- Kihipózott Linkin Park
Nem számít ritkaságnak, hogy Budapesten elcsípjük a Thirty Seconds To Mars legénységét, hiszen volt bőven fesztiválfellépés az elmúlt években, most az önálló turné keretein belül érkeztek székes fővárosunkba. A legnagyobbnak kikiáltott hazai csarnok fogadta a Leto testvéreket, egy családias összejövetelre.
És akkor a legelején, egyből a húrokba csapva, családias összejövetel, főleg az MVM Dome kapacitásait ismerve. Hogy a kényszer szülte, hogy itt legyen a koncert, vagy a szervezők voltak túlzottan optimisták, nem tudni. Akkor, amikor már nem is az a mérce, hogy Budapesten koncertezel, hanem, hogy mikor lesz teltházas a bulid, na akkor egy ilyen banda koncertje könnyeket csal a szemünkbe, a karcsú érdeklődést látva. Na és hogy ennek hol vannak az okai, hosszasan lehet taglalni, de talán az alapvetés lehet, hogy a személyi kultuszon kívül az „érdeklődő” nem fog beszédülni egy 30STM koncertre. Azokat a giga slágereket nem hordozza repertoárjában a zenekar, amiktől beszédelgőket kellene megfogniuk. Aki oda ment, az tudta, hogy miért megy: vagy a meglehetősen unalmas, kiszámítható dalokért, vagy a szép szemű csillagot megnézni.
Mert legyünk tényszerűek, Jared lényegesen jobb színész, mint zeneszerző, előadó. Jó, ez utóbbi kijelentésem meg is cáfolom, mert extravaganciából nincs hiány, bár 2024-re egy meglehetősen visszafogott főhőst kaptunk. Beteg is volt, de ezzel együtt is az az érzése támadt a koncertlátogatónak, hogy fékezett habzású a show. Shannon Leto több, mint dobos, ez jól kirajzolódik a színpadi elrendezésben, hiszen –bár asszimetrikusan- balra eltolva, de a frontvonalban kap ő is helyet. És bár meglehetősen rock arc, mégis az az érzés motoszkált vele kapcsolatban is a fejemben, hogy ez így is, úgy is pop. És ezzel nincs is baj, hiszen senki nem hitegetett azzal, hogy egy metal buliba keveredek.
Az, hogy ’24-ben elegendő egy kétfős, biódíszletként funkcionáló gitáros-szintissel kiegészülő felállás az üdvösséghez, most ezt nehezen emésztem meg, még akkor is, ha a vizául, és úgy általában a látvány helyén volt. A korábban említett egysíkúságot azonban nem tudta ellenpontozni a mókusvakítás. Legalább a hangzás miatt nem kell kisregényt írni, ahogy az kb. az összes MVM-es koncert után esedékes. Nem volt kiemelkedő, katartikus, de az objektív képalkotást sem gátolta.
A koncertet megelőzően próbáltam újra felkelteni a saját érdeklődésem is, de csak addig a megállapításig jutottam, hogy egy kihipózott Linkin Parkot kapok. Ez a csütörtök esti élő találkozáskor még árnyaltabbá vált. Ezzel együtt sem mondom, hogy sajnálom, hogy rászántam az estémet erre a bulira. Hiszen egy alapvetően összerakott, kitalált, profi gépezettel találtam magam szemben, csak ez számomra kevés volt. A rajongók, a kiemelt állóban mosolygó és táncoló emberek azonban erre a képre rácáfolnak, és ez így is van rendjén. Ők szórakozni mentek, én pedig véleményt formálni.
Fotók: Dávid Zsolt
