Winger – 2024-06-11, A38

Nem értem. És minél többet gondolkodom rajta, annál inkább nem értem. Vagy nem akarom érteni. Vagy nem akarom elfogadni. Itt járt egy zenekar. Ismét egy búcsúzó legenda. Egy olyan ikon, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján elképesztő albumokat tett le az asztalra, meg persze rajongók millióinak szekrénypolcaira. A muzikalitása az elmúlt harmincöt évben egy pillanatra sem volt megkérdőjelezhető. Az a zenekar, ahol a főnök, egyben névadó, az elmúlt tíz évben a klasszikus zene legmagasabb, és régen a rockzenészek által bevehetetlennek vélt várait is elfoglalta. Szóval itt járt a Winger, és láttam, hallottam őket, mondja a tegnapelőtti agyam, de a mai agyam már nem hisz neki. Derítsük ki hát együtt, mi történt valójában!

Adott a helyszín: az A38-as hajó. Oldalról a Duna magas vízállása nyaldossa, felül pedig rockrajongók hullámoznak, szépen, lazán a bejárat felé. Lesz-e vajon előzenekar, kérdezem. Nem, jön rá a válasz. Mindegy, több idő lesz szétnézni a merch pultnál. Nincs az sem, okosítanak ki. Éppen úgy, ahogy kivetítő, háttérvászon, izgalmas fények, vagy bármi, amitől az ember rockbulin érezné magát. Ja, de: sör és egyéb italok. A színpadon Marshall, Mesa, Ampeg fejek és ládák szépen, tornyokba építve. Nézegetjük a telefonjaink. Lassan megy az idő. Egy külföldi megkérdezi, tudjuk-e, mikor lesz kezdés, mert se a jegyen, se máshol nem szerepelt kétszer egyformán. Nem tudjuk. Két idősödő road matat csendben a színpadon. Áthúrozzák a gitárokat, háromszor végignézik az elektronikát. Világít-e pirosan az a gomb, ami harminc méterről is láthatóan pirosan világít. Nem gond, ez a dolguk. A zenék a megszokott playlistről válogatnak: Guns, Zep, Red Hot Chili, AC/DC. Milyen rohadt jó dobos volt Bonzo, gondolom jó hosszan, hátha elkezdődik végre a koncert. Nem. Még elindul a „Getno” a Stones-tól. Egyre inkább az az érzésem, hogy ma este tényleg nem lesz „szetiszfeksön”.

…és akkor gitárjával a nyakában besétál Reb „énaztánmegnemmosomtöbbéahajam” Beach (61), felugrik a dobok mögé Rod „I’m only seventy” Morgenstein (valójában 71), a baseballsapkás Paul „valaha-sex-ikon-voltam-de-elmúlt” Taylor (64), és a Garfield képregényekből ismert Ubul, leánykori nevén Odie rock gitáros klónja, a jóságos arcú Howie Simon (kb.sok),aki John Roth helyett penget a turnén. Elindul a boogie, de valaki hiányzik még. Abban a pillanatban érkezik a Főnök, a genetikai csoda, a villogó fogsorú zseni, Kip Winger (62). A zsebkendőnyi színpadon három gitáros és egy basszusgitáros próbál elférni, játszani, énekelni, s közben nem felrúgni Taylor szintijét.

Az új lemez Stick the knife and twist című dalával nyitnak, amivel megidézik az összes rock klisét, majd átcsapnak a Seventeen-be, amely a mai PC környezetben valószínűleg ki sem jöhetne már. Winger röviden köszönti a népességet (teltház), megköszöni, hogy támogatjuk az élőzenét, és beretrózza, hogy 2009-ben ugyanitt a hangzás tényleg „fucked up” volt. Csendben válaszolom neki, hogy most is az. Ugyanilyen csendben kérdezem, hogy mi értelme egy 400-500 fős helyen, aréna szintű hangerőt tolni. Egy héttel ezelőtt Dickinson papa és bandája lemezminőségben nyomta a dalokat a Barba Negrában, itt viszont csak az emlékeinkből éltünk. Pedig jó kis best of műsor kerekedett. Tényleg minden megvolt, amitől egy hardcore Winger fan maga alá szolmizál. Egy kevés az új lemezről, de annál több az első három albumról, és persze az olyan elmaradhatatlan nóták is előkerültek, mint a Pull me under a Karma-ról.

Szépen énekelnek a srácok, Rod elképesztő energiával dobol, Reb és Howie a csillagos eget is legitározza, és a nóták három bárddal olyan erővel szólnak, mint a légkalapács. Reb Beach még külön szólót is kap. Sajnos. Imádom a fickót, de erre semmi szükség. Egy motívumot pl.huszonkétszer játszott el egymás után. Számoltam. Minek? Mármint 2024-ben minek? Ja, persze, pihenjenek a többiek. Különösen Kip. Meg vagyok fázva, mondja, de nyugi, énekelek tovább. Nem is ez a baj. Még az sem, hogy otthon maradt az akusztikus gitár és a zongora.

A szeme. Percekig figyelem és rájövök, mi a probléma. Ő nincs itt. Nem azt mondom, hogy hologram, de automata üzemmódra van állítva. Kedves, pacsizik, aláír mindent, amit elétolnak, kidobálja az egész havi pengető mennyiséget, de az már nem az a Kip. Nem az, aki 91-ben ott pörgött-forgott, piruettezett (!) a Budapest Sportcsarnok színpadán. Aki a bandájával felmosatta a padlót – a főbanda Scorpions-szal. Nem az, aki 2009-ben, az említett koncerten leült zongorázni és a lelkét is kitette elénk. És nem az, aki pár éve a Sons of Apollo előtt egy szál gitárral elvarázsolt több ezer embert. Nem azért mert öreg, nem azért, mert nem elég profi. Láttam a szemén, hogy ugyanazt érzi, amit én. Azt, hogy mennyire nevetséges ez az egész. Egy ilyen banda három és fél évtized alatt ide jutott. És figyelem, demagógia veszély, de tudjuk ki(k), mekkora termeket, arénákat töltenek meg. Levegővel. Persze, nincs igazság. Vagy pont ez az. Mindenesetre láttam, hogy Kip inkább lenne a frissen elkészült hegedűversenyének újabb bemutatóján, és én is inkább ott akartam lenni. Pedig imádom ezt a fickót, a bandát, a dalaikat. Eskü, hogy még meg is könnyeztem a Miles away-t, mert annyiszor húzott ki a szarból az évek során. De most átéreztem, hogy ezt így tényleg nincs értelme folytatni.

Még a taxiból visszajöttek eljátszani a Blind Revolution Mad-et, és miután a többiek lementek, Kip a takarítókkal is kezet fogott. Mondom, jó srác. Emberi. Éppen ezért nem kell tőle elvárni, hogy élvezze azt, ahogy az élhető világ, s benne a normális zenei közeg atomjaira hullik szét. Köszi mindent, szeretlek benneteket, mondta utoljára, és ezzel a mondattal sétált ki az életemből egy jókora darab. De ez már csak ilyen. Felkészül a következő.