Kocsi Miki, a Nautilus, az Ambo, az Energia, a Nevada, az I. F. Company, Cserháti Zsuzsa, Korda György, Máté Péter, Delhusa Gjon és számos egyéb előadó egykori gitárosa, jelenleg a Moonflower tagja, nagy idők nagy tanúja. A kezdetektől fogva benne van hazai a beat- és rockéletben. Ráadásul nemcsak muzsikusként, hanem hangszer-készítőként is alaposan letette a névjegyét. Az általa készített gitárokról ódákat zengenek a zenészek, mi több, még Ritchie Blackmore is elismeréssel nyilatkozott a munkájáról.
Második körben a gitárkészítésről, valamint az Ambo és az Energia együttesekről esett szó.
Mi történt a Nautilus, illetve Generation korszak után?
Miután otthagytam őket –elsősorban a Fekete Gyulával való nézeteltéréseink miatt-, nagyon sokáig nem próbálkozhattam a zenekarozással. Másodsorban a szüleim miatt, akik nagyon szigorúan fogtak és nekik ennyi is elég volt. Ezért egészen addig, amíg le nem érettségiztem, én csak otthon gitározhattam, meg osztálykirándulásokon.
Akkoriban is építettél hangszereket?
Igen. Már a Nautilusban is a saját magam által, apám segítségével épített hangszeren játszottam.
Édesapád tanított meg a hangszerkészítés fortélyaira?
Ő egy nagyon ügyes kezű ember volt. Tegyük hozzá, sokat örököltem és tanultam el tőle. Már hatéves koromban virtuóz módon bántam a szerszámokkal. 1969-ben, az érettségi környékén is építettem egy hangszert, de azt valaki elimádkozta tőlem. Olyan összeget ígért érte akkor, hogy annyiért odaadtam.
Tehát akkor azt bátran kimondhatjuk, hogy az egész életed végig kíséri a gitárépítés! Csak a gitár?
Két kivételtől eltekintve, akkor nem építettem mást, csak gitárt. Egyszer fordult elő, hogy basszusgitárt készítettem, a többi kivétel nélkül hathúros gitár volt. Ja, és valamikor 1976 környékén besegítettem Nagy Jenőnek, aki a Benkó Dixieland Band-ben banjo-n játszott. Nyugodjon békében! A saját készítésű banjo-jának a nyakán sokat dolgoztam, a több darabból való összeillesztés, a feszítőpálca és annak beépítése az én művem.
Miért pont a gitárt választottad a hangszerépítés terén is?
Akkoriban mindenki gitáros akart lenni… Egy-két fotó, meg mozgókép az akkori nagyokról és már készen is voltunk, nem lehetett bírni velünk… Ennek ellenére nekem nem lehetett hebehurgyán, össze-vissza gitározni. Egyszer az öregem rajtakapott, hogy egy Illés nótát pengettem az ágy szélén ülve, az általa készített gitáron és leb@szott egy nyakast. (nevet)
Aztán, amikor 1982-ben hazajöttem az első világkörüli hajóútról, akkor levetítettem az ismerősöknek és a barátoknak egy három órás super-8-as film anyagot, amit a két év alatt készítettem azokról a helyekről a világban, amit érdemesnek találtam megörökítve megőrizni. Természetesen meghívtam az apámat is és főhelyre ültettem, majd az mondtam neki, hogy köszönöm azt a pofont. „Melyiket?” – kérdezte. Elmondtam neki. Majd azt is, hogy akkor és ott határoztam el, gyilkos haraggal, hogy akkor is gitáros leszek és zenekarban fogok gitározni, ha a fene fenét is eszik. Dafke. (nevet)
Tehát akkor egy jó darabig csak építgetted a hangszereket. Mikor tértél vissza az aktív zenéléshez?
A gimnázium alatt minden évben nyertem a zongorázással valami országos nagydíjat, öregbíteni az intézmény jó hírét… Beiratkoztam Brodszky Ferenc iskolájába, két évig nála tanultan, ott is klasszikus zenét, csak gitáron.
A tanulószobán való gitározások egészen odáig mentek, hogy már mindent, amit lehetett eljátszottuk, mert azért Gyulával tartottuk a kapcsolatot. Nagyon jó haverok voltunk. Én elsősorban a Beatlesnek voltam a rajongója. Aztán, amikor úgy ’67 környékén elkezdtük hallgatni a Cream-et és Jimi Hendrixet, ‘68-’69-ben pedig a Deep Purple-t és a Led Zeppelin-t, akkor megőrültem. És, hát szégyelltem is magam, mivel hosszabb gyakorlat híján az improvizálásra, szólójátékra nem állt rá a kezem…
Egy barátomnak volt egy gitárja, amit kölcsönkértem tőle. Egy rövid kis akusztikus gitár, aminek ugyanolyan rövid húr hossza volt, mint egy Gibson Les Paulnak (628 mm), annak megigazítottam a nyakát, hogy kényelmes legyen a kezemnek. Addigra már volt egy Calypso márkájú szalagos magnóm is. Fel volt véve szalagra az első két Zeppelin nagylemez, valamint az a Deep Purple, amelyiknek a Hieronymus Bosch festmény a borítója.
A Gyönyörök kertje.
Igen az. Ha jól tudom, a harmadik Deep Purple LP. Az valami szenzációs.
A magnetofonnak volt egy pillanat-állítója. Ha az ember azt fölengedte és visszanyomta, akkor egy pillanat alatt egy-két hangot is ki lehetett fülelni, ha rendesen hegyeztem a fülemet… Sőt, kézzel is vissza lehetett egy picit pörgetni és újra megállítani. Így elkezdtem letanulgatni Jimmy Page improvizációit, ütemről-ütemre, hangról-hangra… Persze nem állandóan, de azért időről-időre elővettem a nótákat. Így sikerült két-három év alatt szisztematikusan leszedegetni a sok motívumot…
Abban az időben már nem volt az a gyilkos düh bennem, mint amikor az öregtől azt a pofont kaptam ‘67-ben. De amikor ráértem, akkor jóformán semmi mással nem foglalkoztam, csak ezzel. Végül két-három év alatt lett akkora motívumkincsem, amivel már lehetett valamit kezdeni… Egy-két évvel később az úgymond “hiányos” elméleti tudásomat fejlesztendő, egy évig Babos Gyula tanítványa is voltam, akire a mai napig is igen nagy tisztelettel gondolok…
Milyen volt Gyula fiatalon? Már akkor is olyan precízen játszott és oktatott?
Igen. Tiszteltem és felnéztem rá. Nagy zenésznek tartottam és tartom ma is. Nagyon kedves ember volt…
Aztán miként folytatódott a pályafutásod?
Mivel nem elektromos gitárral gyakoroltam, hanem egy akusztikussal, majdnem elment a kedvem az egésztől, mikor újra a kezembe vettem egy elektromos gitárt, ami profi erősítőn szólalt meg… Akkor lepődtem meg , hogy mennyire nem úgy szóltak az addig kigyakorolt dolgok, mint egy akusztikuson. Éreztem, hogy elektromos gitáron szinte újra meg kell tanulnom játszani. És akkor kellett egy rendes gitár is, de nem akármilyen…
1975-’76 környékén már a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál dolgoztam, mint ipari modellező. Nem volt könnyű oda bekerülni. Csak azért tudtam meglépni és bejutni abba a brigádba, mert a tanult szakmám szerint aranyműves vagyok. Az Állami Pénzverdében tanultam, tized-milliméterre tudok nagyon sokféle szerszámmal dolgozni. A kivitelezőnél a nagyfőnöktől engedélyt kértem, hogy esténként bent maradhassak a műhelyben, mert elhatároztam, hogy gitárt fogok építeni és ott a műhelyben volt olyan és akkora szerszám park, amivel egy év alatt meg is építettem az első, profi gitárt, aminek a minősége nem maradt el a mintának használt hangszer minőségétől.
Mit használtál mitának?
Egy Gibsont. Lett egy gitárom, ami egy Les Paul másolata volt. A később világhírű hegedűkészítővé lett Kodaly Zoli -aki iskolatársam volt a gimnáziumban és egy ideig a Syriusnak a keverő technikusa is volt- segített a domborulatot kialakítani a topon. Valamint nagyon sok dologban segített azzal is, hogy instrukciókat adott. Mire elkészült a gitár, addigra zenekar is lett hozzá. Az Energia nevű banda.
Ami elég kalandos úton jött össze…
1976-ban egy volt iskolatársam és nagyon jó barátom, Takács László „Joe”, aki basszusgitáron játszott, benevezett a Ki Mit Tud-ra egy addig nem is létező zenekart. Mire az elődöntő napja eljött, viszont gyorsan összeállt az első felállás. Én lettem a gitáros, és mivel a „prémium kategóriás” gitárom nem volt még készen, Babos Gyuszi kétnyakú gitárján játszottam, aki kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönadja. A többiek nem akarták elhinni…
Gondolom. Az a kezdeti formáció ugye még nem Energia néven futott?
Nem. Ambo volt a zenekar neve. A kerületi elődöntők már 1976 nyár végén, vagy ősszel elkezdődtek, melyek során kétszer is változtattuk a felállást, azt hiszem három selejtező vagy elődöntő után estünk ki. Eljutottunk a tévés elődöntőig, bátran mondhatom, hogy az odáig vezető út a banda diadalmenete volt. Tehát, aki nem volt annyira ügyes, az ment a zenekarból és egyből jött egy új helyette. A végső felállásban már négy jazz tanszakos volt, plusz mi négyen, akik nem voltunk azok.
Kérlek, itt álljunk meg egy gyors névsorolvasás erejéig!
Hetényi Kálmán billentyűs, Fekete Pisti -Fekete Gyula legkisebb testvére- trombitás, Csiszár Péter szaxofonos, Takács László basszusgitáros. Valamint a néhai Puskás Misivel ketten pengettünk, aki nagyon ügyes gitáros volt. Volt még egy Magyarországon tanuló ceyloni diák, Kumar herceg, aki tényleg egy ceyloni herceg fia volt és kongázott. Baló István volt a dobos, a tévés Baló testvére…
Egy afro amerikai stílusú saját nótával indultunk, és hihetetlenül „hivatalosan” szólaltunk meg a Fehérvári úton, ahol a selejtezőt tartották. Hobo, aki zsűritag volt, nagyon tolt minket felfelé, nagyon tetszett neki a dalunk. Aztán persze később hallottunk olyan szóbeszédeket, hogy már régen el van döntve, hogy a Color és a Spirál együttes között lesz majd lejátszva a tévédöntő. Tehát oda mi semmiképpen sem kerülhettünk be. Aztán, ahogy elkezdtek magyarázkodni, amikor 1977 elején, talán valamikor január-február környékén a Rottenbiller utcában bementünk az első tévés elődöntőbe, a helyszínen közölték velünk, hogy a hallott zenénk alapján átraktak minket a jazz kategóriába. Ahol ott volt a Kis Rákfogó is. Esélyünk sem volt… Persze, ha ezt előre tudjuk, akkor a négy jazz tanszakossal úgy készültünk volna, egy olyan stílusú számmal, ami megfelel a kategóriának. Akkor elképzelhető, hogy talán nem tudtak volna kipiszkálni minket. De nem szóltak, hát kiestünk…
Készült valamilyen felvétel az elődöntőkről?
A Fehérvári úti Művelődési Házban készült, de hogy ki őrizgeti, nem tudom…
Viszont mégis jól jöttél ki a Ki Mit Tud a sztoriból, mert így érkezett meg az életedbe az Energia együttes.
Zapletál Imi, a dobos szúrt ki engem a második selejtezőn. Majd címet és telefonszámot cseréltünk. Azt mondta, hogy van egy zenekar, amiben változások lesznek. Az volt az Energia, aminek a nevét sem hallottam még addig, lévén amúgy is kívülálló voltam a pályán.
Miért volt szüksége gitárosra?
Egy páran ki lettek rakva, Imre pedig éppen új tagokat keresett akkor. Én mindjárt horogra akadtam. Mondtam neki, hogy jó, benne vagyok. Addigra, mire az első próbára összejöttünk, már ott volt Kalocsa János „City” basszusgitáros, aki tudtommal már nem él. Molnár Miki és Babári József, a későbbi Mr. Basary meg egyszerre jöttek.
Mikor indult az Energiával a munka?
1977-ben, közvetlen a Ki Mit Tud-ból való kiesésünk után kezdtünk próbálni. Halál komolyan. Előbb a zenei, majd később minden másféle irányítást is én vettem a kezembe. De nem voltam egy úgynevezett vízilóbőr korbácsos akarnok, szerettük egymást. A többiek elfogadták ezt a felállást, hamar érezhető volt egy kellemes fejlődés… Volt egy szponzorunk is, az Erőkar nevű cég Rákosszentmihály és Újpalota határában, akik cuccot vettek nekünk. Komoly, FBT márkájú hangfalakat, keverőpulttal, végfokokkal, négy ládával, állványokkal. Egyetlen feltételük volt, hogy a vállalati bulikon mi játsszunk, ahol etetnek-itatnak, de további lóvét nem kapunk.
Tehát ledolgoztátok a cuccot.
Igen. Volt egy olyan vállalati buli, ahol éppen “törlesztettünk” és játszott egy másik zenekar is, akikkel egymást váltottuk. Sárvári Vili akkori bandája, talán a Napsugár. Vili akkor még talán a legvadabb álmában sem gondolta, hogy egyszer majd ő lesz a P. Mobil gitárosa. Nagyon jó zenét játszó együttes voltak, sokkal jobbak voltak, mint mi. Ami igen inspirált minket, akik akkor még alig másfél hónapja álltunk csak össze. Kalocsa János „City” nagy haverja volt Schuster Lórinak -legalábbis azt híresztelte magáról- és az összes olyan bulit, amit a P. Mobil nem tudott megcsinálni -mert City szerint Lórinak mindig több buli volt a tarsolyában, mint amennyit le tudtak játszani-, azokat lepasszolta az Energiának.
Ez mit jelentett a gyakorlatban? Merrefelé játszottatok és mennyit?
Nagyjából minden hétvégén volt fellépésünk. Leginkább Gyöngyös környékén, a Mátraalján taroltunk. Beültünk a Barkasba, a pék kék színű buszába, és mentünk. Kivettünk Mátraházán a faházas kempingben két házat és lejátszottuk a pénteki bulit. Majd visszamentünk a kempingbe, hogy ne kelljen hazaautózni, másnap lejátszottuk a szombati bulit is és hazajöttünk. De sokat játszottunk másfelé is, vidéken is, Budapesten is, ahová be bírtunk kerülni… Ráadásul egész jó kis pénzeket is kerestünk. Hétközben tehát a Kivitelező vállalatnál melóztam, a hétvégeken meg zenéltünk. Aranyélet volt. Az banda már komoly dolognak számított.
De nem csak öten zenéltetek, hanem idővel szépen kibővült a hangszerelés.
Igen, az Energia zenekar akkori felállásnak a tagjai alapvetően a következők voltak: Zapletál „Csőrmester” Imre dob, Kalocsa „City” János basszusgitár, Babári „Basary” József ének, Molnár „Thónánü” Miklós billentyű és Kocsi Miklós, vagyis én, gitár. Valamint csatlakozott még Dóczi „Dugó” András, a drága világcsavargó hippy barátom szaxofonon. Továbbá néha kiegészítette még a zenekart Simonits Feri szaxofonos is, akit Dugó protezsált be a zenekarba.
Milyen dalokból állt az Energia repertorája? Volt saját szerzeményetek is? Esetleg készült akkoriban valamilyen felvétel rólatok?
Nem volt saját szerzeményünk, hacsak nem egy hangszeres intro, amit Dugóval közösen tákoltunk össze. Jól szólt a két fúvóssal. Többnyire másoltunk, vegyes repertoár volt, aktuális és régebbi dolgokat játszottunk, Babári „Basary” Jocónak addigra már elég nagy és profi repertoárja volt, én is vittem a „hozományomat”. Zapletál „Csőrmester” Imi gyakorlott és attraktív dobos volt, Molnár Miki pedig precíz billentyűs. A fúvós szekcióval kiegészülve egész jó kis csapat lettünk. Mondhatnám, hogy „kicombosodtunk”, egészen jól összeszoktunk. A próbákon és a fellépések alkalmával készült felvételeket akkor még nem tartottam őrizgetni valónak. Nem tudom, hogy kinél van belőle esetleg…
Miket játszottatok akkoriban?
Sok Santanát és sok Cream-et, például a Sunshine Of Your Love-ot.
Mikor és miért ért véget számodra az Energia?
Tartott ez a dolog 1977 ősz végéig, majd decemberben jött Fekete Gyula. Azzal, hogy lenne-e kedvem zenekart változtatni? Miért, kérdeztem, mi van? Azt felelte, hogy ő most még a Nevada együttesben van, de egy hét múlva távozik. Viszont engem már beajánlott a Nevadába. Tette ezt úgy, hogy a rá igen jellemző módon engem előtte meg sem kérdezett róla…
Folytatjuk!
Fotók: Kocsi Miklós archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
