• Interjú Szekeres Andrással

Idén ünnepli fennállásának 30. évfordulóját a magyar rockzene egyik alappillére, a Junkies zenekar. Múltról, jelenről, változásokról, kémiáról és generációk közötti összetartozásról is beszélgettünk a zenekar frontemberével, Szekeres Andrással.

– Andris, hogy érzed magad most, milyen a Junkies frontemberének lenni 2024-ben?

– Nagyon jó, épp most kezdtem újra dalokat írni. Eléggé kiapadtam az utóbbi időszakban, mert ahogy befejeztem a szólólemezemet, azonnal hozzá is kezdtünk az új Junkies album, a Vészharang munkálataihoz. Emiatt nem is vettem ki ebből olyan markánsan a részemet, de a többiek szépen levették a vállamról a terhet, és vállalták ennek az oroszlánrészét. Nagyon jó kis lemez lett, szívesen hallgatom. Utána jött a 30 éves szülinapunk, állati klassz nyarunk volt, végig zúztuk, aminek nyilván a Junkies 30-as buli volt a csúcspontja, én meg 50 éves lettem szerencsére, most pedig az őszi turné elején vagyunk. Volt jó pár olyan önálló koncertünk is, ami meglepően ütősre sikerült, jó irányba mutatnak a nyilak. Az Alvin és a Mókusokkal turnézunk, jó a kémia a két zenekar között, tavasszal megyünk Londonba meg Münchenbe is, már várom. És közben volt egy tagcserénk is… Keresztes Viktor dobos távozott a zenekarból, helyette Gravel ült a dobok mögé a basszusgitáros posztról, ahol régi barátunk és a zenekar egyik technikusa, Kosovics István „Kosó” váltotta őt.

– Ennek mi volt az oka?

– Viktorral elfáradt a kapcsolatunk. Többrétű volt a dolog, az egészségügyi problémája mellett, ami tud változni, meg lehet gyógyulni, sokkal inkább egy több éve tartó elhidegülés játszott közre. Már azelőtt, hogy az egészségügyi szünetre elment volt, alig tudtunk róla, hogy mit csinál, hogy van, mert valahogy nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Attilával a kezdetektől fogva mindennap beszélünk, idestova már 30 éve, és mi ezt szoktuk meg, hogy a kommunikáció igen szerves része a zenekari munkának, az életünknek. Úgy éreztük, hogy elvesztettük Viktort a térképről. Úgyhogy ez régóta érett, hol erősebben, hol kevésbé került napirendre, és végül is úgy döntöttünk, hogy a meglévő struktúrában és szellemiségben szeretnénk tovább dolgozni valakivel, aki ebben társ tud lenni. Talán ezért is tart 30 éve a történetünk, mert elég intenzíven megéljük ezt a zenekari létet és Kosó érkezésével olyan lett minden, ahogy megszoktuk, ahogy szeretjük.

– Épp ezt akartam kérdezni, hogy három évtized alatt azért elég sok változáson ment keresztül a zenekar. Honnan merítetek erőt, energiát, kreativitást ahhoz, hogy folytonosan megújuljatok és menjetek tovább ugyanolyan lendülettel?

– A változásnak sok oka lehet, és persze elengedhetetlen is. Bár azért hozzá kell tenni, van néhány zenekar, mondjuk a KFT, amelyik már lassan 50 éve ugyanabban a felállásban működik, vagy a Karthago, ami tök jó, de mi nem voltunk ilyen szerencsések. Nálunk voltak egészségügyi okokból kiesett emberek, vagy egyszerűen nem mindig sikerült mindenkinek felvennie a ritmust, az általunk elkezdett szellemiséget vagy azt a valamilyenséget, amilyen a Junkies. Mindenesetre mindig van valami oka, de nagyjából 10 évig elég stabilnak volt mondható a sztori, aztán Riki kiesésével újra megráztuk a fát. Attilával ugyanakkor tartjuk a fáklyát, nem tértünk le az útról, nem változott meg a zenénk, pedig egy-egy új tag érkezésével kardinálisan meg tud változni. Viszont mi tudjuk, hogy mit szeretnénk hallani. Gravel például egy iszonyatosan fontos, végtelenül lelkiismeretes tag, a zenekar történetében is egy kimagasló figura, ő rengeteget hozzátesz mindenhez, legyen szó akár a dalszerzésről, akár a szervezésről. Nyilván el lehet kényelmesedni, fáradni, ki lehet égni 30 év alatt, de Gravel mindent belead, hogy pörögjön, meg fejlődjön az egész – erősen életben tartja a bandát. Még mindig sokat kell fejlődnünk technikai téren, pedig az elmúlt években gigászi munka volt, rengeteget fejlesztettünk, felzárkóztunk megszólalásban is. Így nekünk is könnyebb az élet a színpadon, kifelé is jobban szólalunk meg, a zenekar is jobban egyben van. Amiről a Junkies híres volt, hogy „vannak rossz napjai”, már a múlté. Még 20-30 év és egészen profik leszünk, haha!

– Akkor lehet azt mondani, hogy az a titok, hogy működjön a kémia, a dinamika a tagok között?

– A kémia önmagában kevés. Nyilván kell, hogy legyen összhang, viszont még soha nem szerettem annyira együtt utazni a bandával, mint most. Kétségtelen, hogy a Junkies mindig is egy bulizós zenekar volt, de ezt már hátrahagytuk, nem lehet ezt a végtelenségig bírni, az embernek kedve sincs már annyira hozzá. Nekem alapvető, hogy néha én vezetek a koncertre, úgyhogy már rég nincs olyan, hogy totál kiütjük magunkat egy-egy bulin. Egészen más zenekari létformában élünk, mint ezelőtt, és ezt nagyon élvezem. A múltkor például Karcagról mentünk hazafelé Attilával egy szál gitáros fellépés után, éjszaka, autópályán, és podcastot hallgattunk. Egy Telexes Krúbis adást, úgy zötyögtünk haza, mint a nyugdíjasok… Mondtam Attilának, hogy „de azért jó ez, nem?” De, mondta ő. Kicsit jó felnőni.

– És milyen most a Junkies közönsége? Ők mennyit változtak az idők során? Veletek nőttek fel vagy ugyanúgy fiatalok járnak a koncertjeitekre?

– Rettentően színes a közönségünk, ez főleg Budapesten látszik, van mindenféle ember, tiszta Noé bárkája, haha! Eljönnek a régi arcok, akik ugyanolyan őrültek, mint mi és még élnek. Érdekes, hogy még mindig bekapcsolódnak a 18-20 évesek, és ez akkora öröm! Mert látva a lányomat – nagyon durva ez a TikTok generáció-, külön öröm, hogy mondtam például valamit, ami nekik is jelent valamit, hogy értékeli, magáénak érzi, egyetért vele, sőt, megveszi a koncertjegyet és eljön. Jó érzés, ha mondasz valamit, nem csak a dalokban, akár egy interjúban, amit gondolsz a világról, és vannak, akik egyetértenek, ugyanígy gondolják. Ez egyfajta összetartozás érzést ad nekem.

– És ha már összetartozás. A baráti kapcsolatok ápolásán kívül milyen előnyökkel jár az Alvinnal közös turné? Merítetek belőle ihletet akár?

– Hogyne, hogyne! Gyakran megnézzük, technikai téren ők hogyan működnek – mert elég magas színvonalon nyomják. Egyre nehezebb a Covid óta ez a műfaj. Jobb összekapaszkodni más zenekarokkal, együtt tudunk valami nagyobbat, különlegesebbet villantani. Így mindenki jól jár: a helyek, a zenekarok és a közönség is. Miskolcon egyébként az Ady Művház igen bátor dolog volt… Én felléptem ott 1997-ben a Tankcsapdával, tehát azért az egy nagy terem, és nehéz megtölteni. De úgy gondolom, hogy ez egy jó produkció, néhány alkalommal már megtapasztaltuk, például Győrben, vagy Gödöllőn, ahol előre elkelt minden jegy. Nyilván az Alvin a húzónév, de mi is odatesszük magunkat, és remélem, hogy egy emlékezetes kis este lesz november 16-án az Adyban!

– A Vészharang albumra visszatérve. Látjátok már, hogy melyik dal lesz vagy lett a közönségkedvenc?

– Egyelőre a Királyi többest játsszuk róla, amit a Dal 2024-ben adtunk elő, azt nagyon szeretik. Figyelj, így, hogy azt sem tudom már, hány albumunk jelent meg, annyira nehéz választani. Természetesen ott vannak a rég kedvencek, mint ahogy a Rolling Stonesnak is muszáj játszania a Satisfactiont, kötelező, így kvázi az újkori lemezeinkről már csak szemezgetni tudunk. Például a Buli van albumról a Már csak a pénzért csinálom szerepel a repertoárban, pedig azon is van még egy csomó jó dal. De egyszerűen az van, hogy a közönségünk nagy része – el nem ítélhető módon- a klasszikusokat szeretné hallani, nekünk meg fejet kell hajtani. Csinálhatnánk azt, hogy eljátsszuk a két utolsó lemez anyagát, de akkor egy idő után senki nem lenne a koncertünkön. Próbálunk valahogy arany középutat találni, hogy új dalok is legyenek, meg az eggyel régebbiek is, mindenhonnan valamit. Mondjuk, ott van az SX7, ami kifejezetten klasszikus lemez, talán az egyik legjobb, amit valaha csináltunk, nekem legalábbis a legjobban tetsző, és arról, azt hiszem, csak egy számot játszunk. Szóval innen már annyira nehéz, komolyan, ha minden albumról egy számot játszanánk, már azzal majdnem megtöltenénk a koncertműsort. Emellett igyekszünk változtatni, hiszen mi sem szeretnénk unatkozni, de végül is nem vehetjük ki a Miattad iszom te állatot a koncertműsorból, mert meglincselnének minket.

– Sosem ültök a babérjaitokon: lemez, turné, szülinap, egy szál gitáros móka, szólókarrier, műsorok stb. Mik a tervek a közeli és a távoli jövőre nézve?

– Ugyanez. Ez, amit mi csinálunk, nekünk ez a munkánk. A november pont egy lazább hónap, ami tök jó, és én élvezem, hogy picit fel lehet töltődni. De decemberben megint durva időszak jön, egy csomó koncertünk lesz, és a jövő évi naptár is kezd szépen betelni. Úgyhogy ezt csináljuk, amíg ki nem hullik a kezemből az a fáklya, semmi más választásom nincs.