Hosszas várakozás után 2022. szeptember 2-án végre megérkezett a „The Sick, the Dying… and the Dead!” címet viselő új Megadeth album. Sorozatunkban az idáig vezető utat foglaljuk össze, hogy érthetőbb legyen mitől és miért is vált olyan rendkívülivé a friss Megadeth opus, mely csak a műfaj alapműveivel emlegethető egy lapon.
A Megadeth-nek időről-időre voltak zseniális és kevésbé szerencsés korszakai, de a hullámhegyek-hullámvölgyek ellenére egészen 2000-ig nem fordult elő velük olyan, hogy a következő albumukkal ne léptek volna előrébb egy-két fokot, hanem tudatosan visszahátráljanak. Egyfajta kármentő biztonsági játékot játszva, erőteljesen az ős-rajongók nosztalgiafaktorára apellálva. Viszont a 2001-ben érkezett – ráadásul az „Alien” franchise népszerűségére rátelepülő-, kellően fantáziátlan, öncélúan véres borítóba csomagolt „The World Needs A Hero” CD bizony egy erősen old school ízű és üzenetű dalcsokrot tartalmaz.
Ezekkel a szerzeményekkel egyébként önmagukban semmi gond sem lenne, ha mondjuk 1987-ben kerültek volna piaca. Vagy ha már a 2000-es évek, akkor viszont legalább ne pont egyből a „Risk” rizikós vállalkozása és felemás fogadtatása után rukkoltak volna elő egy ennyire túlhangsúlyozott nosztalgiavonattal. Ez így viszont nagyon átlátszó volt, és hogy mennyire olcsónak is tűnt a maga idejében, az szinte már érthetetlen volna mai szemszögből, így belekezdeni sem érdemes. Pedig a nagyformátumú, mindig nagyban játszó Megadethre sosem volt jellemző a kicsinyesség vagy olcsójánoskodás. Viszont, mégha egyelőre csak felemás módon is, de végre visszakerült a Megadeth lemezek frontborítójára Vic Rattlehead, a banda kabalája. Valamint újra a klasszikus logóval támadtak, tehát újra vállaltan a metal színtér tagjaiként azonosították magukat.
Szóval kaptunk egy hatalmas adag nosztalgiát, melyben nem csak a korábbi Megadeth lemezek riffjei és hangulatai köszönnek vissza, de bizony az első négy Metallica album alapvetései is. (Melyeket részben szintén Mustaine szerzett, anno, még a hőskorban.) Valamint természetesen a Diamond Head, mint ősforrás, a kezdet, a fő ihlető hatás – azóta már igen sokak által privatizált- nyerő zenei formulái is. Mindezekre nyilván korábban is bőven akadt példa, de a ’90-es években még mindvégig úgy, hogy a nagy elődök zenei örökségét gondozva, a hagyományőrzés közben Mustaine és a Megadeth egyidejűleg előre is tekintett, kísérletezett, próbálkozott, kockáztatott. Ezért az addigi dalterméshez képest a 2001-es lemez első hallgatásra csak egy erős arculcsapásnak tűnt. Mikor először olvastam a CD hátulján a tracklistet, a „Return To Hangar” címnél konkrétan felröhögtem… A „The World Needs A Hero” egy tökéletes „no risk disc”.
(Amúgy ez borítógrafika azon kevés esetek egyike, mikor még a rendkívül makacs és keményfejű Dave Mustaine is visszavonulót fújt. A „The World Needs A Hero” 2019-es újrakiadásakor már egy lényegesen visszafogottabb változat került a kiadványok frontoldalára.)
A korongot és korszakot nagyrészt Al Pitrelli zsenialitása mentette meg, aki akkor és ott nagyjából olyan váltás volt, mint mikor 1975 tavaszán Tommy Bolin vette át Blackmore helyét a Deep Purple szólógitárosi posztján. Utóbbi –szubjektív véleményem szerint- nagyságrendekkel jobb gitáros volt mosolytalan elődjénél. Ráadásul nem csak egy bizonyos dolgot tudott zseniálisan a hangszerén, hanem mindenféle stílusban otthonosan mozgott. De a tömeg Ritchie-t követelte, miként a koncerteken is az elődje szerzeményeit ünnepelte, illetve a Blackmore-éra slágereit, úgy általában. Pitrelli, aki – megítélésem szerint szintén- egészen más ligában játszik, mint a mindenkori Megadeth gitárosok, persze lazán megugrotta a lécet. Előre borítékolható papírforma volt, hogy kisujjából kirázza majd a Marty Friedman-, Jeff Young- és Chris Poland szólókat. Sőt, mint a turnén kiderült, élőben időről-időre megtáltosodva még tovább is rázta, pörgette azokat.
Így végül a Megadeth sokadszorra is csatát nyert. A törzsközönség is elfogadta az újabb tagcserét, illetve a true metalosok is visszafogadták a bandát az – azóta már „popos kirándulásnak” kommunikált- „árulás” után. Ütni kellett hát a vasat, hogy megszilárduljon a visszarendeződés utáni status quo. Nem véletlen, hogy akkor és abban a helyzetben született a Megadeth első hivatalos koncertalbuma és koncertfilmje. Részint Pitrelli nagyságának professzionális learchiválása, részint a sorok rendezése, részint időnyerés céljából.
(Ismeretes, hogy a koncertfilmet eredetileg a rendkívül lelkes argentin közönség előtt tervezték rögzíteni, de 9/11 után kényszerűen törölték a turné hátralévő állomásait, beleértve a külföldi fellépéseket is. Maradt Arizona, a lehető legbiztosabbnak tűnő hazai pálya.)
Dave-ék ezúttal a borítót tekintve is biztosra mentek, a nagyszerű Storm Thorgerson nagyszerű alkotása került a különféle hanghordozó-formátumokra. A Pink Floyd és a Led Zeppelin csúcskiadványaihoz hasonlóan zenekarnév és logó nélkül. Mely szintén időt hagyott a Megadeth-nek az újragombolásra. (Az amúgy mindenkinek megvan, hogy az ős-Pink Floyd pár hónapig The Meggadeaths néven koncertezett? Nagy elmék, ha találkoznak, egy adott korszakban nagyjából ugyanarra jutnak, mert a zsenik antennái különösen érzékenyek a korszellemre.)
2002-ben tehát kijött a „Rude Awakening”, mely megérdemelt sikert aratott, így a Megadeth békében visszahajózhatott a korábbi felségvizeire. Majd jött Dave Mustanine furcsa pech- és betegség-sorozata, mely a kezének lebénulásával és a Megadeth feloszlásával végződött. Nem volt más választásuk, mint búcsúzóul egy kurta-furcsa válogatással, mint kényszerkiadvánnyal letudniuk a szerződéses kötelességüket.
A leállás és a csodaszámba menő gyógyulás időszaka sem telt tétlenül, hiszen hősünknek bőven volt ideje gondolkodni. Mivel gitározni nem tudott, a katalógust kezdte el rendezgetni. Dave így, egyfajta kényszeredett időmilliomosként, akkortájt tervezte újra a korábbi Megadeth kiadványokat, mikor betegeskedett, beleértve az első album elbarmolt borítójának rendberakását, valamint a ’90-es évek második felében készült albumainak radikális átkeverését is. Megvallom, hogy kicsit szomorúan vettem tudomásul az új „Cryptic Writings” és „Risk” verziókat, melyek persze így már sokkal jobban belesimulnak az életműbe, de pont a magunk korszakának jellemző jegyeit vesztették el. Beleértve a logótlanított frontborítókat, illetve a rengeteg szokatlan tényeffektet, valamint elektronikus és indusztriális hangzást tartalmazó, egyedi hangképeket is.
(Az pedig megint csak minden szónál beszédesebb fejlemény, hogy pont Lee Ving ének- és herfli-szólamai vesztek el, így szegény Mustaine „kénytelen volt” azokat újraénekelni, illetve gitárral helyettesíteni… Mondjuk, ha engem kérdeztek volna, vélhetőleg azt javaslom, hogy akkor újra Ving papa énekelje és játssza fel a maga részeit. Csak ha már tényleg fogták magukat és merészeltek eltűnni azok a fránya mesterszalagok…)
Időközben Dave megtért, ami nagyon jó hatással volt a lelki és fizikai egészségére. A drogfüggőségtől, alkoholbetegségből, okkult szeánszoktól, kisebb-nagyobb stikliktől és egyéb önsorsrontó káros szokásoktól megtisztult szerző szinte szárnyakat kapott, mert egy minden korábbinál ütősebb dalcsokrot rakott össze, melyet eredetileg első szólólemeze anyagának szánt.
A 2004-es „The System Has Failed” CD azonban a kiadói kötelezettségek miatt végül Megadeth albumként jelent meg. Bár hivatalos tagként csak Mustaine van feltüntetve a népes vendégsereg, köztük volt és leendő zenekari tagok mellett.
Hősünknek így is sikerült azonnal visszakatapultálni a csúcsra, hiszen ilyen erős, egységes albumot, tételről-tételre, dalról-dalra célba tartó és azt magabiztosan el is érő üzenetfüzért korábban csak a már említett „Rust In Peace” esetében tudott megvalósítani. De a „The System Has Failed” zeneileg is csak a legnagyobb lemezekkel említhető egy lapon, mint például a „Peace Sells… But Who’s Buying?” vagy a „Countdown To Extinction”.
A borítóját tekintve is a klasszikusokat idéző visszatérő lemez megérdemelten aratott sikert – világszerte. Így Mustaine látszólag úgy tudta a csúcsról tovább folytatni a karrierjét, mint ha misem történt volna. Miközben a Metallica akkor és azóta is magyarázkodhat a „St. Anger” miatt. Pedig az már a gyógyulás útja volt a „Load”, „ReLoad” hihetetlen párosa után…
Akkoriban merült fel először komolyabban a Rust In Peace-felállás újra összehozása, melyben Menza benne is lett volna, de a többiek húzódzkodtak. Majd idővel ő is kikopott a koncertekről, Mustaine szerint nem volt formában.
Így MegaDave végül letett a szólókarrierről, miként a klasszikusnak tartott Megadeth felállás összehozásáról is, inkább új tagokkal folytatta a diadalmenettel is felérő visszatérést, mely az évtized végéig ki is tartott. Ez idő alatt szervezett még egy utazó fesztivál-sorozatot (Gigantour), valamint készítet még két, hasonló kvalitású, kiemelkedően jól sikerült stúdióalbumot (United Abominations 2007, Endgame 2009).
Majd 2005-ben bepótolták az argentin koncertfilmet is. Mely 2007 egyik –talán egyenesen- legjobb koncertvideója, illetve élő albuma lett. A kitűnő hangulatú „That One Night: Live in Buenos Aires” mára már szintén klasszikussá nemesedett. El se tudom képzelni, meddig lehetett volna fokozni mindezt az őrületet, ha a 2001-es felállással, tehát Al gitárjátékával rögzítették volna ezt a műsort a fantasztikus latin közönség előtt…
Folytatjuk!
