Mikor felismerve az idők szavát, az In A Silent Way albumával Miles Davis sokadszor is új utakra indult, felmérhetetlen hatást gyakorolt a jazz világára. Majd, mikor a fél évre rá rögzített Bitches Brew-val már egy komplett nemzedék számára mutatott példát, semmi sem maradhatott a régiben, új időszámítás kezdődött a zenében.
Pedig akkor már Miles akár nyugodtan ülhetett is volna a babérjain. Negyven éves korára ugyanis Davis már mindent elért, amit a hagyományos felfogású jazzben és a bebopban el lehetett érni. Sőt, addigra már legalább kétszer, de valójában inkább minimum háromszor-négyszer frissítette fel és definiálta újra az időről-időre önnön mókuskerekeibe futó műfajt. Melynek következtében legkésőbb a múlt század ötvenes éveitől fogva Davis ünnepelt mesternek számított, fáklyavivőnek és úttőrőnek, kora és környezete megkérdőjelezhetetlen tekintélyének. Talán éppen ezért viselte nehezen, hogy a hatvanas évek második felére a beat és a hippy kultúra egyre inkább kezdte őt és az addigi munkásságát is kiszorítani a fősodorból.
Pedig, ha áttételesen is, de sokan másokhoz hasonlóan a beatkorszak kiemelkedő előadói is nagyjából mindent neki és Gil Evans-nek köszönhettek. Ugyanis amit ők ketten az 1957-es Miles Ahead albummal az asztalra letettek, adta az alapját az egész korszak kultúrkínálatának. Nevezetesen, hogy tíz évvel a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band előtt a Miles Ahead már mindent tudott, amit egy mikrobarázdás koncept-albumnak hoznia kell. A korongon hallható tíz tételt Evans egy olyan egybefolyó szvitté alakította, mint amilyenné például bő tizenöt évvel később a Dark Side Of The Moon is alakult.
Az album címéhez hűen Miles akkoriban sok tekintetben tényleg mindenki fölött állt és minden előtt járt. Gyakorlatilag elsőként alkalmaztak egy egész nagylemezen végigvonuló zenei koncepciót, melynek kompozícióit átkötésekkel fűztek egybe és tettek egységessé. A számok felvételénél rájátszásokat eszközöltek, majd a szalagokat -a gyártó javallatának ellenére- sokszori vágással szerkesztették a lemezoldalak kapacitásának megfelelő hosszúságúra, illetve a végső dalsorrendet is így alakították ki. Szintén a hőskorszakbeli pop-, beat- és rocklemezekhez képest nagyjából tíz évvel korábban már sztereó változatot is piacra dobtak, a mono verzió mellett. Mindezt persze nem feltétlen ismerte minden később érkező beatnik tinédzser. De az együtteseiket menedzselő, promótáló szakemberek, illetve a felvételeiknél segédkező hangszerelők, hangmérnökök és zenei rendezők annál inkább. Így a Miles Ahead már a hatvanas évek elejétől fogva egy olyan etalon volt, mely nagyban befolyásolta számtalan más stílusban alkotó ezernyi más előadó hangfelvételeit és hanghordozóit.
A korabeli társadalmi helyzet és az abból eredő szokásjog persze elvben őt is erősen korlátozta volna, de Milest nem olyan fából faragták, aki elviselte volna a művészetét akadályozó korlátokat. Főleg, mikor nem kevesebb a tét, mint önnön pozíciójának és tekintélyének megőrzése. Miles Davis nagyon nem szeretett volna múltbéli figurává szürkülni, így felvette a kesztyűt, elfogadta a kihívást és ismét, sokadszorra is forradalmasította a műfajt, egyben az egész zenei világot.
Első körben bevezette az elektromos hangszerek használatát, ami addig erősen tabunak számított „az igazi” jazzisták között. Különösképpen a saját territóriumokat erősen védelmező afroamerikai hátterű művészek körében. Azonban azzal már ők sem tudtak dacolni, hogy Miles Davis mindkét 1968-ban rögzített lemezét úgy hangszerelte, hogy szándékosan szerkesztett a kompozíciókba elektromos zongorát, -gitárt és -basszusgitárt. Majd, ami a Miles In The Sky és a Filles de Kilimanjaro LP-ken még csak próbaüzem és amolyan finoman adagolt beszoktatás volt, az 1969-ben rögzített In A Silent Way-re viszont már programalkotóvá vált. A cool jazz, a modal jazz, a freebop és a free jazz után Davis a jazz-rock, illetve fúziós jazz alapkövét is sikerrel fektette le.
Tette mindezt úgy, hogy bár sokan bírálták őt a nyitásért, de érdemben senki sem mert ellene menni. Sőt, mivel az elektromos hangszerek, a pszichedelikus hangulatok és egyéb rockos elemek mellett az addig sokak számára szintén vörös posztónak számító –az európai népzenében, illetve egyházi zenében gyökerező- szonátaformát is lazán beépítette rendhagyó filmzenealbumába, Miles Davis igencsak feladta a leckét. Mindenkinek. Mindkét, illetve mindhárom világ rajongóinak és a stílusok belterjes, önmaguk világa iránt végtelenül elfogult, egyoldalú kritikusainak is.
És ezzel még mindig nem volt megállás, hiszen a következő lépésként elkészített, minden korábbinál úgymond rockosabb Bitches Brew albumán szinte teljesen nélkülözte a hagyományos jazz ritmusok használatát, Miles inkább a jazzisták szemében roppant primitívnek számító egyszerű groove-okkal operált. De emellett még a kompozíciókat és a hangszerelést sem dolgozta ki, hanem olyan intelligens módon adott teret az improvizációnak, hogy senkiben se maradjon olyan impulzus, melyet nem tudott volna az alkotás hevében a közösbe adni. Így Miles csak néhány utasítással élt. Mondjuk csúnyán nézett vagy rámordult a zenésztársaira, kézjelekkel vezényelte a felvételi folyamatot. Néha pedig hagyományosabban is vezette a dupla zenekarként alkalmazott muzsikus brigádot. Bemondta a tempószámokat, az alap akkordokat vagy a kívánt alapdallamot, továbbá némi instrukciót a hangulatra és a hangszínre vonatkozóan. Az e módon rögzített hangsávokat pedig a szó legszorosabb értelmében a stúdióban ollózták össze, albumra szerkeszthető, kész és kerek kompozíciókká.
Így aztán az évtizedfordulóhoz érkezve, a Beach Boys, a Beatles, Jimi Hendrix vagy a Mothers mellett Miles Davis lemezein is kompozíciós eszközzé nemesedett a szalagokkal dolgozó analóg hangstúdió. Amely metódus alapjaiban változtatta meg a felvételi módszereket, miközben az adott művészek hangszeres magabiztossága, mint alapfeltétel is egyre inkább háttérbe szorult a művészi önkifejezés javára.
További radikális változást jelentett, hogy egyúttal az észak-amerikai művészek körében fennálló klikkesedés és a faji alapon szerveződő oda-vissza kirekesztés is kapott egy hatalmas pofont, hiszen Davis olyan ifjú titánokkal osztotta meg az elektromos korszakának mérföldköveit jelentő albumokon a szerzőséget, illetve a vele egyenrangú szólistaként való megmutatkozás lehetőségét, akik a lehető legkülönfélébb háttérből érkeztek. Hát, messze nem csoda, hogy a fúzió további részeként a rock-jazz mellé szépen sorban bekerültek folkos, latin, funky elemek és a kortárs komolyzene bizonyos megközelítései is. A Jack Johnson, Live-Evil, On The Corner hármasának hatása ezért összkulturális értelemben még a Bitches Brew-énál is nagyobb.
Részint, mert Miles tekintélye egyszer és mindenkorra legalizálta a fekete jazz zenészek számára az elektromos hangszerek, illetve a fehér blues-rock stíluselemeinek használatát. Részint pedig azért, mert Davis maradandóan a fúzió, az összfúzió részéve tette, tehát a fehérekkel is megosztotta a funky lüktetését és szenvedélyét, ezáltal az ahhoz szükséges magabiztos hangszerhasználat lelazítását is. Például az improvizatív részeknél és a hangszeres szólóknál, vagy a színpadi show időben szabadon nyújtható részeinél. Miles korabeli koncertlemezein (Miles Davis at Fillmore, Black Beauty, In Concert, Dark Magus, Agharta, Pangaea), illetve a szintén ez időszakban rögzített sessionjeinek színe-javából összeállított speciális válogatások (Big Fun, Get Up With It) már nem csak a rock-jazz, jazz-rock, avantgarde, avantgarde rock, folk-jazz, funk és jazz-funk hallható, hanem bizony már vegytiszta a funk-rock is. Amely stílus, a soul jazzben gyökerező érzületével alapjaiban határozta meg az 1970-es és 1980-as évek zenei fejlődését. Minden téren.
Ugyanis Miles Davis és mérhetetlenül tehetséges tanítványai nélkül nem születhetett volna meg sem a Houses Of The Holy, sem a Stormbringer, sem a Wish You Were Here, sem a Come Taste The Band, sem a Black And Blue, sem Joe’s Garage, sem a The Game album. Miként Thriller, Islands vagy 1st album sem, és a sor még hosszan folytatható.
Valami új kell
Mindez azért fontos, mert Som Lajos fejében már 1972 óta érlelődött az első Piramis nagylemez anyaga. Aki már akkor is csupa innovációban gondolkodott. Lui ugyanis vérprofi volt, így hát mind az arculatot, mind a színpadi showt, mind pedig a hazai piacra szánt bandájának stíluselemeit, illetve azok arányait is gondosan megtervezte.
Ezért aztán, miközben Radics Béla végérvényesen a múltban ragadt, Lajos nemcsak akart, de tudott is lépést tartani a nyugati rockzenei trendekkel. Som Lajos volt az a konspirátor és szervező és zenei programalkotó, akinek kiváló szimata volt a sikerhez, aki nagyon jól ismerte a közönség közgondolkodásának csoportdinamikáját, aki agyban is képes volt követni az eseményeket, miközben korának kimagasló hangszereseként sem tudott kifogni rajta semmiféle műfaji kihívás.
Kevesen értik, hogy miért is fordult az évtizedfordulón a hazai zenei élet krémje a brit zenei óriások után Amerika felé. Egyrészt nyilván azért, mert onnan rajzottak szét Davis tanítványai. Akik aztán rövid idő alatt a világ minden szegletében szétspriccelték az ihlető magokat, ezáltal forradalmasítva a zenét, benne az életerős nyugati rockzenét is. Ha csak a Bitches Brew főbb szereplőit vesszük, már abból is jól látszik, miféle jelentős hatásról és általános zenei átalakulásról volt szó a Piramis formálódásának időszakában. Don Alias, Wayne Shorter és Joe Zawinul a Weather Report-tal írtak történelmet, miközben John McLaughlin Mahavishnu Orchestra, Chick Corea pedig a Return to Forever és a Circle vezetőjeként fedezett fel járatlan utakat. Előbbiben Lenny White, utóbbiban Dave Holland is játszott Corea mellett a híres-neves dupla Miles Davis LP alkotói közül.
Csak egy szemléltető példa a sok száz hasonló közül, hogy milyen gyorsan került be a Bitches Brew albumot létrehozó újító szellemiség a hard rock fő vonulatába. A korszakalkotó album egyik dobosa, Billy Cobham ugyanúgy Tommy Bolin-t, a fiatal gitáros zsenit kérte fel a Spectrum című, szintén alapműnek számító albumának bizonyos tételeinek feljátszására, miként a Weather Report első dobosa, Alphonse Mouzon is Bolinban találta meg az ideális partnert a Mind Transplant LP kulcs-kompozícióinak rögzítésére. Tommy pedig épp ezen munkák miatt kapott meghívást a Deep Purple együttesbe. Hiszen a Blackmore utódlását átbeszélendő zenekari megbeszéléseken pont a Spectrum nagylemez volt a végső érv, hogy Bolin mellett döntsenek. Aminek a közönség mellett épp az a Glenn Hughes lett a fő nyertese, aki már a Purple előtt, a Trapeze együttesben is a funky, soul és jazz-rockba oltott populáris rock ötvözésével kísérletezett, igen jó eredményekkel.
Márpedig a fúvós Metro, a fúvós Piramis és a fúvós Echo is felismerte azt, amit a korszak vezető hazai bandáivá váló Bergendy, Locomotiv GT, Fonográf, Gemini és Generál, valamint az újjáformálódó Syrius és Omega agytrösztjei is, hogy vegytiszta rockzenének ugyanúgy vége van, mint az akusztikus jazz korszakának is. Ezért aztán vagy váltanak és haladnak a korral, vagy mennek a levesbe. Így hát aztán volt, aki a funk, soul, gospel vonulatból emelt be számára működőképes elemeket a zenéjébe. Volt, aki az east coast előadókra esküdött fel, illetve az amerikai elektro-akusztikus folk-rockot próbálta meghonosítani. Illetve voltak, akik már akkor is meglátták az amerikai aréna rockban rejlő lehetőségeket. Miközben persze a legnagyobb koponyák a korábbi fúziók erényeit is ismerték és lehetőség szerint alkalmazták is.
Így vált szép lassan és több-kevésbé egyidejűleg a hazai mainstream részévé a Colosseum példázta rock-blues-jazz és európai komolyzene ötvözet; az egykori Yardbirds tagok által összeállított Renaissance szimfonikus folk-rock világa; a Pink Floyd populáris mázzal leöntött, könnyű befogadhatóságúra szelídített prog rockja; a Van Morrison fémjelezte énekes-előadóművész központú jazz-rock; Szabó Gábor latinos pop-jazz fúziója; a hazai közönség számára a Creedence (Clearwater Revival) reprezentálta country-rock; az Osibisa korai világzenének is felfogható fúziós kompozíciói; valamint a korai Earth, Wind & Fire, a Blood, Sweat & Tears, a Chicago és az If mintájára felépített rezes funk-jazz és pop-rock produkciók.
A hazai csapatokat irányító legnagyobb koponyák figyelmét persze olyasmi sem kerülhette el, hogy a nyugati parti nagy pszichedelikus rock legenda, a The Doors együttes is milyen ügyesen keveri a műfajokat, miközben kifelé egyértelműen egyszerű rockzenekarként definiálja magát. Hiszen míg korábban Manzarekék évről-évre rockba oltott blues-okkal, jazzes popdalokkal és sanzonokkal ostromolták a sikerlistákat, addig 1972-ben a poszt-Morrison éra legnagyobb sikerét egy latin témával keretezett funk-rock slágerrel aratták, világszerte. De főleg a rock iránt fogékony feketék körében és persze természetesen a latin világban. Ami nyilván nem kerülte el a nyugati vendéglátózásban dolgozó magyar művészek figyelmét sem. Már csak azért sem, mert mind számukra, mind a konkurenciájukat jelentő váltózenekarok részére kötelező alapdaraboknak számítottak az utolsó két-három esztendő nyugat-európai top 30-as listák sikerdalai.
Boldog emberek
Ami pedig kinn már 1972 környékén menőnek számított, kis késéssel idehaza is hamar népszerűvé vált. Már csak azért is, mert az alapvetően fekete zenék ritmusaira épülő, jellemzően apolitikus jazz-funk, funk-rock, majd funky-disco dalok jóval kisebb mozgósító erővel bírtak, mint a blues-rockban és egyéb kemény rock stílusokban utazó szabadszájú külvárosi vagányok.
Lajos a kezdetektől fogva be akarta építeni a funk-rock lüktetését a Piramis zenéjébe. Már csak azért is, mert hosszú távra tervezett. Így pontosan látta, a Magyarországra nagyjából öt év késéssel berobbanó stílusirányzatok menetrendjét. Miként a Hendrix- és Cream-vonal halványulását is.
De nem csak puszta számításból, karriervágyból gondolkodott így, hanem mert zenészként kifejezetten szerette az olyan dzsesszesen improvizatív, dögös groovokra épülő, szép kerek pop-rock zenéket, mint amiket az If vagy a Chicago játszott. Hát erre a feladatra alkalmas társakat keresett a hosszú távú hazai terveihez.
Miközben a külföldi vendéglátózáshoz is jól jöttek az olyan, sokféle talentummal megáldott művészek, akiknek nem esett nehezére sem egy popénekes kísérete, sem pedig a Blood, Sweat & Tears, a Traffic vagy a Steely Dan vonulat improvizatív, mégis befogadható, igényes populáris világának átélése sem.
Lui és Paul Rodgers közös dala, a Happy People sem véletlen lett olyan, amilyen. Bár a hazai közönség már csak egy későbbi verzióját ismerhette meg, magyar szöveggel, még úgy is tisztán felismerhető Lajos akkori idoljainak a hatása, illetve a már az ős-Piramis időszakban is egyértelmű elköteleződése a rock és más stílusok fúziója, mint a jövő rockzenéje mellett. Som Lajos tudta mit akar, miként azt is, hogyan érheti el céljait. Ésszel építkezett, lépésről-lépésre haladva. Csak azokat és csak annyiban bevonva a folyamatokba, akiket kellett és amennyire feltétlen szükséges volt.
A fejlődésnek pedig nem lehetett megálljt parancsolni. Így bő tíz év kellett csak és világszerte odáig jutott a folyamat, hogy már senkinek sem jutott eszébe kötekedni annak kapcsán, hogy egy Quincy Jones által producelt Michael Jackson dalt a Toto együttes tagjai játszottak fel, Eddie Van Halen gitárszólójával. Legalábbis odakinn. Mert itthon viszont még 1982-ben is simán rá lehetett dobni a vizes lepedőt azokra az előadókra, akik megpróbáltak haladni a korral…
Lajos, mint mindig, ezúttal is ésszel építkezett. Nem rontott ajtóstól a házba, de nem is öntötte ki a lavórral együtt a gyereket is. Tehát fogott egy-egy jól bevált brit prog-rock és amerikai funk-rock sémát, majd adott neki némi kis kontinentális európai hangulatot és már készen is volt a heavy rock vagy soft rock, ahogy ő maga is hívta a stílusát. Mert bár itthon az összes botcsinálta zenei újságíró kőkemény hard rockként aposztrofálta a Piramist, mi sem állt távolabb annak zeneiségétől. Nem véletlen gyűlölte Lui még magát a hard rock kifejezést is.
Persze Somnak volt annyi esze, hogy miközben meghagyta magának a lehető legszélesebb stíluselemekből való merítés, valamint a színes hangszerelés lehetőségét is, mindezt nem verte nagydobra. Nem adott tippeket az őket legyalulni vágyó konkurenciának. Miközben nem vette el felesleges okoskodással azok kedvét sem, akik felesküdtek a rockra és szívből gyűlölték a kultúrsznobokat. Tegyük gyorsan hozzá, okkal és joggal. Tehát Lajos bemondta a barbatrükköt, majd bemutatta a milliós nagyságrendű szimultán kígyóbűvölést, ahol miközben öt évtized színes stíluselemei ötvöződtek a dalokban, végig a rockzene zászlajáról, feltámadásáról és mindenhatóságáról papolt.
Mindehhez persze kellettek a hiteles fazonok is. Elsőként ott voltak ők ketten Pinyóval, akik már a vendéglátós időkben is a rockosabb vonalat képviselték. Mellettük Závodi Janó ősrocker fazonja sem igényelt magyarázatot. Závodi kezében egy sima E-dúr is maga a rock and roll mennydörgés. Ilyen alapozással pedig el tudták adni a billentyűsök és szólisták befelé forduló, de egyben kitárulkozó egyéniségét is. Hiszen végső soron minden produkciót az adott dal énekese adja el, tehetségének, karizmájának, valamint az azokra építkező kőkemény tanulási folyamat aktuális stációjának függvényében.
Tehát Lajos előbb fogta a kétbillentyűs felállást és show-vá tette a többféle billentyűs hangszer felelgetését, a kétféle fazonú és habitusú billentyűs oda-vissza rohangálását. Mellé maga is többféle fazonú és hangszínű basszusgitárokat pakolt a színpadra. Volt, hogy kettőt, de néha hármat is, és a funk lüktetésére beindult a boogie, amire már rá lehetett építeni karcosabb üzenetekkel bélelt szöveges részeket vagy virtuóz és improvizatív jazz-rockos vagy prog rockos részeket.
Miközben a konferálásokban a Taurus elárulása és kicsinálása volt az alap, amire rá lehetett építeni az első magyar hard rock zenekar továbbvitelét, a zenekarvezető és a fő ideológus általi jogfolytonosságot, így aztán az évek múltával továbbra is kitartóan Radicsra esküdő közönségréteg és az úgynevezett „brit szellem” hiteles felvállalását is.
Tudtad, hol van Bécsben lemezbolt
Itthon talán kevésbé ismert tény, hogy az In A Silent Way eredeti verzióját Bécsben írta Zawinul, miközben a keringőkirály szobrát betemető havazásban gyönyörködött. Könnyen lehet, hogy épp ezért fogadta el mindkét változatot a szokásosnál hamarabb az európai közönség. Mert a stílusteremtő zeneiség és határozottan európai habitus mellett megérezték benne a megélt élmény mélyen átélt művészi hitelességét is.
Lajos pedig, aki aktív zenész időszakában mindig nagyon képben volt és haladt a korral, pont Bécsben, illetve Hollandiában, Svájcban és Nyugat-Németországban találkozott először a friss és új stílusokkal.
Az sem véletlen, hogy bár csak véletlen jutottak be, mert ajándékba kapták a koncertjegyet, de azonnal levágták az akkor még újnak számító Black Sabbath együttes Paranoid turnéján az éppen készülőfélben lévő Master Of Reality dalaiban rejlő frissességet. Mely a korai stoner megközelítéstől, a több nézőpontból építkező, itt-ott egymásra reflektáló dalszövegeken át, a gazdag hangszerelést lehetővé tevő progresszív kompozíciós elemekig egyaránt fontos útmutató volt a hetvenes évekre nézve.
De persze két évvel később már ismét váltottak és nem az Iommi-éktól koppintott Lángszívű lányt adták elő. Sem a vendéglátós Piramis tagjai a nyugat-németországi katonai bázisokon, sem Fecóék a bécsi Coralle színpadán. Hanem az új idők új dalait énekelték, a legfrissebb nyugati, soulban és funkban gyökerező pop-rock slágereiket. Mindezt pedig azért is válhatott ilyen gyorsan tömegigénnyé és világjelenséggé, mert korszak mozi-klasszikusai és sikeres tévésorozatai is átvették Davis megközelítését a népszerű filmzenéik által. Így mire beindulhattak volna a kultúrsznobok és a műfajaik határait védelmező sajtómunkások már át is lépett rajtuk a történelem, a zenetörténelem. A hakni legfőbb törvénye pedig mindig is a gyors reakció volt.
Ha jobban belegondolunk, a hatvanas évek végén, illetve az évtizedfordulón a korszak vezéregyéniségei egyaránt rajta tartották a szemeiket a nyugati mainstream slágerlistákon. Som Lajos az If-et szerette leginkább, Török Ádám a Jethro Tull-t, Nagy Feró a Colosseum-ot, míg a Blood Sweat & Tears bevallottan, bevallatlanul a fél szakma szívszerelme volt akkoriban egyidejűleg. A kinti zenekaroktól és a rádiókban hallott zenéket pedig a jugoszláv turnékon, illetve a nyugati haknikon szereztek be hanglemezen, leginkább Bécsben. Nem is véletlen, hogy a legnépszerűbb magyar pop- és rockzenekararok szinte kivétel nélkül alkalmaztak rezeseket a hangszereléseikben. A Piramis, mely a fúvós Metro tagjaival indult 1972-ben, az utolsó turnét szintén fúvósokkal, Kegye Jánossal és Gömöry Zsolttal bonyolította le 1982-ben.
Bár nincs közvetlen összefüggés, mindazonáltal valamilyen szinten mégiscsak figyelemre méltó, hogy a korszakhatárt jelentő Bitches Brew album nyitótétele, a szintén Joe Zawinul komponálta Pharaoh’s Dance pont a piramis-építők álmát mutatja be formabontó zenei eszközökkel. A lehető legtöbb hangszer, stíluselem, a stúdió, mint kompozíciós eszköz használatával és a lehető legjobb hangminőség segítségével. Mert bár Miles Davis nem volt az összes albumán szereplő összes dalnak a szerzője, de ő szedte össze a résztvevőket és ő tette lehetővé számukra az ilyesfajta építkezést. Akárcsak Lajos, a maga szupercsapatával. Márpedig a piramis, mint a zenei művek egyfajta térbeli és ideológiai ideája jellegzetesen újra és újra megjelent a hetvenes évek prog rock, folk-rock, funk-rock, folk-jazz és egyéb fúziós törekvéseiben.
Ha jobban belegondolunk, az is érvényes párhuzam, hogy Davisnek nincs két egyforma lemeze, az egész élete az innovációról és az előrelépésről szólt. Minimum lépést tartott a trendekkel, ha nem épp ő volt az új stílusok és divattá váló megoldások úttörője. A Piramisnak sincs két egyforma lemeze. A koncerteken alaposan megvariálták az eredeti zenei szerkezeteket. A kislemezekre eltérő verziók kerültek, hol szövegileg, hol zeneileg, de mindig éltek az alkalommal, hogy újragondolhassák a slágereiket. Talán még a Piramis 2 és a Piramis 3 hasonlít a leginkább egymásra, de azok esetében is egyértelműen érződik a különbség, mely az előrelépés igényéből származott. Ha mindehhez hozzávesszük a Neoton Bolond város albumát és a Senator LP-t, akkor azt is kijelenthetjük, hogy Som Lajosnak sincs két egyforma nagylemeze. Mind stílusában, mind hangszerelésében, mint az előadásmódjában változtak a szerzemények, akárkik is voltak Lui aktuális társai.
Miles Davis zsigerből utasította el a rasszizmust, így ellentmondást nem tűrően vett be fehér zenészeket is a produkcióiba, ha úgy ítélte meg, hogy az adott kompozícióhoz az a bizonyos személy a legalkalmasabb. Ha azt gondolta, hogy az adott hangszeren épp az a muzsikus a legjobb.
„Azt mondtam nekik, hogy ha valaki van annyira jó, mint Lee Konitz – miatta voltak a legdühösebbek, mivel rengeteg volt akkoriban a fekete altszaxofonos –, akkor mindig őt választom, és nem érdekel az sem, ha zöld a bőre és pirosat köp.” – Miles Davis
Som Lajos szintén rendkívül nyitott művész volt. Bármelyik zenekarában képes volt a legkülönfélébb hátterű, származású, vallású, világlátású muzsikussal együtt dolgozni. Feltéve, ha az illető kellően komolyan vette a produkciót és szakmailag is a topon volt. Ugyanígy Lajos elég pragmatikusan járt el a különféle hivatalok személyzetével is. Bár erős magyar tudattal és nemzeti elköteleződéssel rendelkezett, az ügynökök, a karrieristák és a meggyőződéses kommunisták becsületesebbjét akár még tisztelte is, méltó ellenfélnek tartva azokat, akik az embertelen rendszer ellenére is emberek maradtak. Azonban, akik meg akarták majmolni, azokat ő maga majmolta meg. Nem kegyelmezett a gerincteleneknek.
Davis és Som életében szintén párhuzam, hogy nemcsak a zenei törekvéseiket szerették eltolni a falig, sőt még azon is túl egy kicsivel, de a lazítás alkalmával is két végén égették a gyertyát. Persze nem könnyű az ilyen jellegű, ráadásul folyamatos nyomást elviselni. A művészit sem, miként a szervezéssel együtt járó sz@rtengert sem. De azért a mértéktelen piálás vagy a drogozás is legalább olyan durván vissza tud ütni, mint egy-egy rossz szakmai kapcsolat. Nem beszélve a produkciók és a cuccozás előteremtéséhez szükséges anyagi források kapcsán felmerülő extra stresszről sem. És hát persze annyi nőt sem lehet következmények nélkül szeretni, mint amennyi szépség megfordult eme két zseniális művész életében. Nyilván az ördög is benyújtotta a számlát, hát fizethettek mindezekért a lelki, szellemi, testi egészségükkel, a hullámzó anyagiak, és a rossz barátok kártékony hatásai mellett…
Megtéveszt, ki mit ígér
Mindezt persze még 2022-ben, vagy ’23-ban sem könnyű felvállalni. A Piramis csúcskorszakában a konkurencia vezéralakjai által szított szakmai irigység tette lehetetlenné az értelmes diskurzust. Aztán az aranyügy, majd Lajos egyéb bizniszei miatt voltak mindig olyanok, akik a mai szóhasználattal élve széttrollkodták a pódiumbeszélgetéseket vagy megrendelt ellencikkekkel próbálták nevetségessé tenni Lajos emlékeit, kijelentéseit.
Mára pedig ismét olyan alakok lepték el a rockzene környékét, mondjuk a másoktól összeollózott irományokkal és a másoktól átmásolt fénykép- és bootleg-gyűjteménnyel rockszakértői szerepben tetszelegve, akiknek vajmi kevés közük van az egykori történésekhez és azok valódi főszereplőihez. A hozzá nem értést pedig jobb híján mindig önfényezés és arrogancia váltja fel.
Így történhetett meg az a gyalázat, hogy még élt Som Lajos és Balázs Fecó, de a hátuk mögött már hangosan röhögtek az ifjabb csinovnyikok, hogy nem igaz a Black Sabbath sztori, hogy nem igaz a Paul Rodgers sztori, nem is létezik lengyel tévéfelvétel. Meg, hogy nem volt tőkefelhalmozás, nem játszottak NATO támaszpontokon, sosem csencseltek semmivel. Vagy, hogy nem igaz, hogy Som bizony saját pályájukon verte át az ügynököket, mert Lajos nem is alakította szándékosan úgy a dolgokat, hogy a hazatértük után kényszerhelyzetbe kerüljenek a kommunisták. Ment a régi bolsi narratíva, hogy csak véletlen futott be és lett országos ügy a Piramis. De szerencsére az akkor is mások zsebében lévő tömegsajtó idővel le tudta törni a túl nagyra nőtt bika szarvait…
Vagy, ment a kéretlen okoskodás, hogy mikor meg újra beindult nekik a szekér, nem is segítettek szegény Radics Bélán. És így tovább, és így tovább, egyik idétlen sületlenség a másik után. Nem véletlen, hogy sok éve már, hogy felálltam és azóta a lehető legnagyobb távolságtartással kerülöm az önmagukat úgymond „szakmának” hívó kontárokat. Pedig akár rá is lehetett volna kérdezni Lajosra és a zenekarai egykori tagjaira. Főleg a betegsége előtt, de még az őrület időszakai között is bőven voltak tiszta pillanatai. Csak ugye az öreg bár nagyon beteg volt, de attól még nagyon nem volt hülye. Megérezte, hogy ha valaki nem szerette. Vagy azonnal levágta, kik azok, akik csak a hírnév nyomán leeső dicsőségmorzsát, a zsákmányt látták benne. Hát mindenkihez úgy viszonyult, ahogy illett. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten jelleggel. Tőle magától hallottam ezt is.
Pedig elég lett volna tisztelettel és elcsendesedve melléülni vagy egy hosszabbat hallgatni vele együtt a telefonban, hogy aztán kibonthassa a történetei mögötti miérteket is. Aztán, ha épp jobban volt, mesélt magától is. Mindig ugyanazt, ráadásul rengeteg forrást is megnevezve. Aki tényleg történészi minőségű munkát kívánt végezni vagy részt kívánt venni a Gyugyóval, Csigával és egyéb barátokkal közös karitatív munkákban, annak Som Lajos szellemi svédasztalt nyújtott. Aki meg sunyiskodott, mert miközben nyalizott, nem tudta elrejteni, hogy hülyének nézi, az meg olyan infókat kapott tőle. Leginkább semmilyeneket. Aztán apáink mind elmentek és elszabadult a pokol. Egércincogás a pulpituson, Animal Farm 2.0, ezúton is gratulálok hozzá mindazoknak, akik ezt az „állami gempa” segítségével lehetővé tették…
Ugyanez a hozzá nem értés, rossz tanácsokat osztogató, mindenkinél mindent jobban tudni akaró okostojás mentalitás vezetett el odáig is, hogy olyan Omega felvételek jelenhettek meg a világ csúfságára, melyekről Mecky többször is nyilvánosan kijelentette, hogy nem szeretné megjelentetni azokat. Mert nem véletlen hagyta le a korábbi újrakiadások alkalmával is az adott CD-kről. Persze mit várunk egy olyan közegtől, mely nem, hogy nem hajtotta végre Som Lajos végakaratát, de pont az ellenkezője történt, amit Lui a tisztelőitől kért, szintén többször és szintén nyilvánosan…
De miként Som híres gitárja azóta sem fekszik a sírjában, a nem hamvasztott, hanem bebalzsamozott teste mellett, úgy Lajos egyéb szóbeli öröksége, rendelkezése, története, emléke sincs feltétlen úgy kezelve, ahogy a magyar rockélet egyik legfontosabb szereplője az általa életre hívott értékek alapján megérdemelné. Pedig vannak kép- és hangfelvételek, valamint írott anyagok is bőségesen. A hőskorszakban adott és általa utólag hitelesített nyilatkozatai. Meg a még egészségesen megírt naplói, jegyzetei és könyvei. Benne az If együttessel és a Black Sabbath sztorival, amit Fecó vagy Ciki szintén többször megerősítettek. Ó, mondd, te kit választanál?
Folytatjuk!
