Kocsi Miki, a Nautilus, az Ambo, az Energia, a Nevada, az I. F. Company, Máté Péter, Korda György, Delhusa Gjon és számos egyéb előadó egykori gitárosa, jelenleg a Moonflower tagja, nagy idők nagy tanúja. A kezdetektől fogva benne van hazai a beat- és rockéletben. Ráadásul nemcsak muzsikusként, hanem hangszer-készítőként is alaposan letette a névjegyét. Az általa készített gitárokról ódákat zengenek a zenészek, mi több, még Ritchie Blackmore is elismeréssel nyilatkozott a munkájáról.
Ötödszörre a Nevada külföldi kalandjairól, a szovjet turnéról és a németországi munka előzményeiről beszélgettünk.
Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Máté Péter szovjet turnéra hívta a zenekart.
Addigra már lement a Márka Bárka. Előtte Csolti Pityu le lett cserélve, aki stabil Nevada tag volt. Helyette vissza lett véve Fekete Gyula, aki már játszott egy rövid ideig a Nevadában, mielőtt én bekerültem volna a bandába.
Mi történt?
Már nem tudom, hogy miért és kinek nem tetszett Pityu teljesítménye, talán Tarján Pali nem volt vele elégedett. Én kedveltem Pityut, aki persze nem volt rossz basszeros. Az egész tavaszi műsort végigcsináltuk vele probléma nélkül, mind a nyolcvan előadást. Úgy, hogy a végén, amikor az Erkel Színházban volt a gálája annak az előadássorozatnak, akkor már mindenkinek fejből játszottuk a műsorát. Igaz, hogy a Pityu használta a legtovább a lókottákat, de az senkit nem zavart. Az Erkelben már mankó, tehát papírok nélkül játszottunk. De akkor még se nekem, se Nagy Karcsinak nem volt meg az ORI vizsgánk. Úgy, hogy mi úgymond „amatőrként” játszottunk a profi, ORI-s zenekarban. Ugyanakkor az ORI-ból követelőztek, hogy van a zenekarban két figura, akiknek hát ugye, nincs vizsgájuk. Úgy alakult, hogy pont azon a napon, amikor a gálára készültünk, délelőtt voltak a beállások, nekünk meg a vizsgán kellett volna lennünk…
Hogy sikerült túlélnetek?
Az Erkelben és az ügyelői pultnál is Zoltai Gusztáv tartotta a kezében az irányítást. Valamint ő volt a Márka Bárka és az összes műsor-sorozatunknak is az ügyelője. Aki nagyon „előléptetett” minket. Egyrészt a színpadi öltözékünk miatt, amit én terveztem és úgy csináltattunk meg egy ismerős szabóval. Másrészt pedig a precíz munka miatt, ami nagyon tetszett neki. Azt hiszem Csanádinak hívták az ORI igazgatóját, aki telefonon elérte a színpadot és elkezdett követelőzni, de nagyon nem szép stílusban.
Csanádi Lajos lehetett. Aki akkoriban, ha nem tévedek, az Engedélyeztetési Osztály feje volt.
Igen, valószínűleg azért is ő jelentkezett. Mindenesetre Zoltainál akkor elszakadt a cérna és kiabálni kezdett Csanádival a telefonba. „Anyák napja” volt, meg emelt hangú sűrű-beszéd. (nevet) Végül Zoltai elkezdett üvölteni vele, nagyjából valami ilyesmit mondott neki a kagylóba: „Aki nyolcvan előadást végigkísér ezzel a fellépő-gárdával, annak hadd ne kelljen már bemennie, nektek levizsgázni!!!”. Amiben igaza volt. Így aztán Csanádi engedett. Azt válaszolta, hogy „Jól van, de azért írassatok velük egy-egy önéletrajzot!” Így lettem ORI vizsgás zenész, miként Nagy Karcsi, a billentyűsünk is.
Elmúlt az ősz, melóztunk ezerrel és újfent tagcserére került sor, de ezúttal nem a saját akaratunkból… Ugyanis, amikor felmerült Máté Péterrel a szovjet turné kérdése, addigra a zenekar már kiajánlotta magát Németországba egy hannoveri „Künstlerdienst”-nek, egy Bierman nevű menedzseren keresztül. Talán Fekete Gyula is azért jött be újra a képbe, mert sűrűn járt ki Németországba.
Dolgozott az Interkoncertnél egy Zsigó nevű ügyintéző, már nem emlékszem, hogy vezeték- vagy becenév volt, aki kint járt Biermannál és vitte kazettán a Nevadát. Amire pillanatok alatt rábólintott a Bierman. Majd arra kérte Zsigó, hogy ha lehetséges lenne, akkor másoljon neki egy-két kazettát, mert még más helyekre is vinne. És akkor Bierman állítólag elővett hat darab Nevada kazettát és odaadta neki, hogy itt van. Zsigó meg volt rökönyödve, hogy honnan van. Biermann pedig elmondta, hogy ott járt nála a zenekar egyik tagja, Fekete Gyula, ajánlani a zenekart és ő hagyta ott azokat a kazettákat.
Ez akkor önimpresszálásnak számított, ami azt vonta maga után, hogy a zenekar örök életre elásta magát. Az egészből végül az lett, hogy behívták Kabócát és aztán ott is volt egy kis kiabálás, majd úgy, azzal a feltétellel hunytak szemet a dolog fölött, hogy ha Fekete Gyula repül a bandából…
Elképesztő…
Igen, de el kellett tűrjük, mert ez „bűnténynek” számított abban az időben. Fekete Gyula repült, méghozzá úgy, hogy ezzel a zenekarral többet külföldre nem mehet. Na, akkor ott voltunk basszusgitáros nélkül, kevéssel a szovjet turné előtt.
Időben hol járunk? Mikor cseréltétek le Gyulát?
Talán ‘79 végén… Gyulának mennie kellett, személyével kiváló zenész távozott. Azt hiszem, ‘80 januárjában már nem volt velünk. Hirtelen nem volt a látótérben hozzá hasonló kvalitású zenész, habár őszintén be kell ismernünk, hogy néha nehéz volt kijönni vele. Talán a gyermekkortól való ismeretségünk okán még én tudtam a leginkább szót érteni vele, mikor időnként rajta volt az öncélú magánakciózása…
Aztán a szerencse mellénk állt és elég hamar lett új basszusgitárosunk, Temesvári András “Pepó” személyében. Aki kétségen felül egy nagyon kiváló ember volt, emberileg is, meg szakmailag is. Isten nyugosztalja!
Miként nézett ki a Nevada két 1980-as külföldi útja naptárilag?
Tehát a Nevadának volt már egy három hónapos nyugat-németországi szerződése, június elsejétől fogva. A szovjet turné meg március 10-től április 25-ig tartott.
Tehát nem ütközött. Előbb a ruszki útról beszéljünk, kérlek! Milyen felállásban keltetek útra?
Ligeti Ibolya énekesnő, Nagy Karcsi billentyűs, Kabóca a dobos, én pedig a gitáros. Valamint Temesvári András, aki csodálatos zenész és basszusgitáros volt.
Ezzel a formációval léptetek fel önállóan és kísértétek Pétert is, vagy ez csak róla szólt?
Nem csak róla szólt. Minden koncert két részből állt. Az első volt a Nevada produkciója, majd függöny és valamennyi szünet után a főműsor, Péter koncertje, amelyet szintén mi kísértünk. Nagyjából egyforma volt a két rész időtartama. Az orosz közönség nagyon szerette őt. Mi pedig „nyugati” zenészeknek számítottunk ott.
Miből, milyen dalokból állt a műsorotok?
A sajátunk nagyjából Ibolyára volt építve, tehát beválogattuk az ismert előadók nagysikerű dalait. Ibolya az első részben három ABBA dalt is énekelt. Továbbá beemeltünk a saját repertoárunkba három Generál dalt is, de utóbbiakat csak a szovjet turné idejére.
Melyikeket?
Most hirtelen a Does You Mother Know és a One Man, One Woman ugrik be, amiket mindig játszottunk.
Az Ovation gitáros remekmű…
Igen, az az. A harmadik meg vagy a I’ve Been Waiting For You vagy pedig a Super Trouper volt. A Generálból csak egyre emlékszem biztosan, a Neked szól szintén minden este elhangzott.
A Nevada búcsú-számát pedig mindig én énekeltem, ami egy Lionel Ritchie dal, még a Commodores korszakból, a Still.
Csodás dalválasztások! És a Máté Péter blokk?
Péter az akkori ismert és nagy sikerű dalaiból adott elő egy csokornyit. A korábban említetteken túl például mindig volt még az Elmegyek, az Egy darabot a szívemből, az Ott állsz az út végén. Valamint a Minden szónál többet ér egy dal is. De azt már nem ülve játszotta, mert vitte a gitárját is, és akkor felállt a zongorától. Továbbá a turné előtt, még itthon el akarta kunyerálni tőlem a Lionel Ritchie dalt, de aztán a dolog hamvába holt, miután nagyon szépen kérleltem, hogy hadd maradjon meg nekem… Nem voltam biztos benne, hogy nem fog neki rosszul esni, de aztán kiderült, hogy ő is arra gondolt, hogy nehogy nekem rosszul essen… Biztos voltam benne, hogy csodálatosan adta volna elő, úgy ahogy nekem soha nem ment volna. De nagyon kedves volt és nekem is hagyott a sikerből…
Mindezeken túl Ibolyával is énekeltek közösen egy dalt. Ha jól emlékszem, akkor pont Suzie Quatro és Chris Norman duettjével, a Stumblin’ In-nel kezdődött Máté Péter műsora. Ott ült a zongoránál, Ibolya meg a vállárra támaszkodott, úgy ment fel a függöny.
A Jailhouse Rock-ot is rendszeresen nyomta. Belerakott egy olyan fergeteges zongoraszólót, hogy megőrült mindenki.
Máté Péter minden koncerten Elton John-ra vette a figurát. Ezt úgy kell érteni, hogy a zenekar előtt ült egy hatalmas Steinway hangversenyzongoránál. Azt már órákkal előttünk becipelték a színpadra akklimatizálódni. Majd felnyitották a tetejét és minden koncert előtt bejött egy hangoló mester, aki behangolta. Ha két koncert ment egymás után, ami nem volt ritka, akkor a kettő között is hangolt. A Goszkoncertnek ezen kívül valószínűleg nem lehetett túl sok hasonló kaliberű hangversenyzongorája, mert azt az egyet szállították minden koncert helyszínre. Előttünk vagy utánunk. És bármilyen hihetetlen, egy AN 22-es teherszállítóval, az egész zenekari koncertszereléssel együtt.
Péter jól beszélt oroszul, a műsorvezető hölgy után már saját maga konferálta magát. Beszélt a közönséggel, nagyon közvetlenül.
Két akkori orosz dalt, úgymond „szovjet sikert” is énekelt, amit még itthon tanultunk meg vele. Igen érdekes módon az a két dal volt csak, amelyeknek kivétel nélkül soha semmi sikerük nem volt a szovjet, illetve orosz közönség előtt. Az egyik egy akkori orosz ismert énekesnő, Alla Pugacsova valamelyik dala volt. Udvariasan megtapsolták, de különösebben jelentős tetszésnyilvánítás nélkül mentek le. Viszont Máté Péter dalait ismerte és szerette is a közönség, mert azok kivétel nélkül nagy tapsviharral értek véget.
Összesen 37 koncertet játszottunk 12 különböző nagyvárosban, másfél hónap alatt. 1980. március 10-én indultunk a Nyugatiból, vonattal. Ungváron indult a koncert turné, majd április 25-én ért véget Moszkvában. A turné fele időtartamában vonattal utaztunk, a második felében pedig repülőgéppel. Utóbbi néha elég félelmetes élmény volt… Egyik másik gépet el is neveztük „csapkodó szárnyú” repülőnek…
Milyen volt a hőskorban egy szovjet turné?
Hát megjártuk a hadak útját.
Ott, abban az időben szállodában lakni nem volt egy „sikerágazat”. Az maga volt a tortúra. A szobák, egy-két olyan kivételtől eltekintve, mint Leningrád vagy Moszkva, többnyire fűtetlenek voltak. Mogiljevben vagy Petrozavodszkban például kockára fagytunk.
Így hát kitaláltam a megoldást. Valamelyik vegyesboltban vásároltam egy rakás merülőforralót. Majd a kádat félig eresztettem vízzel és a forralókat beleeresztettem. Este, amikor visszatértünk, viszonylag tűrhetően langyos vízben tudtam tisztálkodni…
És hát mindenütt a sok „gyezsúrnaja”… Akik csúnya öregasszonyok voltak és a szálloda minden emeletén, még az étteremben is cerberusként kotlottak egy-egy íróasztalnál a folyosón. Azok tényleg nagyon megkeserítették az életünket… Majdnem minden „nyilzjá” volt, meg „nyekurity”. Még az étteremben sem ülhettünk oda, ahová akartunk, hanem a gyezsúrnaja vezetett ahhoz az asztalhoz, amit ő szemelt ki. Az asztalokat összetolni hatalmas vétek volt, büntetés járt érte. Képzeld el, milyen jelenetek voltak például Rosztovban, a szálloda éttermében, ahová nagyjából egy időben érkezett meg a három magyar zenekar, az Express, az Apostol meg a Nevada! Azonnal elkezdtek velünk kiabálni. Persze mi sem hagytuk magunkat, összetoltuk az asztalokat, meg rágyújtottunk. Amikor rendőrt hívtak ránk, akkor meg kifizettük a büntetést és minden maradt úgy, ahogy mi akartuk. A szobánkba „vendég” nem jöhetett be, a takarítók persze igen, akik távollétünkben sokszor átkutatták a holminkat. Amikor visszamentünk, akkor viszont mindent meg akartak venni tőlünk, ami ott „nyugati” cuccnak számított. A szappant, a dezodort, a magassarkú színpadi csizmámat, a nejlon-anyagú inget, a prémes galléros téli bundámat. De olyan is volt, hogy még az alsónadrágot is!!!
Hát még az utaztatásunk…
Csak akkor éreztük jól magunkat, ha hálókocsis vonattal mentünk. Mert a repülőgépeken állandó halálfélelem volt rajtunk. Nem tudtuk elképzelni, hogy mernek ezek egyáltalán repülni. (nevet) Katasztrofális állapotú gépek voltak a belföldi járatok.
Például volt olyan üveg pilótafülke, ahol a két pilóta közé egy zsámolyra ült a navigátor, majd mikor jött a felhő vagy a köd, akkor elkezdett navigálni. (nevet)
A lényeg, hogy rendben lement a turné. Ami egyébként más szempontból viszont csodálatos volt, olyan helyeken játszottunk. Néha akkora kongresszusi központokban, hogy nem láttuk a hatalmas közönség végét. Néha meg már a felszerelésünk teljesítménye miatt kellett aggódnunk.
Volt egy technikus, Rab Laci, akinek az volt az első nagy technikusi munkája. Egyből bele a mélyvízbe. Lacit ismertem régebbről, mert valamikor a ‘70-es évek elején együtt solymásztunk. Voltak ilyen kitérőim is, mondjuk, hogy akkor éppen solymászni akartam. És solymásztam is. 1974-ben belekerültem a szakosztályba, de aztán a solymászkesztyűt egy év múlva újra visszacseréltem a gitárra.
Visszatérve a Szovjetunióra, Beck Tivadar volt a főtechnikusa a dolognak, aki az egyik fülére nem hallott. Ezért úgy hallgatta a bulikat, hogy elfordította a fejét és egy füllel ellenőrizte a színpadot.
Ennek a műsornak is volt egy gálája, a Tisztiházban, amit most Stefánia Palotának hívnak. Ott lejátszottuk még egyszer a műsort. Egyben az az utolsó buli volt, amikor Péterrel játszottunk. Majd egy hónap múlva már mentünk ki Nyugat-Németországba.
Máté Péter vajon miért nem veletek rögzítette aktuális lemezét? Ugyanis, ami dalokat korábban említettél és itt is soroltál, azokat nagyrészt a Szívhangok LP-re játszotta fel. De nem a Nevada, hanem a Karthago akkori tagságának kíséretével.
Volt szó róla, hogy stúdiózzunk, de valahogy mindig dugába dőlt a dolog. Egyrészt a sok meló, a fellépések, a turnézások. Másrészt Péternek az állandó egyéb stúdió-munkái. Nagyon sokat stúdiózott és embertelen sokat melózott. Voltak olyan időszakai, amikor teljesen visszafogta magát. Egyszer csak elnyomta az utolsó cigit és már nem itta meg az utolsó konyakot. Teljes absztinencia fél évig, mert kőkeményen melózott. Rettenetes munkabírása volt. Én nagyon-nagyon szerettem vele dolgozni és nagyon sajnáltam, hogy véget ért az a korszak.
Még egy kérdés kívánkozik ide, hogy a Zalatnay LP-n sem dolgoztatok vele? Mert Péter akkoriban csinálta neki a Tükörkép lemezt is.
Zalatnay Cinivel összesen két alkalommal dolgoztunk. Az egyik, egy debreceni buli volt, amit lekéstem. (nevet) Elaludtam és nem értem oda a találkozóra. A másik valamikor ‘79 őszén lehetett, amikor a BNV-n szerepeltünk két hétig, minden nap. Ott ismerkedtünk meg Ibolyával is, aki szintén a fellépők között volt. Ligeti Ibolya akkor végzett a Konzervatóriumban, ének szakon. Őt is Fekete Gyula hozta a Nevadába. Olyan szinten énekelt, hogy amikor felmerült, hogy esetleg belép a bandába, egy másodpercig sem gondolkodtunk.
Miért változott meg újra a Nevada felállása az első német kanyar előtt is?
A ruszki turné után Temesvári Pepó úgy döntött, hogy nem akar Németországba jönni velünk, viszont felajánlotta, hogy van egy jó barátja, aki nagyon szívesen jönne helyette. Mondtuk, rendben, próbáljuk meg! Erre jött egy ilyen erősen kopaszodó, csak hátul volt egy kis haja, „öregember”. (nevet) Nekünk akkor öreg volt, mert akkor már 34 éves volt, mi meg még huszonévesek. Szóval ő volt Dancsák Gyula, akiről számunkra is nagyon hamar kiderült, hogy kivételesen nagy zenész és nagy zeneszerző…
A Cserháti Zsuzsának írt Boldogság, gyere haza című csodálatos dalával úgy hiszem, hogy nem túlzok, ha azt gondolom, hogy vastagon beírta a nevét a nagykönyvbe.
Nem bántam a cserét. Persze igazítottunk rajta, hogy ne legyen olyan nagyon látható a korkülönbség. (nevet) Mondtuk neki, hogy „Gyula, egy kicsit le kellene fogyni!” Egy hónapig próbáltunk, aztán már vele együtt mentünk ki Németországba. Három hónapra volt szerződésünk, két év lett belőle. Közben nagyon hamar jó barátságba kerültem vele. A mai napig is jó kapcsolatban vagyunk Gyulával. Egy jó ideig a németországi zenész-lakásokban egy szobában is laktunk. Megmondom őszintén, hogy sokat pallérozott rajtam. Sugárzott belőle a tudás. Dancsák Gyula mellett lettem igazából zenész, a magam számára is.
Folytatjuk!
Fotók: Kocsi Miklós archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
