a sok unatkozó, hangoskodó bunkó, annyi hasznuk mégiscsak van, hogy a buta kivagyiságuk és a masszív vásárlóerejük révén minden DM turné minden budapesti állomása tuti-biztosan megtelik. Akár kétszer vagy háromszor is. Ez sem elhanyagolandó tényező.

Most vélhetőleg elbuktunk miattuk egy extra ráadást, mert a stáb egyértelműen rákészült a dologra. Ennek ellenére még mindig lehetséges, hogy kapunk majd egy részben vagy teljesen budapesti koncertkiadványt, mert a keverőállásban komoly térmikrofonokkal vették a közönséghangot. Mert a magyar közönség kivétel nélkül mindig a leglelkesebbek közé tartozott, kedve a Volán pályán történt bemutatkozástól a legutóbbi Puskás Aréna publikumáig. Hát, igazán ideje volna már egy budapesti érintettségű nagy kiadványnak. Nyilván a Recoil koncertfilmje sem véletlen nálunk készült, ráadásul nagyrészt magyar stábbal rögzítve A Strange Hour In Budapest Blu-ray anyagát. Mindent összevetve, hamarosan -talán már idén, de még inkább jövőre- várható a Memento Mori koncertanyag piacra dobása. Amennyiben pedig továbbra is ilyen elszántan dolgoznak a színpadokon a srácok, a szokott négyéves ritmusukkal számolva akár még két-három kör is benne lehet a duóvá olvadt Depeche Mode-ban.

Továbbá, ha mindezt továbbra is ilyen precizitással prezentálják, fél szemmel a közelgő elmúlásra sandítva, a Memento Mori akár még egy újabb aranykor nyitányaként is szerepelhet majd a jövő zenei lexikonjaiban. A csodás hattyúdal előtti fontos lépcsőfokként.