Tiszta szívvel és egyenes derékkal az évtizedek tükrében

Bruce Springsteen, Práter Stadion, Bécs, július 18.

„Láttam a rock and roll jövőjét: Bruce Springsteen-nek hívják!”- írta Jon Landau még újságíróként 1974-ben.

A jóslat beteljesült (és ezért aztán Landau is elég sokat tett), egy sok-sok kanyarral teli életút végig igazolta az elvárásokat. A nyilvánvaló tehetségen kívül nagyon sokat dolgozott is a sikerért a Boss. Azt meg az összes rajongója tudja, hogy a koncertjein minden alkalommal meghal a színpadon a háromórás, néha még hosszabb program végére. Ezt diktálja a szakmai etikája, és a new jersey-i munkás háttér.

Bruce jelenleg zajló 90 állomásos világturnéja egy gyönyörű búcsú. Ez nyíltan nem hangzik el ugyan egyszer sem, mégis minden néző tudatában van, hogy ilyen körülmények között nagy valószínűséggel utoljára látja a 73 éves Főnököt. Ettől még direkt módon nem nosztalgikus a műsor, de a dalválasztások is ezen hangulatot erősítik. Springsteen ezúttal kevésbé a világra reflektál, amit sokszor megtett már, inkább élete és karierrje szűrőjén engedi át a dalokat. Hiába az ötven-hatvanezer néző, nagyon is személyes a program.

Legutóbbi stúdióalbuma a Letter to You is ebben a szellemben fogant: tinédzserkorát idézi fel, és elköszön korai pályájának azóta sajnálatosan elhunyt zenésztársaitól, akikkel oly naivan és lelkesen játszottak és próbáltak a freemonti fészerekben a hatvanas évek vége felé. Aztán ezt az ifjúkori boldog szabadságérzetet vágta pofán a vietnami háború. Ezt a nehezen feldolgozható élményt több dalában is megírta Springsteen.

Az meg minket rázott meg, hogy a 19 órára kiírt koncert, meglepetésszerűen el is kezdődött szinte pontosan hétkor… És ezt nagyon rossz érzés a koncert előttinek szánt kötelező wiener schnnitzel vacsora kábulatában a metrón ülve megtudni… Na ja, a majdnem háromórás programot muszáj korán kezdeni, hogy ne éjfélig tartson.

A teltházas Práter közönsége végig a Boss tenyeréből evett. Minden grimaszára, gesztusára nagy örömmel reagáltak a nézők. A látvány nem volt különleges (nem baj), sajnos a hangzás sem (ez már igen). Különösen az egy héttel korábbi Rammstein koncert tökéletessége után volt zavaró a „kásás” hangzás. Na, itt nem is használtak ám annyi gondosan elhelyezett kisebb hangfalat, mint a Puskásban. A látvány, úgy általában Bruce Springsteen volt. Ami azért elég fárasztó lehet, tudni, hogy majd három óráig kivetítik az ember minden megmozdulását. De Ő mindig is tiszta lapokkal játszott, és ez ezúttal sem volt másként. Természetesen nem volt oly energikus már, mint tizenegy éve, amikor legutóbb ugyanitt játszott. De az a színpadi jelenlét és energia, amivel hajtja előre a műsort és zenészeit, most is lenyűgöző. Még közönségként is elfárad a néző, hát még színpadi szereplőként. Nagy segítség természetesen, hogy az E Street Band jelen felállásában messze meghaladja egy focicsapat létszámát, ahol mindenkinek megvan adva a néhány percnyi csillogás lehetősége. A régi társaknak még egy picit több is.

Ezzel a lehetőséggel ezen az estén Nils Lofgren élt a legjobban. A Neil Youngot is gyakran segítő és komoly szólópályával is rendelkező gitáros a Because the Night-ban olyan energikus szólót villantott, hogy huszonéves önmaga is megsüvegelte volna. Mi meg csak hitetlenül ráztuk a fejünket.

Az est dinamikai csúcspontja a kihagyhatatlan koncertdal a Badlands volt, amiben minden benne van – témájában és zenei dinamikában is-, amiért Springsteent szeretjük. Rá is csatlakozott a Práter közönsége a vokálra, megható volt körbenézni a stadionban, ahogy együtt lélegzett, énekelt a sok tízezer ember.

És élmény nézni a négy-öt évtizedes játszótársakat a színpadon, Steve Van Zandtot, Nils Lofgrent, Max Weinberget, Roy Bittant és a már több tíz éve elment Clarence Clemons szaxofonos unokaöccsét, Jake Clemonst, aki szépen beleérett a nem könnyű szerepbe. Az E Street Band elhunyt tagjairól megható megemlékezés volt a kivetítőn a záró Tenth Avenue Freeze-out alatt.

Nagyon jó volt látni azt az összetartozást, ami süt a színpadról, ahogy egymás szólóinak, megvillanásainak is örülnek, el-el mosolyodnak egymás és saját nagyszerűségükre ráeszmélve. Az természetesen egy pillanatig nem kérdés, hogy ki a Főnök. Talán ezért is ez a neve… Szép gesztus volt, amikor a sokadik ráadás után egyesével búcsúztatta el a színpadról zenésztársait a Boss – egy-egy kézfogással vagy öleléssel. Keresztapa szerepében láthatóan jól érzi magát az Öreg.

A műsor vállaltan az alkalomhoz illő személyességet és életkorszakokra történő visszaemlékezést szolgálta, nagy túlsúlyban a tizenéves kori emlékekkel. Hat (!) dallal a Born in the USA album vitte a prímet (pont a címadó szám ezúttal nem hangzott el, sok ritka kincs viszont igen), az áttörést jelentő Born to Run lemez öt szerzeménnyel szerepelt, és a legutóbbi saját dalokat tartalmazó Letter to You is néggyel.

Ha egy szóban kellene összefoglalni a bécsi este élményét, akkor a méltóság jutna eszembe. Springsteen finom intelligenciával viselte életkorát, nem tért ki előle, de nem is engedte, hogy megkarcolja a róla évtizedek alatt kialakult képet.

Láttuk a rock&roll múltját és jelenét. És egy könnycseppet is elmorzsoltunk sokan, midőn a végső ráadásként egyedül előadott I’ll See You In My Dreams drámája után Bruce a gitárját hátára vetve elsétált a színpad sötétjébe. Nagy dolog, szívmelengető érzés, amikor Hősünk a pályája végén is az tud maradni, akiben érdemes volt hinni.