Ha ennyi szubjektivitás megengedhető az újságírónak, akkor büszkeséggel tudatom, hogy az első, újságban megjelent cikkem egy East koncertbeszámoló volt 1989-ben. Persze előtte és utána is különleges, kiemelt figyelemmel követtem a csapat tevékenységét, zenei munkásságát. Tavaly, pályafutásának 40. életévét betöltő formáció szerencsére 2012-ben -18 év után- ismét visszatért néhány koncert erejéig a koncertszínpadokra. Már ez is elegendő indok lett volna arra, hogy interjú készüljön Móczán Péterrel, de egy augusztus végi fellépésük még további motivációt adott a beszélgetésre. Ezen a estén az East 1987-1994 között működő neoklasszikus felállásában lépett színpadra – Takáts Tamás ének, Pálvölgyi Géza billentyűs hangszerek, Móczán Péter basszusgitár, Dorozsmai Péter dob, továbbá a művészvendégek: Madarász Gábor gitár, Vincze-Fekete Vera és Czutor Anett vokál.
Egy 1974-es lengyelországi SBB koncert adta meg a végső lökést az East 1975-ös megalakulásához. Milyen elképzelésekkel vágtatok neki a zenekar megalapításának, illetve Szakcsi Lakatos Bélát hogy sikerült megnyernetek az ügynek?
A hetvenes évek elejétől mi már meglehetősen jól ismertük a korai progresszív zenekarokat. A Pink Floyd, a Yes, a King Krimson, a Genesis vagy a Soft Machine zenéje meghatározó zenei élmény volt számomra-számunkra, de hasonlóan erős hatással volt ránk a Mahavishnu Orchestra is, amelyben egyszerre volt jelen az indiai klasszikus zene, a progresszív rock, és az addig szinte csak a jazz-ben hallható virtuóz improvizációk. És mindezeket a zenei elemeket fedeztük fel az SBB-ben, a lengyel lélekben újjáformálódva. Emlékszem arra a hajnalba érő koncertre a sziléziai Lubinban, megrendítő élmény volt hallani őket élőben, 1974-ben.
Eredetileg énekessel képzeltük el az 1975 nyarán már magalakulóban lévő East-et. Azonban, az a szentesi srác, akit kiszemeltünk erre a feladatra, mire elkezdtük volna a próbákat, a szüleivel együtt elhagyta Magyarországot, akkor úgy mondták: disszidált. Aztán valakinek a zenekarból eszébe jutott Szakcsi. Bélát jól ismertük a hazai jazz-fesztiválokról, amelyeken az előző együttesünkkel mi is gyakran felléptünk. Ő akkoriban a nagyhírű Rákfogónak volt a billentyűse, ahol egyébként Orszáczky Miklós volt a basszusgitáros. Azt is lehetett tudni róla, hogy nemrég tért haza Amerikából, ahol sok mindent látott, hallott, neves jazz-rock sztárokkal játszott együtt. Nem kellett neki elmagyarázni, ki az a Jonh McLaughlin, értette, hogy mit szeretnénk játszani, igaz, az SBB-ről nem sokat tudott. Az akkori lakása közelében, a Nagykörúton, a Béke Szálló teraszán állapodtunk meg, hogy ő lesz az induló East negyedik tagja. 1975. november 15-én volt az első koncertünk – Szakcsi Lakatos Béla Fender-elektromos zongora, Varga János gitár, Móczán Péter basszusgitár, Király István dob felállásban – ez az esemény a szegedi KISZÖV klubban volt, és minden képzeleten felüli sikerünk volt.
1979-ig várni kellett a komolyabb lehetőségekre. 1980-ban lett énekese a zenekarnak, az addig meglévő szerzeményekre születtek énekdallamok vagy új dalokat írtatok a már énekes felálláshoz?
1977-re megérlelődött bennünk egy fontos elhatározás, vissza akartunk térni az eredeti elképzelésekhez, több progresszív-rockzenét, meghangszerelt elemet akartunk beépíteni a zenénkbe. Ekkor került az East-be Császár Ferenc billentyűs, akivel a következő másfél évben megszülettek a szvitjeink.
Ez egy nagyon kreatív időszaka volt a zenekarunknak. Az instrumentális korszak koronája pedig az 1979 áprilisában, a Közgazdaságtudományi Egyetemen, a fiatal zenekarok bemutatkozására megrendezet Rock Reflektor fesztivál volt. A koncerten három vidéki csapat – az Edda, az East és a Rolls – lépet fel, és három budapesti együttes szerepelt még ezeken kívül, akiknek a nevére már nem emlékszem. Szóval, a vidékieknek óriási sikere volt. Mondhatjuk, itt indult mindhárom zenekar igen sikeres pályája. Mi nem sokkal később, a Hungaroton megrendelésére a Magyar Rádió 8-as Stúdiójában vehettük fel az első kislemezünk zenéjét: A valóság hangjai című slágerlistás számunkat és a Szirének című instrumentális művet.
Az első énekesünk 1980-ban csatlakozott a zenekarhoz, miután több, később sikeres énekest is kipróbáltunk, de számunkra egyikőjük sem felelt meg, végül Zareczky Miki lett a nyertes. Miki kitűnően beszélt és énekelt angolul, képzett zenész, énekes volt, aki a konzervatórium jazz-tanszakán pallérozta képességeit, és ismerte azt a zenei világot, amit mi játszottunk és folytatni akartunk. Nem sokkal később éppen Miki ajánlására került a csapatba Pálvölgyi Géza billentyűs, szintén a jazz-tanszékről. Így alakult ki velük és az alapítókkal – Varga János gitár, Móczán Péter basszusgitár, Király István dob – az a legendás felállás, amelyhez az első két albumunk fűződik, a Játékok és a Hűség. Az ezeken hallható számok mind újak voltak, legföljebb csak néhány motívum, egy- egy harmóniasor épült be a régi szvitekből az albumok zenéjébe. A szövegeket pedig mi írtuk: Zareczky Miki, Móczán Péter és Varga János. Mindent kiírtunk magunkból, ami foglalkoztatott bennünket, nem voltak korlátaink, ha pedig ügyetlenre sikerült egy-egy sor, akkor javítottuk egymás szövegét – anélkül, hogy bárki zokon vette volna a másik lektorkodását.
Az első két magyar nyelvű album után kezdődött az énekesek „vándorlása” – Tisza József, Homonyik Sándor, majd később Takáts Tamás jöttek a sorban-, ezek mennyiben törték meg a zenekar munkáját, illetve mennyiben alkalmazkodtak ők a zenéhez, a zenekar elképzeléséhez? A Rések a falon már hozott egy zenei koncepcióváltást is…
Nálunk mindig az énekesnek kellett igazodnia a zenekarhoz és a zenei irányhoz. De azt mondhatom, hogy a hozzánk érkezők többnyire megtalálták a helyüket a csapatban és a közös munkában. Talán nem véletlen, hogy éppen Zareczky Miki és Takáts Tomi nevéhez fűződik több olyan dal is, amelyek énekszólamát ők alkották, és amelyek a legszebb és legmaradandóbb East-dalok közé tartoznak.
A Rések a falon című albumon valóban hallható egyfajta változás, azonban ennek legfőbb oka nem a zene változása volt, hanem az, hogy a Hungaroton – akkor új, világszínvonalú- törökbálinti hangstúdiójában fellelhető összes, általunk még igazán ki sem próbált ketyerét be akartuk építeni a hangfelvételbe, a zenénkbe. Elcsábítottak bennünket ezek a technikai újdonságok, azonban azt a tényt sem kell letagadni, hogy a Rések a falon az East történetének második legnagyobb példányszámban elkelt LP-je volt!
East és balett… 1984-ben kicsit meglepő kirándulást tettetek ebben a közegben. Milyen egy balettelőadás zenéjét élőben lejátszani – sorozatban? Ezt követően meg jöttek a tagcserék is, Homonyik, Dorozsmai, meg Oláh Ali akkor jött a képbe…
Fantasztikus érzés, amikor a zenénkre készült koreográfiára egy egész balettkar, egy egész színpadi apparátus megmozdul. A Pécsi Balettel több közös balettelőadásunk volt, ahol élőben adtuk elő Eck Imre, a társulat művészeti vezetőjének felkérésére írott zenéinket. Talán a legemlékezetesebb az 1984-ben Pécsett, a tettyei szabadtéri színpadon bemutatott, Az áldozat (Szodoma) című balett volt. Tíz teltházas, nagyon sikeres előadásunk volt. A balett zenei felvételét pedig egy album formájába –nem sokkal az előadások után- a Hungaroton is megjelentette.
Dorozsmai Péterrel és Oláh Alival az 1986 című lemezünk stúdiófelvételén dolgoztunk először együtt, ahol már Homonyik Sándor énekelt velünk.
Zareczkyvel (1983), Tiszával (1984) és Takáts Tomival (1993) is készült angol nyelvű lemez. Volt valamikor reális esélyetek, hogy külföldön is karriert építhessetek az East-el?
Igen, három angol nyelvű nagylemezünk készült: a Blue Paradise, a Játékok című LP angol nyelvű változata volt, amely eredetileg a Polydor megrendelésére készült, majd pedig a japán King Records adta ki. A Neighbours-t, a Rések a falon album angol nyelvű változatát Cannes-ban, a MIDEM-en mutatták be, azonban csak az LP egyes számai kerültek fel különböző válogatásalbumokra.
A jó sorsunk 1988 tavaszán hozott össze bennünket Robert Pongerrel, aki egyébként Falco producereként és zeneszerzőjeként tett szert nemzetközi hírnévre és jelentős vagyonra. Kisebb megszakításokkal, összességében több mint két évig dolgoztunk Robert Bécs melletti stúdiójában a Taking the Whell című lemezünkön. Pontosabban ez volt az első, CD-re szánt albumunk, közel 70 perc zenével. A felvételek alatt a stúdióban egymásnak adták a kilincset a legnagyobb lemezkiadók főnökei, aztán végül a svájci K-tel International jelentette meg Nyugat-Európában az albumot. De be kellett látnunk, hogy promócióra, koncertturnéra és reklámra szánt jelentős összegek nélkül nem érhetett el az albumunk jelentős sikereket külföldön, így a zenekar sem.
Az 1988-as Szerelem sivataga lemez előtt volt talán a legkomolyabb váltás a zenekar életében – zeneileg is, meg tulajdonképpen új zenekart kellett építeni. Ennek a lemeznek a ’94-es CD kiadásán szerepelt bónuszként az ’56 című dalotok, ami ’89-es keltezésű és egy kultikus darab lett – és tényleg egy méltó megemlékezés. Mennyire volt meredek ezzel akkor előjönni?
Az East ’56 című száma 1989 kora tavaszán született, jóval Nagy Imre és mártírtársai újratemetése előtt, és ahogy a legtöbb számunk, ez is közös munka eredménye volt. A dal zenei ötlete Dorozsmai Pétertől származik, az eredeti angol szöveget Duncan Shiels írta, aki a nyolcvanas évek végétől egy brit lap munkatársaként tudósított Magyarországról. Duncan ezt megelőzően már több új számunk angol szövegének szerzője volt, amelyeket az akkor Ausztriában, a Robert Ponger stúdiójában készülő új EAST CD-re szántunk. A történethez tartozik, hogy amikor 1988 májusától a Bécs melletti stúdióban dolgoztunk és a közeli panzióban laktunk, az osztrák televízió esti híradójában rendszeresen olyan felvételeket láttunk Magyarországról, amelyek az akkori MTV-ben nem kerülhettek adásba. Nagyon bevésődött egy képsor, amely emlékeim szerint 1988. június 16-án készülhetett. A 301. parcella gazos, elhanyagolt sírjai között többnyire idős emberek emlékeztek rokonaikra, szeretteikre, az ötvenhatos forradalom mártírjaira, amikor a közeli bozótosból váratlanul lovasrendőrök ugrattak elő. A gyászolók közé rontottak, és a kardjukkal hadonászva, időnként egy-egy ütést mérve a menekülőkre, szétkergették az embereket. Kinti munkánk során sokszor volt közöttünk beszélgetések témája az akkori magyarországi történések és az osztrák híradóban látottak. Duncan-nek is hasonló élményei voltak, hiszen hosszú heteket töltött velünk a stúdióban és a panzióban.
1989 tavaszán elkészült a dal hangfelvétele Tamás halandzsa énekével, majd néhány nap múlva Duncan megírta rá a szöveget, angolul. A számnak a Wind Of Change címet adta, mert az angol szövegnek fontos eleme volt a rendszerváltozás is. Majd néhány hét elteltével Márkus Józsi megírta a magyar szöveget, amelynek a témája szintén az 1956-os forradalom volt, de ebben a verzióban a rendszerváltozás kevesebb hangsúlyt kapott. Közben megérkezett Nyugat-Európából az a Umatic videokazetta, amelyen az ötvenhatos archív filmfelvételek voltak, olyanok, amelyeknek a jelentős része nem volt megtalálható a hazai filmarchívumokban. A klip titokban készült a Magyar Televízió Szabadság téri épületében. A vágószobákban készülő műsorok kapacitásából, innen-onnan egy-két órát lecsípve készült a teljesen archív felvételekből összeállított mű. Márkus Józsi volt a rendező és Balczer Frigyes a vágó. Amennyire én tudom, Sándor István, A hét című műsor akkori főszerkesztő-helyettesének támogatása segítette a klip megszületését és adásba szerkesztését. 1989. szeptember 10-én így lett része a rendszerváltozásnak az East ’56 című dala és klipje. A következő hónapokban, amikor sorra dőltek le a kelet-európai diktatúrák bástyái, a világ számos pontján sugározták a televíziók a klip angol nyelvű változatát.
Mi motiválta azt, hogy 2012-ben – már Madival- lett egy pécsi újraindulás?
2012-ben a POSZT, a Pécsi Országos Színházi Találkozó vezetősége kérte fel a zenekart egy koncertre a Kodály Központ Hangversenytermébe. Akkor már 18 éve nem játszott az East, nem tudtuk mire számíthatunk, egyáltalán lesz-e közönség, emlékeznek-e még ránk. Aztán teltház és nem várt hatalmas siker lendített tovább bennünket: Szegedi Nemzeti Színház, MŰPA Nemzeti Hangversenyterem 2013-ban, aztán ugyanott közös koncert a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával – tv-felvétellel-, majd az Óbudai Zichy Kastély, idén pedig fellépés az Ez az a nap Keresztény Fesztiválon az Arénában, legutóbb pedig augusztus végén mi nyitottuk a Pesthidegkúti Művészeti Fesztivált.
Madit régóta ismertük már, azt tudtuk, hogy rendkívüli gitáros, aki rövid idő alatt be tud illeszkedni a zenekarba, így kézenfekvő megoldás volt őt választani.
Abban az időszakban, amikor én East koncertekre jártam – kb. 1980-tól-, mindig egy blues volt a záró szám. Ez még most is így van – napjainkban?
Azért nem mindig játszottunk bluest a koncert végén. Pontosan addig volt az így, ameddig Zareczky Miki volt az énekesünk, azaz 1980-tól 1983 őszéig.
Manapság az Elrejtettél a szívedben című szépségdíjas számunkat szoktuk a koncertek végén előadni, de éppen legutóbb, Pesthidegkúton, egy olyan dalt is eljátszottunk, amelyet még soha, csak a Radio Babel CD-ről lehetett ismerni, ez az Eljön majd a nap volt.
Új East dalok készítésére van igény bennetek mostanában?
Talán volna… Talán, ha a feltételek is egy kicsivel jobbak lennének…
40 éves volt tavaly a zenekar. A mai zenei közegben hogy látod az East jelenlegi, illetve további szerepét? Nekem olyan, mintha egy független köztársaságként, egy szigetként működnétek…
Ez nagyon pontos kifejezés a hazai zenei életben elfoglalt helyünkre, helyzetünkre: az East egy független köztársaság, egy sziget, amelynek létezését a közönségünktől kapott szeretet táplálja, tartja életben.
Köszönöm a lehetőséget, bízunk benne, hogy lesz még alkalmunk titeket színpadon látni!
PAYA
