Bécs, Schloss Schönbrunn 2024. július 6.

Különleges multimédia showt adott a német zenegép Bécsben a schönbrunni kastély előtti főudvaron. Bár már korábban is voltak ott koncertek, a monumentális vetítővászonként szolgáló épület ezzel az előadással végleg bevonult az egyetemes zenetörténelembe.

Mióta a 2010-es években a Kraftwerk sokadszorra is elkezdett a sokadszorra is felújított életművel koncertezni, mindenféle módon és verzióban láttam már az 12345678 műsort. 2D-ben és 3D-ben, jobbára német és angol nyelven, normál sztereó és surround jellegű koncerthanggal, fedett helyen és szabadtéren, fesztiválon és önálló koncerten. Fesztiválszínpad alultervezett LED-falán, csonkított vetítéssel, arénaszínpadon tripla óriás LED-falakkal és most legutoljára az épületfestéses multimédia show is ki lett pipálva.

Bár más, főleg olyan személy, aki nem jár Kraftwerkre, talán unalmasnak gondolná a helyszínről-helyszínre, évről-évre hasonló programot, valójában a legkevésbé sem az. Ugyan Ralf Hütterék új dalt már valóban több, mint húsz éve nem publikáltak, de a meglévő setlista zenei variációi és az évről évre frissített vizuális körítés így is ép elég újdonságot és izgalmat jelent. Az élő előadások esetlegességéről és a technikai hibákról nem is beszélve. Mi több, most írom le utoljára, hogy a Kraftwerk élőben adja elő a koncertprogramját, mert előítéletekkel és begyepesedett fafejekkel nincs értelme vitatkozni. Mert aki nincs jelen, annak a véleménye sem számít sokat a témában. Akkor sem, ha a közösségi média sokak tévedését és fogalmatlan hőbörgését felerősíti.

Amúgy tényleg nagyon érdekes a néplélek működése. Rendre azt tapasztaljuk, hogy pont azokat vádolják meg playbackkel, egymást erősítve a hülyeségben, akik élőben énekelnek. Miközben olyanoknak tapsikolnak nagy bőszen, akik évtizedek óta egy árva énekhangot sem adtak ki, hiába állnak hétről-hétre színpadokra. Ralf esetében azonban nemcsak a rendszeres tévesztések, az időnként benyögött frappáns poénjai, de az idő előrehaladtával egyre öregebb, néha már remegőssé váló hangja is egyértelművé teszi a helyzetet.

A helyszín tehát ezúttal a schönbrunni kastély, azon belül is a főépület előtti tér, az úgynevezett főudvar volt. Az együttes a tavaly átalakult formációban: Ralf Hütter, Henning Schmitz, Falk Grieffenhagen és Georg Bongartz felállásban és sorrendben lépett színpadra. Mivel a projektorok közvetlenül a falakra irányultak és a németajkú lakosság okán a főként német-nyelvű programmal készültek, a 2D-verziós német kivetítés ment. A főépület azonban nem egy sík felület, hanem a két szárnyától, tehát a két szélétől a közepén lévő főbejárat felé haladva cikkcakkban építkezve, lépcsőzetesen mélyül. Ennek megfelelően nem igazán volt ideális pozíció, ha valaki az egész látványt be akarta volna fogadni. Közelről nyilván nem látszott a teljes vetítési felület, főleg nem egyben. Távolról viszont a épület jellege miatt tűnhettek el bizonyos falfelületek, ezzel vetítési részek.

Például a Nummern alatt egy bizonyos távolság után az 1-es után egyből a 3-as látszott, mert a 2-est az főépület homlokzatához képest egy merőleges falfelületre vetítették, amit viszont csak a közelebb ülők, illetve a nagytribün közepén, felül helyett foglaló maroknyi szerencsés láthatott még be. Viszont a közönség és az emelt színpad közötti részen felállítottak nyolc nagyméretű számot, melyek saját fényforrással rendelkeztek, aztán a háttérvetítéssel szinkronizálva hatásosan egészítették ki a látványt. A közönség soraiban lévő ezernyi okostelefon, illetve digitális kamera fénye pedig nagyban felerősítette, egyben még inkább kiegészítette a látványt, hiszen az uralkodó színek megismétlődtek és megsokszorozódtak a sok kis képernyőn, így maguk a közvetítők és archívátorok is részesei lettek a látványteremtésnek. Legalábbis hátrébbról szemlélve, az emelt színpadhoz képest középtájon ülve vagy állva.

Elvben jó kompromisszumos megoldás lehetett volna, hogy az ember féloldalt állva, srégen pillant az épületre. De mivel szobrok, tavak díszítik az udvart, valamint a tribün előtti részen egy extra nagy dohányzó részt is lekerítettek, nem igazán volt olyan hely, ahol nem lett volna valamiféle kordon vagy terepakadály. Hát a sokezres tömeg részeként mindenki annyit élvezhetett a monumentális látványból, amennyit a helyéről még be tudott fogni. A nézőtéren és a kereskedelmi pultoknál bolyongva mindenütt elég vegyes hangzavar fogadott. Nem meglepő módon sok magyar is a tiszteletét tette az eseményen. Részint a Kraftwerk még mindig erősen jelenlévő kultusza, részint a helyszín közelsége, részint az idei turnéprogram Magyarországot elkerülő menetrendje okán.

A dilettáns szervezés sajnos igen sok bosszúságot okozott. Kezdve azzal, hogy bár 12 éves kor alatt nem lehetett belépni – de ezt sehol sem közölték előre. A mi kis társaságunkkal is majdnem jött egy hároméves kislány. Jó, hogy mégis otthon maradt. De aki ténylegesen a helyszínen szembesült azzal, hogy jeggyel sem akarják beengedni a gyerekeket, azért elég mellbevágó élmény lehetett. Apropó, jegyek! Bár gyakorlatilag szinte csak online lehetett igényelni és kifizetni, a zsuga mégis csak kinyomtatva volt érvényes. Viszont a nyomtatott lapokon szereplő vonalkódokat senki sem ellenőrizte, így akár egy fénymásolt lappal is simán be lehetett volna menni. Talán a helyi viszonyokat jól ismerő csibészek közül néhányan éltek is ilyen módszerekkel, mert gyanúsan nagy volt a tumultus a hátsó tribünök és a nekik elkerített óriási dohányzó tér környékén.

A következő durva elszabás, hogy bár az előadást eredetileg 20:30-ra írták ki, de a koncert napján mégis nekiálltak a szervezők kavarni és végül 21:15-re módosították. Mondván, azért mégse rondítson bele az erős napsütés a projektoros falfestésbe! Mintha nem lehetett volna jó előre tudni, hogy a nyáresti órákban pont azt a részt világítja meg a Nap, ahol a színpad áll. Pedig bőven volt már ott koncert. A Rattle That Lock Tour 2016-os körének bécsi állomásán is hasonló forróság és vakító napsütés volt, míg be nem sötétedett. Addig viszont csöpögősre izzadtunk David Gilmourra és zenekarára várakozva, majd a 20 órás kezdés után is még legalább egy jó félóráig szenvedtünk a melegtől…

Mindenesetre most későbbi kezdés lett. Viszont mivel 23:00-kor életbe lép a csendrendelet, hát vágni kellett a műsoron. Így lett az idei bécsi Kraftwerk fellépés egy hibrid koncert: önálló, épületfestéses multimédia show, de jóval rövidebb programmal és szinte az összes tételt rövidítő fesztiválműsorral. Nettó 95 perc zenélés, plusz az elején 10 percnyi a szokásos bevezető prüntyögésből. Az amatőr szervezés következtében a normál koncertprogramból ezúttal kimaradt az Electric Café, a Techno Pop, a Das Model, a Neonlicht, a Vitamin és az Ätherwellen / Tango kettőse is. Mindez a késés átlag 5 eurós parkolással erősen aláhúzta a Computerwelt nagy igazságát: „Denn Zeit ist Geld”

A végtelenül önző, proli mentalitás persze nem csak a Balkán sajátja. A kastélyt vetítéssel festő műsort magasról letojta néhány emberke, akiknek joguk van égetni a villanyt, mindegy, hogy ezrek szórakozását teszik tönkre a figyelmetlenségükkel, a tapintatlanságukkal és persze az óriásira nőtt egójukkal. Ugyanez igaz a kocsmapultok körül söröző és füvező emberkékre, akiket annyira zavart a rendkívül fontos fecsegésükben a zene, hogy az idő előrehaladtával a mondókájuk is egyre hangosabbá vált.

A futurisztikus háttérvetítés ezúttal olyan monumentálisra sikeredett, amilyet vélhetően még soha korábban nem láttak az ódon falak. Mivel a főépület frontjának cikkcakkjai miatt a szemben lévőkhöz képest merőleges falfelületekre is vetítettek, alaposan fel volt adva a lecke, hogy melyik pozícióból mit lehet látni és azon belül is mire érdemes figyelni. Mindenesetre, az összes vetítési felületet összevéve egy olyan extra szélesvásznú terület alakult ki, amit nem lehetett a szokásos módon megtölteni. Nincs az a film, melyből a megfelelő nagyítás után értelmezhető mozgókép maradna, ha csak egy vékonyka csíkot láthatunk a közepéből. Ezért a Kraftwerk ezúttal nem egy, nem is három, hanem sokkal több modulra bontotta a vetítést. Ami következtében így sokszor egymás mellett, egyszerre voltak láthatók az adott dalhoz és albumhoz tartozó klipek, screen filmek, lemezborítók, logók, feliratok, szövegrészletek, szimbólumok, jelképek és piktogramok. Az ilyesmi összesített vetítés pedig leginkább az olyan, képekkel is gazdagon illusztrált alapműveknek tett jót, mint az Autobanh, a Radioaktivität, a Die Roboter, a Die Mensch·Maschine vagy a Tour de France.

További extra érdekes látvány volt, mely csak bizonyos helyekről látszott, hogy a dísztavak vízfelszínein tükröződtek a falra vetített képek. Ez leginkább az olyan tételeknél volt rendkívül látványos, mint a Heimcomputer, Computer Liebe, a La Forme vagy az EXPO 2000 remixekkel dúsított Planet der Visionen. Valamint ezúttal egy egyedi látképpel, a bécsi látványosságok stilizált bemutatásával ért véget a Spacelab.

Az előadást több technikai hiba kísérte, így Ralf világítós ruhája többször is önállósította magát. Miközben szinte minden dalban voltak olyan szekvenciák, melyek vagy ordító hangerejűkkel tűntek ki a hangképből, vagy pont, hogy épp annyira halkan szóltak, hogy nem lehetett hallani. Ha egyáltalán elindultak. Mivel a kompozíciókkal egyébként is mindig meg szokták variálni, plusz a fesztiválprogram okán szinte az összes klasszikus Kraftwerk szerzemény rövidítve vagy single verzióban ment le, hát igencsak egyedi változatok születtek így együttesen. Volt, aki bosszankodott. Más meg örült, hogy milyen érdekes, hogy mi szól és mi nem. Szinte egy élő mixelésbe csöppentünk bele. Megint más pedig rácsodálkozott, hogy jé, ez tényleg élő, közben kajánul röhögött, hogy jól el is b.szták az öregek…

A buli végén a Musique Non Stop a szokásos szólókkal ment le. Majd még hosszan zúgott a „Zugabe!”, amire az ismert okokból esély sem volt. De a szervezők és az osztrák sajtó részéről tízezresre becsült közönség mindenesetre így is jelezte, hogy igencsak jól érezte magát.

Mindent összevetve elég vegyes gondolatokkal indultunk haza. Az együttes zseniális, az életmű zseniális, a program minden egyes tétele élményszámba ment. A hangorgia és a kapcsolódó látvány pedig annak ellenére is lenyűgöző volt, hogy igazán sehol sem szólt tökéletesen vagy látszott teljesen. De van, ami még torzó formájában is lenyűgöző. Gondoljunk csak a Méloszi Aphrodité, ismertebb nevén Milói Vénusz szobor nőalakjának szemet kápráztató, lélekemelő gyönyörűségére. Pedig hát ép kezekkel még szebb, egyben tökéletesebb is lenne az a művészien megformázott hölgyalak.

Fotók: Emesz Csaba, Farkas Zsolt

Videók: Jozé