LÉLEGEZZ!

• Interjú Garda Zsuzsával, az eddig hét nemzetközi fesztiválon díjazott GARDA zenekar énekesnőjével

Furcsa, ám igazán izgalmas jelenséget figyelhettünk meg az elmúlt hetekben a magyar rockzene egén. Szupernova született, minden előzetes jelzés nélkül. A GARDA zenekar (Garda Zsuzsa-ének, Wirth Zoltán-dobok, Pad Richárd-billentyűk, Velősy Márton Áron-gitár és Tari Ádám-basszusgitár) Breathe again című dala, és ahhoz készített klip, ha szerencsére nem is szó szerint, de felrobbantotta a világot. A háborús témájú alkotás máris számos filmes fesztiválon nyert első helyezést, és ennek kapcsán most gyakorlatilag mindenki róluk beszél. A Nemzetközi New York-i Filmfesztiválon a Diamond Globe-díjat, az indiai Rohip International Filmfesztiválon a legjobb zenei videó díját kapták meg. Külön elismerést kapott a videó az Athvikvaruni és a Thilsri Nemzetközi Filmfesztiválon, az ausztrál 4th Dimension Independent Film Fesztiválon, valamint a Europe Music Video Awards-on és a Rome Music Video Awards-on is. Döntőben vannak a Prágai Filmfesztiválon, Balin pedig fődíj várományos a klip.

Tekintve, hogy több mint 40 fesztiválra adták be a nevezésüket talán újabb díjakat is várhatunk tőlük. A rendező az a Klacsán Gábor, akinek nevével a „Radics Béla a megátkozott gitáros” című filmnél is találkoztunk. A klipben Alapi István (EDDA) is feltűnik egy elképesztő szóló erejéig.

Persze nem kell feltétlenül érteni a fizikához, hogy rájöjjünk, a semmiből nem alakul ki semmi, így aztán egy rövid információgyűjtés is elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, a zenekar tagjai már évtizedek óta ismertek és elismertek a hazai rock életben, még ha nem is a fősodorban csillogtak eddig. Garda Zsuzsát, a banda névadó énekesnőjét faggattam “mindenről is”.

Zsuzsa, milyen indíttatásból kezdtél el zenélni? Volt valaki családi vonalon, aki inspirált? Játszottál-e esetleg valamilyen hangszeren, vagy csak az éneklés állt hozzád közel?

Nem volt zenész a családunkban, bár mindenki jó hangi adottságokkal rendelkezett. Nagypapám harmonikázott, de csak kedvtelésből. Nekem viszont feltűnően szép hangom volt már három évesen, és szerettem is énekelni. Tíz éves koromban megpróbálkoztam a zongorázással is, de a tanárom inkább elvette a kedvemet, ahelyett, hogy meghozta volna. Végül 19 voltam, amikor elmentem egy ének stúdióba, Király Évához, akihez utána két és fél évig jártam folyamatosan, és később is vissza-visszamentem hozzá, alkalomadtán. Húszévesen már bandában énekeltem, és ez azóta is tart.

Igen, látom és azt is, hogy szeretsz megmártózni a különböző stílusokban. A Keep Floyding-ban háttérénekesként a pszichedelikus vonal, Benkő Zsolt gitárossal duóban a csodás blues-ok, a Maya-val a progresszív vonal a meghatározó. A GARDA zenekar viszont egyértelműen a modern rock/nu metal birodalmából érkezett. Melyik az igazi arcod, mi az a műfaj, amiben a legjobban érzed Magad?

Sokáig csakis rockénekesnőként gondoltam magamra, de azután találkoztam Zsoltival, kijött két lemezünk (Ezüst – 2011, Holdpillangó – 2022), és annyira beleszerettem a blues-ba, hogy tizenöt évig el sem engedtem. Azóta blues énekesnőként is aposztrofálom magam, mert ebben a műfajban találtam meg azt a mélységet, ami a lelkemben él, ugyanakkor a rock számomra az igazi tűz, az intenzitás és az állandó katarzis metaforája. A blues hazánkban sajnos egyébként is viszonylag kis réteg zenéje, amit szinte lehetetlen eljuttatni a nagyközönséghez, tisztelet a kivételeknek. Pedig a lelkünknek nagyon kellene az ilyesfajta táplálék, mert a világban annyi a “mű” dolog, hogy csak az ilyen minőségű zenék képesek kizökkenteni minket a szürkeségből, legyen az a blues vagy éppen a GARDA zenekar.

Ezért hoztad létre akkor saját neved alatt a csapatot?

A blues mellett, ahogy említettem, nagyon hiányzott már, hogy rockbandában is énekeljek, de nem akartam kompromisszumokat kötni. Tehát olyan stílusban szerettem volna alkotni, amit szeretek, olyan emberekkel, akikkel jól érzem magam, és mivel eléggé spirituális beállítottságú vagyok, így visszatekintve, talán bevonzottam ezt a dolgot. Hiszem, hogy sikerült, és erre talán ez a dal – az első közös dalunk – a legjobb bizonyíték. Természetesen, ahogy egyre jobban összeszokunk, mint csapat, nyilván egyre árnyaltabb lesz a stílusunk.

Mesélsz picit a bandáról?

Wirth Zoli a legfontosabb tagja a zenekarnak, mert mindamellett, hogy elképesztően dobol (elég csak, ha megnézünk egy-két “Elmondod Alapinak?” videót, ahol közreműködik – a szerk.), ő a producer és az ötletgazda, kiterjedt kapcsolatokkal. Marcit egy közösségi oldalon ismertem meg, mert mindkettőnk imádja az urbex-et (városi, elhagyatott helyek, épületek fotózása). Egyszercsak kiderült, valójában remek gitáros, évek óta ott van a Keep Floyding koncerteken, szóval ő már ismert engem, most meg hirtelen ott találta magát mellettem a bandában. Pad Ricsit Zoli hozta. Hatalmas tudással rendelkező, sokféle stílusban járatos billentyűs, remek vele is együtt dolgozni. Ádámot pedig gyakorlatilag egy FB hirdetésen keresztül találtuk. Távirati stílusban: jelentkezett, eljött, beájultunk, felvettük. Egyszerűnek tűnik, de valójában nagyon örülök, hogy egy ilyen kaliberű csapatot sikerült összehozni.

Akkor a Breathe again máris egy közös szerzemény?

Az eredeti zeneszerzője Cziffra Miklós volt, de a tagsággal együtt annyira átalakítottuk, hogy végül ő mondta, ez már nem az a dal, amit megírt. Megváltozott az ének dallama, a szöveg, gyakorlatilag minden. A szöveget én írtam, és rendkívüli pillanat volt, amikor Zolinak átküldtem. Ő éppen egy fontos tárgyaláson ült, de mikor elolvasta kirohant, hogy felhívjon, mennyire betalált nála ez a dolog, és máris van ötlete a kivitelezésre.

Aki nem látta eddig a videót, mindenképpen keressen rá, azok azonban, akik már megnézték – köztük én is – megdöbbenhetnek azon az elképesztő drámai alakításon, amit a légoltalmi pincében rekedt anya szerepében formálsz meg. Van esetleg valamiféle színészi előképzettséged, vagy csak a tragikus téma hozta ezt elő belőled?

Voltam pár forgatáson, mint statiszta, meg némi színházi/musical múltam is van, de komolyan sosem tanultam ilyesmit, mert mindig is a zene volt az igazi szerelem. Mindenesetre Klacsán Gabi is elmondta egy interjúban, hogy nagyon könnyű volt velem dolgozni, mert minden instrukcióra azonnal reagáltam. Emocionális embernek tartom magam, talán ez áll a háttérben. Mélységesen át tudom érezni más emberek szenvedését.

Az elképesztő sikerek után, hogyan érzitek magatokat? Hogyan élitek meg ennek a hozadékait, legyen az pozitív, vagy ne adj’ Isten negatív.

Mindannyian éreztük a dalban a potenciált és érdekes, hogy pont a rendező volt, aki leginkább sejtette, hogy ez a nóta ütni fog. Ő már a forgatáson elmondta, hogy óriási ereje van, és mindenhová be kell nevezni. Ettől függetlenül azonban szó szerint álmunkban sem gondoltuk, hogy ekkora lesz a visszhang. A videó nézőinek száma is durva, a sajtó reagálása is az, de ami a legjobb, amire a legbüszkébbek vagyunk, azok a kommentek, amelyekben rengetegen leírták, milyen fantasztikus, hogy ilyen hírét visszük az országnak, és hatalmas dolog, hogy ismeretlenül ennyi helyen elismerés övezi a munkánkat. Nagyon fontos nekünk, hogy a zene, a művészet mindenek felett álljon, és ez a dal most bebizonyította, hogy ez tényleg így van. Igazunk volt. Semmiféle kattintásvadász, vagy szenzációhajhász gondolat nem állt a dal mögött, csakis az, mennyire mélyen érintenek minket azok a rettenetes dolgok, amelyek a világban körülöttünk zajlanak. Felfoghatatlan, elviselhetetlen, és nem tudunk rá adni bármilyen magyarázatot. Semmiképpen sem a háború militáns részét szerettük volna megmutatni, ahogyan katonák lövöldöznek a front egyik és másik oldalán, sokkal inkább azt, mit élnek át a gyerekek, az anyák, a magukra hagyott emberek a szétlőtt városokban. Azok az emberek, akik ugyanolyanok, mint te vagy én, vagy a bátyád, vagy az anyád, vagy bárki, akit ismersz. A háborút mindig azok sínylik meg, akiknek a legkevesebb közük van a kirobbantásához.

A díjak, sikerek és visszajelzések mind-mind azt mutatják, hogy az embereknek maximálisan átjött a dal üzenete. A kérdés az, hogy: ezek után merre mentek tovább? Adott-e nektek új irányt ez a hirtelen jött ismertség, vagy egy előre megírt forgatókönyv szerint szeretnétek haladni, az általatok kijelölt úton?

A stratégia még alakul, hiszen nem játszunk olyan régen együtt, így aztán gyakorlatilag a Breathe again jelölte ki a valódi irányt. A műfaj adott, de azt elhatároztuk, hogy szövegekben is megmaradnánk a komolyabb témák mellett. Senki sem hallhat tőlünk majd bulizós és piálós nótákat. Maradunk a húsbavágó témáknál, mert úgy érezzük, képesek vagyunk felrázni az embereket, és igenis van rajtunk felelősség azzal kapcsolatban, hogy megmutassuk, mit gondolunk a fajsúlyosabb problémákról, legyen az szociális, társadalmi, vagy akár érzelmi indíttatású. Olyanokról beszélek, amik az embereket zsigerileg érintik, mégis nehezen kommunikálnak róla, vagy azért mert szégyellik valamilyen oknál fogva, vagy azért, mert úgy gondolják, nincs kitől segítséget kérniük, nem áll senki melléjük, ha szólnak. Talán egyfajta tükör szerepet szeretnénk betölteni, amelyben mindkét oldal, a bajba jutottak és azok is, akik segíthetnek, észrevehetik, hogy van megoldás, és lehet, sőt kell segíteni.

Köszönöm az interjút!